Tráser László
Cédulák (76.)
– mondhatni a régmúltban volt, de azért megtörtént. A szegedi bölcsészkaron, már 1957. januárjában megkezdődött az új tanév, miután októberben megszakadt a frissen kezdett ’56-os – meséli egy akkori hallgató. A pedagógia tanszéken neveléselméletet oktattak, a kommunizmus pedagógiáját, amiről még csak fejezeteket adott elő a későbbi professzori 
tanerő (éppen a mi évfolyamunk lett a szerencsés kiválasztott), szóval az egyik „peda” óra végén, a legendás Tetta bácsi, aki karóráját mindig kitette a katedrára, elindult a kijárat felé, amikor észbekapott és sietett vissza az óráért. Annyit még odabökött a körülötte álló, irányváltoztatásán meglepett diákoknak: elfelejtettem, hogy bejöttek az oroszok. A következő órán már nem ő tanította a pedát… Hasonló helyzetbe került az európai középkor jeles tanárnője, akinek Rejtélyek, botrányok a középkorban című kötete itt lakik a polcomon, de (szégyen fejemre) éppen csak belenézegettem. Nos, a professzorasszony „reméljük, az ifjúság áldozata nem volt hiábavaló” bevezető mondattal kezdte azévi első, s amint az egy héttel később kiderült, egyben utolsó egyetemi óráját… Mindkét esetben célba ért a följelentés. A jelentőt természetesen ismerték társai, de bár vétkesek közt cinkos, aki néma – ők mégis hallgattak. Én sem tettem volna mást, félelemből. Különben a jelentő utóbb íróként definiálta magát, éppen szegedi éveit megörökítve, ám tartok tőle, fölösen fogyasztva a könyvlapokat. Lám, lám – még 60 év sem múlott el ama fényes napok fölül… Állni látsszék az idő. Pedig halad!
– 1989-ben, az amerikai külügyminisztérium ifjú munkatársaként adta közre Francis Fukuyama A történelem vége? című, mindössze néhány oldalas tanulmányát, és ezzel egy csapásra világhírű lett. Azt állította, vége a több pólusú világnak, létrejön az egységes társadalom, s ez véget vet a hagyományos értelemben vett históriának. Alig negyedszázad telt el – és hol vagyunk ma ettől?! Az európai történelem utóbbi hét évtizedes szakaszának, úgy tűnik, mindenképpen vége, de az előjelek tapintatos fogalmazással szólva „nem túl kedvezőek” a fölhalmozott európai kulturális értékek megújulása és átmentése számára, miközben a Történelem sem akar bevégződni… Akik most zúdulnak Európa belsejébe, társulva a már korábban ideérkezett (de a kultúrát át NEM vevő, így nem is beilleszkedő) társaikkal, rövidesen veszélyes túlsúlyba juthatnak. Amint Simon János politológus fogalmazott: Európa toleránsan befogadja az intoleráns tömegeket… Európa megint próbatétel előtt áll, ha jóléttől elpuhult új kormányosai nem is látják kihívásait…
– madárszárnyon ágról, ágról / föld felé / kereng a falevél / föld felé ég felé / viszi a szél szétfelé / kergeti / egy helyt rögvest leteszi / mása onnan fölszedi / sehová sem / de a sarokra elviszi…
– természetesen senkinek az élete nem mesélhető el töviről hegyire, akár egy egész élet során sem… A kísértés mégis nagy: mondd el, mi történt veled! Reménytelen vállalkozás. A körülmények szorosan hozzátartoznak az élményekhez, érzelmek árnyalják, formálják a helyzetértékelést, s a föltoluló emlékek… megannyi legbensőbb titok. Ha csak egyetlen történetet mesélnék is el, vége-hossza nélkül mondanám, szakadatlan. Károlyi Amy versében mindössze néhány szó írja le a történteket: közeledés, távolodás, töredezés – és… Nincs benne minden? Ennél több történt? Átéltem hasonlót, de nem mondhatnám… és a színek, hangok, a tekintet és az örökös érzelmek, kíséret csupán? Ó, barátim, sodort a félelem! Ha elhagy? Marad a Veled, de – nélküled viszonyunk? Mi ketten, meg a két család? Krisztus, segíts! Fáj, szenvedünk, jó lenne menekülni, de amikor épp nem kábít el jelenléte, üresen lődörgök a világban. Mások zavarnak jelenlétükkel, szeretnék egyedül lenni, végre „átgondolni” a helyzetünk… de folyvást társakat keresek, mert nyomaszt a magány. Kitaszítva, egyben vágyakozva az egyedüllét után. Napok, évek és pillanatok rohannak, olykor meg ismertetlen okból lecövekel az Idő… Egy váratlan találkozás éppen Karácsony előtt, minden fenyőillatú, ő kolléganővel jön felém, én mint érzékeny kamasz, suta köszönéssel továbblépdelek… Később elmondja: azt várta, megállok, már elköszönt tőle a barátnő. Otthon fájdalom, lopott telefonhívások, mint felnőtt gyerekek… az Idő megállt, csak állt, egymás testén láttuk múlását, de köztünk nem ment előre, várakoztunk. Akkor történt vele egy baleset, amit Ő jelzésként magyarázott: szakítani kell! Nem akartam elfogadni, de érvelni csak magammal tudtam, s talán rémületem is meghatotta, s még adott kis időt. Később mély levegőt vett és belátva önző boldogságkeresését – megtért a férjéhez. Amíg tartott a Varázs, mozdulatlan álltunk bűvkörében, hulló szirmok alatt. Hála legyen az Angyaloknak.
