Tráser László
Cédulák (77.)
– a németországi választás tökéletesen legitim volt, minden a törvények szerint történt. A megválasztottak hatalomgyakorlása 
mégis illegitim, mióta kizárólag önmagukat képviselik. Megválasztották őket, mert oly okosak és barátai a népnek. Vagy éppen távolról sem azok, de ügyesen titkolják, aztán egy új politikai helyzetben másként cselekszenek, mint ígérték, vagy miként várták tőlük… Nincs mit tenni, a következő választások majd csak 2017-ben lesznek a németeknél, addig tessék viselni a helyzetet… Drámai fordulat ilyentájt szokott történni az eddig kitalált „létező legjobb” társadalmi berendezkedés értékelvű s legfőként demokratikus működésében. E tárgyban a demokrácia nagy elvbarátját, a mélyen humanista néhai Churchill hadvezért (némelyek, különösen áldozatainak utódai által tömeggyilkosságok elrendelőjeként emlegetett megszállott őrültet) szokás idézni. A drezdai szőnyegbombázás egyik felelősét tisztelhetjük személyében. Igaz, amint véget ért a háború, Őfelsége alattvalói kiszavazták a bársonyszékből, ő pedig elfogadta a döntést, nem ágált. Őfelsége alattvalója a Brit Birodalom gyarmatosítóival együtt meggyőződéses demokrata volt. Egyébként népek tucatjainak sorsáról egy azóta is őrzött papírfecnin egyezett meg egy éjszaka diktátor partnerével, bizonyos Joszif Visszárionovics Sztálinnal kettesben a Kremlben, derekas mennyiségű vodka és whisky ledöntése után, hajnalra…
– mindenféle baljós árnyak nyomasztó félelmei derengenek. Szorongás A közeljövő beláthatatlan eseményeitől. Ismeretlen emberek tömegei özönlenek Európába, növekvő fenyegetésük látható a képernyőn, nem szűnő, fékezhetetlen áradatuk kezelhetetlen. Bezúdulásuk – miként elindulásuk, magyarázat nélküli. Talán olyan hatások összegeződése nyomán szakadt ránk mindez, amiknek kiderítése a káosz elemeinek szétszálazását jelentené. A feladat megoldása lehetetlen, pedig Európába, mint oly sokszor már, ismét özönlenek az ismeretlenek. Közben a világszínpadi előadás nem áll le, szünet nélkül folyik tovább, a játék pillanatra nem szakad meg, karmestereink optimizmusa töretlen. Idelent mélyül a sötétség.
– hazafelé kikerült egy levegőben evező pókot, ami örömmel töltötte el. Köd mögül fényesedett a Nap, a levelek olyan élénksárga színben pompáztak, mint tavasszal, csak akkor minden zöld, most viszont világos arany uralta a képet. Miután sikerrel átbotozott a neki veszélyes szakaszon, erősen megkönnyebbült. A házfalhoz nem ért még el a Nap, pedig ott biztonsággal megállhatott volna sütkérezni. Továbbment és akkor találkozott a pókkal. Térdmagasságban lehetett és valami láthatatlan szálon függve evickélt. Ha nem vigyáz, a bottal eltépi a fonalát. Fönt gyorsan megfőzte a napok óta várt teát, közben lekváros kalácsot evett, kávét ivott. Leült a fotelkarfára, gyönyörködve bámulta a balkon piros szélű folyondárait, a kaméleonleveleket, s némi erőfeszítést véve magán, nekilátott az újságoknak. Utóbb egyetlen emlékezetes képet tudott fölidézni, majd ez kettőre módosult. Az angol királynő majd 90 évesen lovagolt az őszi úton, mellette fiatal nő. Továbbá látott még egy sok ezer éves óriás négyzetet, kövekből kirakva a kazahsztáni hegyekben egy fennsíkon. Megbabonázva bámulta, s természetesen a földön kívüliekre gondolt. Az újság „kazah szakértőket” idézett, akik hajdani-hajdani csillagvizsgálókat gyanítanak az óriás kirakósban… az újságot becsukta, de a képre még többször visszalapozott. Az olvasmányleltár készítésekor kiderült, hogy még egy világsztár halála is megmaradt benne, aki azért követett el öngyilkosságot, mert az utóbbi időben többször is, drámaian elveszítette emlékezetét. Nyomban saját élményei ötlöttek föl: lépten-nyomon emlékezetkiesés… Bemegy a konyhába, de rögvest elfelejti jövetele célját, meg hasonlók… igyekezett túltenni magát félelmein – tekintetével boldogan simogatta virágait, melyekre most rásütött a Nap. Végül is az élet szép, nyugtázta elégedetten, bár nem fogalmazta meg az érzést.
