Tráser László
Cédulák (69.)
– megjött a svájci cseregyerek, újságolja a szomszéd, mely bejelentést lehetőn udvarias mosollyal nyugtázok, elvégre mégis nagy élmény (talán teher is) egy ilyen látogatás, még ha nyáron letörleszti is a vendéglátók gyereke. Hamarjában a kommunikáció nyelvéről kérdezem, lévén Svájcban több hivatalos nyelv is dívik, de tudomásom szerint a szegedi családban csak angolul beszélnek, bár azt mindegyik családtag. A tanárnő rám néz és számomra meglepőn válaszol: a svájci vendég török, s ugyan beszél valamit németül, de angolul jobban szeret. Szép új nyugat-európai világ, a svájci fiatal – török.
– egy kéregető ül az áruház melletti járdán, láttam máskor is, nem adok, igaz nem is kér, valami sapkát tett maga mellé a kőre, abban gyűjti a pénzt, de (nyilván óvatosságból) amit kap, azonnal zsebre teszi. Néhány méterre arrébb egy fiatal kéregető ül kerekesszékben és hangosan kántál: ennivalóra gyűjtök, ennivalót is elfogadok, ennivalóra kérek! Megállok a padnál, a karfának dőlve előveszem a tárcát, kiveszek egy ötvenest (kevés!) egy szembejövő idősebb asszonyt kérek, adná oda. Mosolyogva mondja: én is adni akarok, majd két részletben adja át a pénzeket, előbb az enyémet, majd az övét. Hangos hálálkodás, utána ismét a gajdolás: ennivalóra kérek, élelmiszert is elfogadok! 2015, a nap süt, jön a tavasz.
– J és N, 8 centis méretben, fémpénzzel bekarcolva – ennyi maradt volna a múlandó örökkévalóságnak két kaliforniai diáklányból Rómában, a Colosseum falán, ha az őrök nem állítják le akciójukat. De megtették, a vandál vésőket megállították. Természetesen sokadikak a jelet hagyók sorában, turisták és bennszülöttek egyaránt vésnek, karcolnak szorgosan. Lamentálni és keseregni a nem szűnő barbarizmuson fölösleges, az emberiség reménytelenül részekre szakadt, mára a Műveltség-hegységet szakadékok szabdalják. Nem is említve a Buddha-szobrokat robbantó tálib őrülteket, Szíria szent városaiban az asszír istenségek monstrumait romboló szörnyeket, vagy Gázában az egymás ereklyéit kölcsönösen pusztító rémeket. Mindenki a másik múltját akarja eltörölni, amint évtizedeken át, győztes örömmel harsogtuk mifelénk: a múltat végképp eltörölni – ez a harc lesz a végső… Nem az lett, ám unokáink élete sem lesz könnyű, ha meg akarják őrizni eleik örökségét, s így önmagukat.
– időnként elhatalmasodik az elnyomott cselekvési kényszer, s ilyenkor fölülkerekedik a fölöslegesség nyomasztó érzete, dünnyögi az öregember. Magában morog, más ne hallja, még panasznak hinnék, pedig dehogy… Amíg az ember élete elején jár, de legalábbis nincs tudatában az Idő szűkösségének, addig az ilyesmi természetesen nem aggasztó. Később, sajnos, jóval később, szóval, amikor már tudod, ott belül érzed szűkösségét, akkor néha rád tör, hogy ki kellene használni minden percet és elmondani mindent! Nem poén: el kellene mondani! Igen, de mit? Hogy kinek, nem számít, nem is rajtad múlik, a te parancsod annyi: mondd el! De hogy mit, azt igenis találd meg! Tegnap is késő lett volna! Valamit nekik, ami fontos lehet számukra, és te tudod – már ha tényleg tudod… Ilyenkor nem segít a kártya sem.
– Juhász Ferenc 87 éves magyar költőt a minap egy magas állású személy titkárnője összekeverte egy ugyanilyen nevű, korábbi honvédelmi miniszterrel. A poéta csak nevetett az ügyön, mikor egy sajtómunkás rákérdezett. S ezt is mondta a Népszabadságnak: „Versekkel nem lehet hatni a világra, szarnak a költőkre, de írni kell. A friss utószavamban azt írtam, hogy a költő sohasem lehet hűtlen ahhoz a küldetéshez, amelyre rendeltetett, mert tudnia kell, hogy sosincs egyedül, hiszen az Isten homlokára tette fényes kezét, és azt súgta fülébe: sohase hagyd abba, mindig csináld, amíg élsz, hiszen majd eljön a hallgatás ideje is”. A világ, persze, költők nélkül is jobb lehetne…
– a vidéki iskolában kétféle hangon szól a szünetre hívó csengetés, mert az egyik a cigány osztályok tanulóit szólítja, a másik a nem cigány osztályokét. Azért, hogy ne verekedjenek össze szünetben, azért kell ez a különválasztás – indokolja a tapintatos megkülönböztetést egy helybéli anyuka, és teljesen egyetért a „szokással”.
– fekete-sárga darázs dong a sárga-kék tölcsérű krókuszon. Néhány bátor barka a napokban hirtelen megduzzadt és élénksárga szálacskákat növesztve várja tavalyi látogatóit, a méheket. Nézem ezt a nyüzsit a virágzó barkafán és szinte zavaró a három méhe küzdelme a legalább félszáz barkán. Egymástól szemmel láthatón óvakodnak, ha mégis ütköznek a levegőben, igyekeznek lenyomni a másikat a földre. Miközben az érett barkavirágok tucatjai között válogathatnak… Az agressziót már darázs-korunkban belénk plántálta Természet-anyánk.