– fontosságukkal a Halál dolgai minden mástól lesöprik az asztalt. Közeléből visszanézve, az élet gyönyörűségei csak szépséges játéknak tűnnek… a Sötétség fenyegetéséből elég egyetlen súlyos pillanat és minden más jelentéktelenné válik. Olvasom E. P. töredező szavait a hasnyálmirigyrák árnyékában, mély fájdalom és félelem. Hová tűntek elegáns fordulatai, mondatai sokat sejtető üzenete, a bajvívó magabiztos fölénye, bársonyhüvelybe csúsztatott penge, csak ha kellett, akkor szúrt…? Mára csak a félelem maradt, sóvárgás az elvesztett paradicsom után, amit eddig átélhetett. Majd próbálok írni a rákról, mondja bizonytalanul, s te, aki hallgatod őt, érzed: a lét dadog… Most megúsztad, éppen nem te vagy helyében, de fájdalma lefogja szavad. Embertestvéred látja a Halál sötét árnyékát, mint tapasztalhattad te is – hidege mindent lesöpör asztalodról.
– a buszsofőr – néhány éve még jóképű ifjú ember – barátságosan visszaköszön, majd előzmény nélkül panaszolja: dühös az utasokra, többségük nem tud köszönni. Mondom neki, én is elég sok lakótársat megzavartam mély hallgatásában, amikor köszöngetni kezdtem a lépcsőházban – előzetes megállapodás nélkül. Mára tudomásul vették, így sokakkal kerültünk köszönőviszonyba. A lépcsőket járva több fiatal is kötélnek állt, amit sikerként élek meg. Miután tapasztalták, hogy köszönésem nem időszakos hobbi, átvették, ma már megelőznek. Talán még az is előfordul némelyeknél (!), hogy ne csak a házban köszönjön, de esetleg másutt is! Bár ez nem olyan egyszerű, lévén az ember nem teszi magát nevetséggé, ha nem muszáj – akkor köszön, ha viszonozzák.
– korábban nem ismert, mély melankólia támad korán sötétedő, borongós, esős esteken. Csüggedt, alig leplezett fájdalom a haláltól. Meglepő, de nem félelem, inkább mély szomorúság, némi önmegvetés, hiszen mire föl szeretne még életéveket a vénember, amikor olykor (gyakran!), így most is nagyon nehéz… Máskor egyetlen pillantás a váratlan reggeli napsütésre, majd váratlan mesekép – szépséges szivárvány, mire derűsen mosolyog. Hullámzó kedély, mint egy gyermeké… És közben fohász erőért, mit kirótt feladatai, maradék céljai megkívánnak… Egyszerre dicsekszik és panaszkodik a munkájára. Rejtegeti, de boldog ember, ha nem fáj különösebben… viseljük.