– bocsásd meg vétkeinket, szabadíts meg a Gonosztól, ne vígy minket kísértésbe… mindezt kérem Tőle; tegye meg Ő… és mit teszek én? Elviselem, ami történik velem, érettem, csakúgy, mint amikor ellenem. De jobbára nem tudom, milyen döntés nyomán történik valami értem vagy ellenem. Sokan próbálkoznak ezt magyarázni a jutalom/büntetés alapján. Másfelől nézve akarva/akaratlan, rábízok mindent, döntsön felőlem Ő. Mi más lehetőségem van? Zúgó tengerárban evezünk, egymásra torlódó hullámok közt leskelünk, miben döntök én valójában? Ami rám támad, elborít, ledönt – ha betegség rossz, de ha nem öl meg, akár javamra is válhat – ezt újabban divatos életelvként emlegetik. Múljon el felőlem, ne engem találjon meg – de kívánhatok rosszat felebarátomnak? És a Szerelem? Nekem gyönyörűség, másoknak gyötrelem. Önkínzón tagadjam meg magunktól, mert másnak szenvedést okozok? Mérjem ki, hánynak okoz fájdalmat, hánynak örömet? Ha aki sorsom intézi, ezt állította utamba – ki vagyok én, hogy kikerüljem? Szerelmet különben sem lehet mérlegelni – legföljebb megfutamodni előle, kényelemből… Az „erkölcsös ember” is tévelygő, de lehet „az Élet féltett gyermeke” mázlista, mert neki mindeddig sikerült a jó oldalon maradnia. Káin fölháborodott, mert Ábel áldozati ajándékát elfogadta az Úr, az övét elutasította. Nem önvizsgálatot tartott, nem magába húzódott, agyoncsapta fivérét. És ez máig követett példázat.
– lélekben régtől őrzött szirmok… mára megfakultak. Hová tűnt az a régi lány és te is…? A hajad, fáradni nem tudó magad… ó, Barátim, hová tűnt az Ifjúság… Fölidézheted viszonzatlan mozdulatát, amint váratlan-kéretlen melléd ült, kezébe vette kezed, ott az ünnepi asztalnál, mintha ez így lenne természetes, hiszen annyi év után már igazán megtehetitek, és szinte követelve az érintést, szorított. De készületlen talált. Valamikor – akkoriban – ezt nem is remélhettem, most pedig… két mozijegyet tettem borítékba és az órák szünetében jegyzetei közé csúsztattam. Este remegve álltam a tömegben a mozi előtt, mindenki vidáman beszélgetett a vetítés előtt, de én csak őt vártam. A barátnőjével érkezett. Sután köszöntünk, meg sem álltak… Most meg mellém ült és kéretlen megszorította a kezem, mintha bármit is be lehetne pótolni… Csakhogy közben elrohant néhány évtized… Már oszlik a társaság, mi csak ülünk, lassan fogom fel, el sem hiszem, mit üzen a tekintete, a haját nézem, mely még most is dús, a testét… – de nem figyelek tovább, távozunk mi is. Búcsú, de nem több, mint másoktól, bár az imént volt egy találkozás – vagy tán meg sem történt. Most én lettem volna élhetetlen? Később levelet ír a céghez, hitetlenkedve tépem a borítékot – akkori magát menti, most sajnálja azt a semmit ott, a mozi előtt, de, mint írja, már annyira „babázni akart”, nem figyelt senkire, rohant haza a falujába, férjhez menni, és jöttek is a gyerekek. Rég nagymama, évek óta özvegy, s olvasom a levélben, jó lenne beszélgetni… De miről s kivel? Botozva… virágot vinni a mamának… s emlékezni, mikor is történt, talán ha… ne is mond ki az évszámot. Bennem keresnéd tanúdat, ki bizonyítja: szép voltál. Sötét hajad kontyban hordtad, pillantásodban Ígéret, talán… Hangod, sudár alakod, ó, akkor még nem merészeltük bámulni, amit kínáltál öntudatlan, csak éreztük magad előtt is titkolt hívásod… Erről révedezni most… Múlt időnk tűnő árnyain retesz, Történetünk lezárult, el sem kezdődött… Mégis őrizzük, visszük tovább – amíg lehet. Talán, ha az unokának elmeséled, de közben ne sírd el magad, higgye azt, Életünk mosoly volt, csak kivételesen és ritkán fájt. Különben is, itt a Karácsony, megéljük még a következőt is, oda se neki, ajándékaikra gondolj, hát tudd meg, mit szeretnének a nagyitól…