– kicsit bunkóforma, de megértem, ha egyszer ilyen alkat, hát ilyen, különben is, egy cukrász süt-főz, kavar – nem beszél. Mondom neki, tavaly egyszer-kétszer készítettek szilvás lepényt, milyen finom volt. Fölcsillanó szemmel emlékezik, de megjegyzi, azt csak friss szilvából lehet sütni, most még nem is virágoznak a gyümölcsfák. Néha süthetnének sós túrós lepényt is, kezdem a kívánságlistát, mire lelkesen válaszolja, ő is azt szereti, sőt a kapros lenne az igazi, de nem viszik a vendégek! Cserébe van rétes, de nagyon édes, vetem közbe – ő a nagyon édeset szereti, vágja ki széles mosollyal. Később révedezve mondja, régen szeretett volna újítani, új sütiket készíteni, csakhogy azokat nem lehetett eladni! Még ma is a krémes, a francia krémes, a rétes, a pite, meg a zserbó a biztosan eladható, továbbá a mignon, azt viszik. Különben passz. Megtorpannak ellenvetéseim, még megbántom, és az se lesz, amiket most süt… Maradiak vagyunk még a cukiban is… igaz, már dobozban vagy mindent bíró nylon szatyorban és nem a tenyerükön hordozzák az emberek a vasárnapi süteményt, mint gyerekkoromban…
– ha eljön az idő, és nem beszélhetek másnak olvasmányaimról – régen még így gondoltam –, akkor a helyzet majd kiöli az olvasás iránti vágyakozást is. Ma elég vagyok magamnak. Arany balladáinak szépséges szóképeit úgysem tudnám más szavakkal leírni, elég, ha nekem öröm. Önzőség? Az öregember már zsugorin kuporgat a közelítő Tél előtt… Különben napok óta megnézném Hamlet egy jelenetét, amikor a színészeken állnak bosszút az udvaroncok. A királyfin nem lehet, de valahol törleszteni kell, a színészen meg olyan jót lehet rúgni! (Megnéztem Arany fordításában. Kiderült, ezt csak egy rendező rendelte el a színen.)
– kényszerűség abból kiindulnunk, hogy a pilóta elvezeti a repülőgépet egyik reptérről a másikra – „különben meggörbülne a világ gyémánttengelye”. A magyar pilóta nem idézte József Attilát, de tartalmilag mégis őt citálta. Abban semmi meglepő nincs, hogy az életében mellőzött Költő halála után majd nyolc évtizeddel evidenciaként fejezi ki gondolatainkat – anélkül, hogy tudnánk róla: Ő ezt már megírta. Ha van élet a Halál után, csak másmilyen, kivételes élményekkel jutalmazhatta az életében mellőzött poétát Teremtője.
– hosszú, elmélyült beszélgetést folytatni Vele, így az életút kései szakaszán, mikor már volna mit kérdezni égi s földi dolgok felől… megtudni, lehetséges-e történelmi tévutak nélkül teret nyitni az emberi szabadság önmegvalósító cselekedeteinek? Lehetséges lett volna egy mindvégig jó irányba tartó emberi fejlődés pályára kerülni, mely mégis megengedi tagjainak a szabadság fényűzését? Ha a „beszélgetőtárs” másutt is teremtett olyan értelmes lényeket, amilyennek mi értelmezzük fajunkat, ott van-e példa a tömegméretű boldogságra, korlát és bilincs nélkül? Vajon csalódást okozott Teremtőnknek sárkányfog-vetemény fajunk sok évezredes útja, vagy a körülményeket mérlegelve mindez így volt rendjén, mi több: erre szólt a küldetés? Ezt várta tőlünk, vagy reménysége volt fajunk, mit rútul cáfoltak eleink, s mi csak rátettünk még egy lapáttal? Igaz, jó lenne Tőle tudni a jövőnket is, itt e földi tereken, meg a halál utániról is kérdezni Őt, de ilyen Titkoknak nem lehet közülünk letéteményese senki, s ha megosztaná mégis – aligha velünk, köznapiakkal. És akkor még szóba sem hozhattuk Teremtésünk titkait, célját és okát, ha rejlenek ilyenek egyáltalán, s „elvárásait” sem, melyeket létünkhöz fűzött… Nem lehet Vele beszélgetni a témák közt csapongva, mint olykor bor mellett, némely kegyelmi órán, ha Fényes Csillag fölöttünk megáll, s mi csak reméljük – most közénk küldte Őrangyalát… De hisz’ Teremtőnk Ő, kinek lába elé terítenénk sokan, köszönetünk szivárványszín kendőjét. Uram, irgalmazz, jó szívvel megtartsd – Szűz Mária országát.
– a gyarapító öregedés nagy tudomány és sok szerencse – mint a fiatalság megőrzése. Még 18 sem vagy, de már súlyos terheket raktál saját válladra. Elhaladtak az évtizedek, de maradtál, mi voltál – kelekótya… Most éppen nem szárnyalsz, ám egy életszakaszodban magasba vitt jó sorsod. A magaslati szemlélet valamiként rád ragadt, el is hitted, hogy jár neked. Most, a végére vetted észre csak, hogy a többiek már elfeledték, ki voltál egykor! Magukhoz hasonló öregembert látnak benned – fájdalom, botrány! Röpült veled az Idő, sugaras nyár és ködös ősz, meg sok tavasz, s mire észbe kaptál… de hiszen itt a vége, már-már látod is, fuss el véle, meg ne állj… volt víg napunk elég, ne bánd hát, ami jön, új útra fel! Ej, ráérünk még megtérni szülékhez, ha megannyi jóbarát is vár már odaát, kevéske időt adj még Uram, pohár bort, nézni áldott eget, piros virág, sárga, kék, révülten ülni esti fényben s remélni – ott is gondolsz megtért híveddel, talán.
