Tráser László
Cédulák (66.)
– az elmúlt hazai negyedszázad megmutatta, hogy a politikával főállásban foglalkozó, abból és annak hozadékából élő emberek elkülönülten, önző szabályok szerint élik az életüket. Megválasztásuk érdekében gátlástalanul ígérnek, majd hasonló nyugalommal lépnek át a vállalásaikon. Mindent elkövetnek megszerzett hatalmi részesedésük megtartásáért, de a választóik érdekképviseletét mindenkor megelőzi a számukra törvénynek számító pártfegyelem. Emelt fővel vállalt szavazógomb-nyomogatóvá válnak, mindig készen állva tisztának álcázott dumákra, legfőként párton kívüli-belüli egyéni érdekérvényesítésre. Általában ijesztő társaság – de úgy mondják, nélkülük nem működik a demokrácia! Az ám, hazám! Államot vezetni és törvényeket hozni sem lehet nélkülük. Nyakunkon ragadtak, sőt világszerte övék a hatalom. A valójában nem igazán tehetséges, ám a hatalom megragadásához és megtartásához nagyon is értő politikai demagógoké...
– Bulgakov mesekönyvében Jézus azt mondja Pilátusnak „valld be, az mégsem lehet, hogy az ember minden szeretetét egy kutyára pazarolja! Szegényes és szomorú az életed, hegemón!” Ha azonban a világ mindennapi hordalékát szemlézzük a hírekben, Pilátus vonzódása a lélektelennek mondott, az embernél mégis lelkesebbnek tűnő állat iránt – könnyen magyarázható. Ám, hogy az Úr miért éppen annak az olykor méltatlan magaviseletű személynek, Mihail Bulgakovnak adományozta a meseregény-alkotás olyan kivételes képességét – erre nekünk, földieknek, nincs válaszunk. A Mester képes volt megrajzolni az egykori Jeruzsálem tragikus történetét, Jézus kényszerű ütközését az egyházi hatalom által, miközben a kortárs Moszkva is kimutatkozik a zsarnok köpönyege mögül. Ha valakit érdekelne a 20. századi szovjet zsarnokság, amelynek ismerete nélkül szemlátomást semmit sem tudnak rólunk, a Szovjetunió egykori gyarmatairól a világ nagyhatalmai, szóval Mihail Bulgakov regényéből ezt minden érdekelt megismerhetné. (Természetesen nem teszik.) Aki elolvassa ezt a kalandos históriát, valamit megsejthet az isteni elrendelés századokon átívelő titokzatos szálairól is, melyet földi erő csak kiszolgálni képes…
– tavaly indokolhatatlanul sok pénzért vettem a kis műanyag dobozban virágzó sárga és lila crocusokat. Nyáron elfelejtettem, ősszel is sorsára hagytam őket, csak az év végi ordas hidegekben kaptam észbe. Egy cserépben lapultak föld nélkül, de a körömnyi gumókból kibújó apró hajtások életerőt, élniakarást jeleztek. Néhány napig takaró alatt melegedhettek, majd virágcserépbe kerültek, ezúttal óvó gondoskodással. Boldog ígéret még, de ha nyíló virágot hoznának… Lenne beteljesülés.
– indulunk mindahányan, újszülöttek angyalszárnyon, nyíló nárciszok közül, az ég még kék, felhők sehol… Igaz, tudatlanul, de sebaj, egekbe lök a Lendület! Az idő telik, ám a ránc és a sebek még csak távoli fenyegetés. Fájdalom, de képed még mindig oly sima, így is marad bizton örökké, elvégre az anyatej óta sem változott! Azután, negyven fölött, végre messze látsz! Vissza és előre, egykor még ott voltál, bezzeg mára már...! S még hatvannál is csalóka kép: maradhatsz, aki vagy – jó ezt tudni. Élvezd a világot, most már lehet, tudsz mindent, csak okosan, messze még a vénség! Ám arcát ekkor már nem cserélheti a vágyódó, hiába vált naponta többször inget, hasa feszes tán, de mindent csak mértékkel! Azután, nos, valamivel azután, ahogy a mondás tartja: már „hazafelé” – vigyázz csak a huzatra és este ne nézz rémmesét, a gyógyszert pedig bevedd! Cserébe emlékezhetsz, a benső vetítő a tiéd… Egyszeriben fölbukkan a jövőtlen jövő is, már tudsz róla, bár tudhatatlan. Te érted, ha sokan nem is. Szükség lenne majd rád, igaz, de jobb, ha megszokod, e fácska oly lassún bontja levelét, virágát tán más szagolja majd… sebaj.