– Isten azért is küldte el egyszülött fiát az emberek közé, hogy megüzenje minden jóakaratúnak: kitárt kapuval vár Téged is, engem is. Az elesetteket és a megszomorítottakat, a csüggedőket, akik már föladták a reményt, elvesztek a Ködben, a megfáradtakat – sokunkat. Közénk küldte az Emberfiát, mert teremtményei régtől maradt szellemalakoknak áldoztak, tudatlanul. De hinni nehéz, nem elég a szándék, kell hitünk célja, szeretetünk oly igen vágyott bizonyossága. A Karácsony bár hozott volna engesztelést…
– ó, a fájdalom, Barátim! A szívbéli, amely kitölti lelkedet, elfoglalja maradék elmédet, a Fájdalom, nem kívánsz enni, nem bírsz aludni, csak zakatol az agy megállás nélkül, egyfolytában. Súlyos sérülés, végtagvesztés lehet ilyen, úgy érzed, ember aligha viselheti el, folyvást gyötör, ó mindenütt csak hiányt érzel, belül kongsz az ürességtől, de kívül, kívül persze viselkedned kötelesség… És aligha értenéd, hinni végképpen nem, a Szörny uralma alatt vergődni – érdekedben történik, hiszen csak így lehetsz egyszer is felnőtté. Ha nem viselnéd elvesztett Kedvesed hiányát, nem tudod meg, mit ért, mikor nem becsülted, hiszen veled volt, mint szelet kenyér… ördöghurokba léptél. Kiút? Majd benövi a fű – vagy ki tudja… most szenvedj, megváltásod lehet a Fájdalom.
– ó, a Titkok, Barátim! Mondják, kinek titka sincs, az a legszegényebb. De titkod, ha senki más nem kutatja – mit sem ér. Kincset ér, ha keresik, de nem lelik. Mástól rejtett mozdulat, pillantás, mely üzenet neked, csend, ha beszél… Sárgult cédulák közt kutatsz, vallomását megleled, ki egykor gyötrődve írta le, ő már régen odaát, de itt hagyta kézjegyét, s tűnődve képzeled – mennyit szenvedett e néhány szó miatt. Tudni akarta a Végső igazságokat, mint szenvedtek ezért már annyian. Pap volt, de megérintette a kétely mákonya, melytől gyötrődött sok éji órán – Faust magister is. Tán úgy hitte, ha e tünékeny világból átjutna a Bizonyosság szikláihoz, megpihenne ott. De segítséget ehhez csak a Démontól remélhet, miként éppen Faust mester is! Szenvedve térhetett meg atyáihoz, de ember maradt, ki megjárta a poklokat hite s a tudnivágyás őrlőkövei közé préselődve.
– Mózes első könyve megemlít hét olyan férfit, akik több mint 900 évig éltek, név szerint Ádámot, Sétet, Énóst, Kénánt, Járedet, Metusélahot és Noét. Mindegyikük Noé napjainak Özönvize előtt született. Ezek a férfiak az emberiség történelmének első tíz generációjához tartoztak, tanítja a Biblia. Metusélah, vagy más néven Matuzsálem arról ismert, hogy ő élt a legtovább, összesen 969 évig. Istennek szüksége lehetett ezekre az emberekre itt a Földön. Ismerték azt a bölcsességet, melyre az utánuk következők támaszkodtak, útjukon, míg példájukkal vezették a mögöttük jövőket. Ma is hiányoznak, s kiváltképpen hiányzik példázatuk.