– a Titanic luxushajó zenekara, mely rendszerint a szalonban játszott vacsoraidőben, majd általában egész éjszaka, ez a zenekar, amikor megindult a mentés és nyilvánvalóvá vált, hogy a hihetetlen mégis hihető – süllyed a hajó! –, fölvonult a fedélközbe és ameddig lehetett – muzsikált. A csillagfényes, borzongatón hideg tengeri éjszakában, ragyogó, néma csillagok alatt, egymás után engedték le az I. osztályú utasokkal megtelt csónakokat, s közben szólt a walzer, keringő, ami, ha kívülállók hallhatták volna, a süllyedő luxushajóról menekülők teljes őrületét jelezte. Később, mint a túlélők mesélték, mind gyakrabban hallottak egy zsoltár dallamára ott készült éneket: közelebb, közelebb hozzád, Uram… És mi mást tehettek volna a zenészek? Mihez értettek még? Mire kötelezte őket a szerződésük? Vélhetőn sem az utasok, sem a személyzet részéről senki nem marasztalja el a muzsikusokat, ha hangszereiket elhajítva menekülőre fogják ők is… Csakhogy a kötelességtudatuk, a hivatásuk szeretete megakadályozta, hogy így tegyenek. Ezért hát csak zavarodva kapaszkodtak zeneszerszámaikba és muzsikáltak… közelebb, közelebb hozzád, Uram, a végére már csak ezt játszották. Különben is, karmesterük pálcája diktálta az ütemet – játszani kellett, térdig a jéghideg tengervízben is, süllyedő hajófedélzeten is… Ha ott lettem volna, kezemben hegedűvel… mint most a klaviatúra előtt… közelebb, közelebb hozzád, Uram, tiszta szívből, teli torokból!
– na, de hegyet völgy nélkül Ő sem teremthet! Íme, az egyszeri székely ellenvetése Isten mindenhatóságára. Látszólag teljességgel igaz, ebben a mi földi világunkban ez valóban lehetetlen. De mai tudásunk szerint Isten nem hegyet meg völgyet teremtett, hanem egy kozmikus Rendszert. Amelynek végtelen „mérete” meghaladja a képzeletünket. Az ősrobbanással indult ciklus egyben világunk keretei kialakításának is az első, vagy az egyik első lépése lehetett, meséli egy bölcselő. Az élet megjelenése csak az anyagi világegyetem megalkotása és útjára bocsátása után volt lehetséges, az emberé pedig csak ezt követően. És Isten nem a majomemberbe lehelt lelket, hanem a teremtett emberbe, teszi hozzá figyelmeztetőn a filozófus. A Föld olyan védett zugban formálódott az itteni élet bölcsőjévé, amely vélhetőn minden hasonló esetben jellemző. A fajok még ma is tapasztalható bámulatos bősége harmonikus rendszert alkot, melyet ugyan megszaggatott időjárás, katasztrófák sora, az utóbbi századokban, gyorsuló tempóban az emberi pusztítás, környezetszennyezés, erdőirtás, globális földrajzi, éghajlati változások – de az alapvető természeti rendszer mégis működik. A Naprendszer kialakulása életbarát viszonyokat produkált, melynek világos bizonyítéka a földi élőtermészet évmilliók óta tartó létezése és önszabályozó működése. Ebbe az egyetemes, eleven rendszerbe helyezte el Isten az embert, Gaia Földanyánk ölébe. A Teremtő célja számunkra ismeretlen. Mindezt félrelökve a fejlődés, az emberré válás eszméjét dogmaként használni, a felvilágosult gondolkodás bizonyítékává tenni – csak a megszokás uralma. Létezésünket a vak véletlen évmilliókon keresztül tartó, szüntelen változásának produkciójaként magyarázni – mivégre?
– egy jogász meséli egyenes adásban a képernyőn, hogy miután a szintén jelenlévő történésszel elkészítették Mindszenty József boldoggá avatásához a szükséges és részletes életrajzot, a dokumentumot átvevő Vatikán illetékes hivatalnoka (40 év körüli személy) néhány hetes áttanulmányozás után rákérdezett: embertelen megkínzása után a Bíboros miért nem fordult bírósághoz az ÁVH kihallgatási módszerei, a személye ellen elkövetett törvénytelenségek ügyében? A mai vatikáni adminisztráció vélhetőn fontos tagja érdeklődött erről, Európában, a 21. század elején… Mindszenty József pöre Rajk László kivégzése évében, 1949-ben zajlott. A Bíborost nem ölték meg – bár megtehették volna… És ma a vatikáni ember nem érti, miért nem fordult az ÁVH börtönéből bírósághoz! Valamikor csak úgy szajkóztam a hallottakat: ha csak egy nemzedéknyi időre is elfelejtik a múltat, elveszhet örökre… Nem tölt el örömmel, de megéltem a kijelentés igazságát.