– olykor földöntúli szomorúság – nincs menekvés. A rend vágyott világa nem köszöntött rád, ahol csak egy lennél a sorban, s mert mindenki, te is rendben élnéd életed, helyed biztos volna a Nap alatt, nem lenne ismeretlen holnap, fájdalom, zaklatott helyzet, ismeretlenek volnának a nehéz döntések, sorsfordulók, csak lépegetnél a Körforgalomban… Lehet ilyen elégedettség, Uram? Mielőtt idejöttünk, talán mi választottuk e kalandot, mint a régi görögök hitték? És mégis félelemmel elegy bánat: itt kell majd hagynod őket, s távoznod kell, mielőtt megértenéd küldetésed. Lám, csakugyan boldogok, akik nem kutakodnak, nem gyötrődnek, csak hálájuk szépséges szőttesét terítik eléd. Dicsőség az Úrnak, mondják együgyűn, s távolról harangszó hallik – nekik szól. Legyen áldott szent neve. Ámen. Ennyi az Ember, vagy még ennyi sem.
– kissé megkésett újsághír szerint Szálasi Ferenc és Rákosi Mátyás egyként elmebeteg volt. A hír alapjául évtizedekkel korábbi vizsgálatok szolgálnak. Nevezett személyek pszichiátriai elemzésének eredménye – lesújtó. Elmebeteg zsarnokok uralma alatt vergődött hazánk, sorsdöntő időkben. Lehetséges egyáltalán összevetni e két szörny vérengzését, népirtását? Hiszen torz lélekrajzuk részletezése vélhetőn soha nem kerül már nyilvánosságra, homály borít mindent. Azt sem tudjuk, meddig terjed egy-egy szörny-korszak hatása a családi, baráti, szakmai körökben, horizontális és vertikális értelemben egyaránt. Kik voltak személy szerint azok a maguk is torzak, akik az országra ültették ezeket a rémalakokat? Mert természetesen nem a népakarat emelte trónra a demokrácia szent nevében egyik tömeggyilkost sem. Igaz, Kádár Jánost vagy a ma már „csak” ellentmondásosan megítélt Horthy Miklóst sem pajzson emelte trónra ünneplő népe. Csodálkozunk a véres 20. század hazai eseményein, melyek előidézői többnyire külső tényezők voltak. Mindamellett nevezett szörnyeket csupán elmebetegnek tartja az elődei túléléséért hálás utókor… Egy kis nép legfőbb kötelessége megmaradni, üzeni egyre távolodón Bibó István…
– látszat és valóság változékony távolsága tapasztalható tény. A délibáb és a pohár vízben görbült kanál mind csak látszat, de önértékelésem is lehet az, akár, vagyis ami tetteim alapja lehet, az sem bizonyosság, s ha rossz a megítélés, akkor annak következményei is… Látszat és valóság távolsága, a hajdani korok torzón fönnmaradt s nekünk érthetetlen építményeinek hiányzó magyarázata... Ősi cselekvés az éji Hold előtt vízzel áldozni, bölcs örökség, mely hitünktől vált azzá. Nekem a hely középpontja a mély kút, jóllehet másnak csak szomját oltja a pusztában. Bűvös látvány a vékonykán folydogáló erecske az erdőn, mely nyaranta gyakran kiszárad, éppen a forróság idején okozva csalódást a reménykedőknek… A sziklagörgeteghez fölmászni, mely egy sötét hasadékából ontja a csermelyt – kiváltság. Másnak csak erőpróba fölérni. Hitem átlelkesíti az anyagot, ha őszinte, mély s reménykedő, s talán e szent helyek által velünk az Angyal.
– mintha el nem veszíthetők lennének az emlékeink. Az évek zöme elmúlt, már a szereplők is megfogytak, de közös emlékezetünk fényes lapjai velünk maradtak, talán mindaddig, míg lelkünkben őrizzük ezeket s hívásra, vagy maguk törvénye szerint – megjelennek. De halványulnak, átrajzolódnak, ha sokat idézzük, megfakulnak, olyik, mint gyűrött fénykép, kiejti egyik-másik szereplőt, bár ők is jelen voltak talán... vagy mégsem…? Mikor is történt ez pontosan, hol készült ez a kép? Ó, Király, segíts fölidézni, ami elmúlt, ha fájdalmas is! Még itt vagyunk, de utánunk szétfoszlanak majd senkinek nem hiányzó emlékeink… Azonban még emlékszem, amikor ott azt mondtad és én magamhoz rántottalak, hiszen búcsúztunk éppen, el kellett válnunk nyárra, s te átöleltél a kapualjban, hogy még egyszer elköszönjünk, mert egy hónapig (fölfoghatatlan ideig!) nem találkozhatunk! Ragyogó nap, csupa fényesség, előttünk a nyár, mi mégis búcsúztunk, egy teljes hónapra, sőt tovább… A szívem szakadt bele. Menekültem mindenki elől, csak lettem volna magam, de mikor végre egyedül voltam, folyvást szorongtam hiányodtól, mint egy szerelmes kamasz – 40 fölött. És a fájdalom, amit ostoba mód osztogattam magam körül… De emlékeink hajdan volt hófehér, szűzi tüllruhája mára töredezett, fakósárgás, selyme foszlik a rávetülő tekintettől is. Így volna rendjén? A regényt lezártuk, történetünk véget ért. Vagy előlünk, egykori hőseitől is elzárva, egy más világban játsszák tovább az árnyak?