– ha valami láthatatlan kezek a zsinórpadlásról forgatják a világ eseményeinek díszleteit, akkor ezt mesterien teszik. Európát ezúttal nem el-, hanem megrabolják, ezúttal semmi bika és széplány, csak a fölhalmozott vagyon lenyúlása az elhízott kontinensről… És Oroszország meglegyintése… A németeket bevitték az erdőbe, mire onnét kitalálnak… természetesen azt kapták, amit a legkevésbé szerettek volna. Weimar nyugtalanító kísértetei ismét földerengnek… Amerika közben elnököt választ, mondhatja: oda sem tud figyelni, nemhogy kavarni! Vagy éppen ilyenkor kap szabad utat a sok láthatatlan kéz… Kína még mindig messze van. A kínaiak már sokkal közelebb. Most az ide özönlő migránsok is mind többen köztünk. És még csak a szereplők bevonulásánál tartunk, bár már fölment a függöny, a Játszma éppen csak elkezdődött. Semmi remény. Minden bizonnyal sokan megérik a kibontakozást. Számos képernyőn (mint régen terepasztalon) már nagyban folyik az Ütközet. Különben mindenki ártatlan, sorozatos Véletlenek járják, a Rendezők ingerültek, a Mesterek sápadtan hallgatnak. Az úri közönség már a nyáron bevásárolt, az Előkészületek megtörténtek. Senki sem boldog, de sokan élvezik – végre történik valami.
– kevés hír mond többet korunkról, mint a Time magazin „év embere” cím 2015-ös díjazottjainak rangsora. Első helyen Angela Merkel, második az Iszlám Állam vezetője, megelőzve az amerikai republikánusok fenegyerekét, Donald Trump milliárdost. Valójában nehéz eldönteni, tetűlista, vagy mi egyéb ez? Ráadásul a magazin munkatársai szabadkoznak: valójában ők erkölcsi elveiket félretéve mindössze azt vizsgálták, ki gyakorolt idén nagyobb hatást a világra. Ez jött ki nekik. Ha a nyilvános lefejezésektől, a gyermekkatonák fölfegyverzésétől eltekintünk (ha tudunk), amennyiben nem figyelünk oda Trump elnökjelölt szörnyű és bugyuta szövegeire és a kancellár történelmi felelőtlenségére és az irányában növekvő ellenérzésre sem tekintünk – minden rendben. Ez jutott nekünk.
– figyelj, ne haragudj, félbeszakítalak, de Györgyike most kiment a konyhába, így gyorsan elmondom: januárban lesz a 75. születésnapom. És pontosan aznap, csak öt évvel később, megszületett az a szegedi lány! Érted, aznap született, mint én, de öt évvel később! Érted? Tudod, kiről beszélek? Ne haragudj, de nem, nyögöm a telefonba. Dehogy nem tudod, akivel, akkor csókolóztunk, amikor jött az a vihar és akkor előtte! Nem emlékszel, hát ott voltál te is! De, így hogy mondod, mintha tudnám, de annak vagy 50 éve! Tudom, de akkor is, aznap született ő is! Szegedi lány, de lehet már nagymama is, mikor beszéltél vele? Nem is tudom már… Miért nem hívod föl? Hogy hívtam volna, itt van Györgyike is! És a postás is hozza a nyugdíjat, gondolom szomorúan. De azért mégis jelentős esemény, öt évvel később megszületett az a lány… él-e, hal-e, ki tudja már, de valaki még emlékezik rá…
– jónak lenni jó, hallottam napokig az adakozásra bíztató szlogent, amiről persze tudjuk, legföljebb kitalálói hiszik igaznak. Lehet, a valóban jóknak, afféle égieknek – jó. De legtöbbünknek, akik csak olykor törekszünk jónak lenni… Az önelégülteknek a jó, akik már úgy jöttek a világra, hogy ők jók, és ha nem is teljesen, de majdnem tökéletesen jók – nekik tényleg jó most is, mint rendesen. Akár adományoznak, akár kihagyják. Mi, többiek, ha adunk is, elégedettek akkor sem vagyunk magunkkal különösebben. Sőt, olykor (gyakran!) kimondottan kevésnek tudjuk „jóságunk”. Meg nagyon is illetlennek tartanánk tulajdon személyünket fényezni – különben is, milyen jó is lennék éppen én…
