Tráser László
Cédulák (68.)
– Carl Gustav Jung szerint korunk betegsége a racionalizmus és a doktrinerizmus, melyek által olyan színben tüntetjük föl magunkat, mint akik mindent tudnak. A múlt század meghatározó, a 
tudattalan értelmezésében új irányokat nyitó pszichiáter úgy vélte, a megszerzett ismeret kizárólagosan racionális elemzése leszűkíti a tapasztalat magyarázatát, mert ami nem fér bele a kikészített skatulyákba, az nincs. Ha valamit nem tudunk az elfogadott panelekkel megmagyarázni, úgy mindenkinek jobb a jelenséget nem létezőnek nyilvánítani. C. G. Jung idesorolja a megérzések, látomások élményeit, a halottak fölbukkanását álmunkban vagy éppen ébrenlétünk idején, a paranormális lelki alakzatok teljes skáláját. Hasonló a helyzet az UFO-élményekkel. A tudományos kutatás mára rögzült magatartása lezárja az utat, miközben az emberek mindennapi élete tömegével produkál megmagyarázhatatlan eseményeket. Átélőik, elszenvedőik számára nincs más lehetőség, mint elrejteni, elnyomni a történteket. Hajdani szerencsés kultúrákban, a közösségben élő ember szellemi életét lelki gondozója, a sámán, a táltos, a varázsló segített földolgozni. Ma ezt tehetné a pszichiáter, de a hiányzó mítoszokat, melyek a végtelenhez kapcsolnák az embert és távlatokat nyújtanának, a tudományosan kiképzett lélekgyógyász nem pótolhatja. Az értelem nem tud válaszolni az élet értelmét, az emberi létezés célját firtató kérdésekre, de nem tudja magyarázatát az Istentől teremtett világban a Rossz jelenlétének sem. Ilyen válaszokat mesék és legendák nyújtanak, ha az adott kulturális közeg erre alkalmassá teszi a benne élőket. Ma az úgynevezett fejlett világ – Európa, az USA, Ausztrália – államainak hivatalos, központilag támogatott kultúra-fölfogása a mitologikus világképet kizárja, sőt, lenézi. Az itt élők egy vulgárracionális világképet kapnak életinduláskor, és ezt tartják normálisnak a későbbiekben is. Igaz, minden lelki eseményükkel magukra maradnak, nem tanulnak meg sem gyászolni, sem ünnepelni, nem tudják elképzelni, ezért elmondani sem szeretteik útját a halálba, nincs fogalmuk a születés misztériumáról, régi szavaikat nem használják, elfeledték. Korunk embere a nem mérhető és nem szétszedhető, majd újra összerakható lelki jelenségek földolgozásában megint fájdalmasan tudatlanná lett, a mítoszok kora előtti feneketlen barbárságba, tudatlan rettegésbe süllyedt, lelki élete ismét kimondhatatlan. És rémisztő.
– az űrutazás lehet az emberiség életbiztosítása, figyelmeztetett a világszerte elismert elméleti fizikus, Stephen Hawking. Véleménye szerint az űr „meghódítása” levezetné az ember máig meglévő agresszióját, ezáltal ezt ki is lehetne gyomlálni az emberi fajból, mert különben „félő, hogy valamennyiünket elpusztít”. Stephen Hawking hozzáteszi, a világűrbéli utazások megmenthetnék az emberiséget, hiszen az univerzum felfedezése (s egyszer majd a Föld elhagyása) létkérdés, mert a más bolygókon való letelepedéssel megelőzhető az emberiség eltűnése. Gyönyörű idea, mondhatjuk elismerőn. Az 1970-es évek elején Marx György akadémikus a kíváncsiságot vélte az emberiség életben maradásának feltételének, ennek tárgyát pedig a világűr felfedezésének folytatásában jelölte meg. A két tudós eszmeköre nyilvánvalón közös gyökerű. Megvalósulásuk esélye nem több, mint egy Költemény testesülése. Ámbár az Ige is Testté lőn az Úr keze nyomán…
– mint a Jó Pásztor a bárányaira, úgy vigyázz ránk, Uram! Ne büntess, bocsásd meg bűneinket, légy megértő s szabadíts meg a Gonosztól, légy példaadó Pásztor, juhaid kemény kézzel tartsd a jó úton s ne vígy minket Kísértésbe! Ámen. De jaj, az Embert szabadnak teremtetted, s ez szabadság különös módon lehet kényszer is, hiszen a teremtmény csak a Teremtője által előre tudott helyzetekbe kerül, neki magának minden, ami lépten-nyomon várja, ismeretlen, s mindenre önállóan kell válaszolnia. És mert Lelket leheltél testébe, Uram, olykor szándékkal engedi át tetteit a Gonosznak. Lépteink is folyvást Jó és Rossz mezsgyéjén vezetnek, keskeny úton. Uram, irgalmazz...
– valami biztos jövőkép, ami erőt adna zavarodott jelenünk elviselésére, hisz mindig is, csakis a Jövő számít. Ha fogódzó, ha bíztató lenne... Az öregek kibírnák fél lábon is, a fiatalok belenőnének. Még ezen a gázlón átkelünk, a hegyre följutunk, aztán már ott a tető, onnan messze látni… Addig nélkülözni kell, de áldozat nélkül nincs győzelem, de ha egyszer elérjük… Csak odaérjünk, sikerüljön a vállalás, tudjuk, nagy út lesz és még ha följutottunk, még utána is nehéz, de akkor már kapun belül leszünk, s elmondhatjuk: megérte! Csak addig kellene kitartani! – Ki mondana ma ilyeneket, s ki hallgatna rá?