– így, utóbb visszanézve, mert túlélve azt is, csak a botrány maradt. Azon kevés eset egyike volt, amikor helyben megértettem, és ízlésem ellen valónak tartottam a pulpitusról elhangzott dörgedelmet. Az akkori rend szerint a Pestről jött főember tájékoztatta az egybegyűlteket irodalmunk jelenvaló helyzetéről. Sokan jöttek el, a meghívott tudni vágyó, egyben kíváncsi népek. Az előadó a párt (A Párt) egyik kulturális irányítója, nagyhatalmú csinovnyik. Merőben szokatlan módon rendőri megfigyelések eredményeit ismertette: ez ekkor meg ekkor találkozott ezzel majd emezzel. A felsorolás több mint egy órán át folyt, a bűnösök s bűnük névvel-címmel megjelölve, melyik kávéházban vagy kinek a lakásán, ki-kivel. A beszámoló végén K. András főelőadó mint a párt nem alkuvó ökle, a jól végzett munka gyönyörével szedte össze papírjait, azzal diadalmasan elhagyta a helyiséget. Hülye csönd, szedelőzködés, többen olyanok is jelen voltak, akiknek a neve elhangzott, körülöttük még hülyébb csönd, zavar, miközben K. András már messze gurult. Most (vagy 30 évvel később) olvasom az újságban, hogy miután Indiában (!) érdekeltsége van titán-bányákban, és ez mindenféle multik érdekét sérti (még az FBI is nyomoz utána!), szóval mindezért nem jön haza Budapestre, a vizsgálatok elől biztos menedéket keres, s talál is – Moszkvában. Annak idején K. András vezényelte le a Bibó István Emlékkönyvbe író szerzők „megbüntetését”, felügyelte az Illyés-emlékkönyv írásait, s kitudja, a háttérben még milyen hentesmunkákat végzett a párttársával, A. Péter elvtárssal, a buzgó kopóval – elnémítva, kiengedve, akit éppen kellett. Szóval, mint akkoriban mondták: „tették a Törvényt”. És akkor jött a rendszer megroppanása, majd bedőlt a Tető. Akik felül voltak, nem lettek öngyilkosok, megélhetés után néztek. Eddig rendben is volna (?), de azért… kicsit több elvhűséget vártunk volna a banda krémjétől, például az oly kemény és szilárd (legalábbis ideológiailag szilárdnak tűnő) drága jó „Kopp”-tól. Aki most egészen más urat szolgál. Vagy mégsem?
– mi van, ha már a közelében vagyunk? Még nem a mi életünkben, de a tízenévesek, akár a huszonok is megérhetik? A világ általunk lakott részén, Európában, mintha csak titkos jeladásra történne, tömegek nem akarnak beletörődni eddigi életükbe. Még nem „túl nagy tömegek”, de mintha valami lavina formálódna… Hiszékenyek, akiknek folyvást más jelenti a reménységet, forognak erre-arra, személyek, nevek röppennek föl, valakik mögéjük állnak, mások vállat vonnak, sokan nevetnek. Agg matrónák, túlélve minden eddigit, próbálkoznak újra és megint, hátha ezegyszer végre bejön! Sokan meglátják, mások nem hiszik; akiket a közéleti képernyőkön látunk, döntő hányaduk szereplő. Ezt vagy azt alakít, de mindenképpen népszerűségét védelmezi. Magasabbról láthatja a kavargást, neki tisztábban rajzolódnak ki a vonalak, megítélhetné, mi következik. De nem szólhat őszintén, bármit is lát, mert szereplő csupán. Szöveget idéz, persze fejből, ami egyben a büntetése is, hiszen örök hazugságra ítéltetett.