– még ha rendezett lenne a világ, s afféle egymástól távoli „szigeteken” élnének az emberek, valamiféle, fölvállalt erkölcsi elvek szerint, akkor is kihívás lenne számukra a csökkenő élelmiszer és a fogyatkozó vízhiány, melyek a közeljövő fenyegető ígéretei. De túlságos sokan élünk szűk helyeken, a fékevesztett önmegvalósítás ámokfutása által igazolt szabadságban – vészesen fogyatkozó javak közepette, mondta a mifelénk éppen dúló rendszerváltás körüli időben több nyugati társadalomkutató. S akkor még nem is elemezték az időjárás egyre ijesztőbb fordulatainak életmódra gyakorolt hatásai, a közérzületeinkre gyakorolt befolyását, mely sokakban fölerősítette az elzárkózás-elszigetelődés kínzó vágyát, mondván: úgy nagyobb esélye van a túlélésnek. A ráció korszakhatárt jelez, ismeretlen, fenyegető tartalommal. Istennél a kegyelem.
– amennyire képesek vagyunk felismerni, az emberi létnek egyetlen értelme, hogy világosságot gyújtson a puszta létezés sötétségében. Sőt feltételezhető, hogy amennyire a tudattalan hat ránk, ugyanúgy visszahat tudatunk gyarapodása a tudattalanra, írja C. G. Jung. Talán láthatóbbá válik a tudattalan, talán tisztábbak lesznek a ködfoltok. Így értendő, hogy a megnevezés költői gyönyörűsége, az emberi lét értelme lehetne megvilágítani, oszlatni a homályt. Eme különleges, a Természetben talán egyedüli képességünk birtokában képesek lehetnénk Isten teremtett világát szálazni s megnevezni elemeit. Előfeltétel: valamelyest megismerni a Rendszert, mely a Világ képében jelentkezik. Szavaink emberiek, de a teremtmények, melyek között élünk, nem általunk keletkezett. A tudományok jelrendszere alkalmasabb a világ leírására. Ám megfejtésünk ösvényei mind messzebb vezetnek, Isten világa sosem látott csoda, mely nem szűkíti, inkább beláthatatlanná teszi a távlatokat. Képesek lehetnénk a Jövőbe tekinteni, mint egykor a próféták, megnevezve a Ködbe rejtett képeket. De nem becsüljük a tudattalan mélységeibe süllyedt elődök tudását, a mesét, legendát…
– A harkály hátán lovagló menyét fotója egy nap alatt körbejárta a világot. Felrobbant tőle az internet, bekerült az esti hírekbe, interjúk sora készült a fotóssal. Biztos azt hiszik (írja egy internetes portál), egy ilyen siker után hátra lehet dőlni, és elégedetten számolni a beérkező összegeket. Hát, majdnem… Valójában azonban pénz az ablakban és a fotó keletkezésének még tisztességes legendája sincs. Martin Le-May projektmenedzserként dolgozik tovább és semmiképpen nem vált profi fotózásra. Pénzt meg azért nem kap a képért, mert miután egy amatőr fotós ismerőse föltöltötte a világhálóra, nyomban ugrott is a jogdíj. Az erdőjáró fotós története azonban, mint a kristálygömb, csillog ezerág! Például, ha azt a sok szegény gyereket megkérdezték volna hajdanán, akik ma öregemberek vagyunk, ugyan milyen világ lesz az, ahol valaki délelőtt sétál az erdőben, meglát egy ilyen hihetetlen helyzetet, amint menyét kapaszkodik egy repülő zöld küllő (mert az!) szárnyai között, majd másnap már Dél-Afrikától Szibériáig láthatja ezt a felvételt mindenki, szóval, ha megkérdeztek volna bennünket úgy félévszázaddal ezelőtt: milyen világ lesz ez? Kiáltjuk a választ: a csodák boldog világa! Hogyisne, hiszen ahol ilyesmi megtörténhet, ott nincs lehetetlen, ha pedig nincs, hát mindenki mosolyog elégedetten. Ott nincs háború, béke honol világszerte és nem gond Anyámnak reggelente gallyakból tüzet gyújtani a sparheltba, fölmelegíteni az előző estéről maradt zsírtalan, hústalan rossz krumpliból készült vacsorát. Ha valaki sétál egy világvégi erdőben, s szeme elé röpül egy ilyen mesebeli látvány, madár háton lovagló ragadozó, lekapja ízibe', s másnap a fotó, hipp-hopp körbeszáll a bolygón… – ahol ilyen lehet, ott semmi jónak nincs akadálya, hittük volna hajdanán. Talán még azt is reméltük volna, mi magunk is megéljük a csodát, részesei leszünk e varázsos mesevilágnak… S lám: megéltük, eljöttünk eddig, de az emberek mégsem lettek boldogok, ha voltak is valaha. E szép új világ sem került áldott állapotba, s a kisbetűs csoda ugyan kézzelfoghatóvá lett számtalan alakban, de mint mondják, a számlákat azért be kell fizetni, a bosszúk és égre kiáltó bűnök, az aljasságok, az éhezők-fázók tömegei velünk maradtak, nincs mit tenni – egyedül Teremtője képes megmenteni az Embert, ha úgy kívánja. És addig hiába a sok szép csoda, mint parton száradó csigaházak, nem hiszünk már a boldogító Végtelennek. Pedig az első krókusz bársonyos, sötétlila virágkelyhe már kibújt a földből, arany napfényben, az öreg kőrisfa pirosló ágai hajlonganak a szélben, rügyei pattanásig feszülnek, Tavasz úrnő jár a kertek alatt.
