Tráser László
Cédulák (67.)
– Isten céljának megértéséhez az Ember megteremtéséről mindezidáig aligha jutottunk közelebb. Az Írás szerint Isten szeretete jeléül „saját képmására” formázta teremtményét, az Embert. Ha ismerhetnénk a Teremtés titkát, legfőképpen az ember megalkotásának célját – összevethetnénk jelen helyzetünket a Teremtés céljával. Ha Isten valóban szabad akaratot adott az embernek, miként az egyházatyák némelyike állítja, akkor ahová jutottunk, azt általa ugyan, mégis közösen értük el. Tettestársunk lett, tettestársai lettünk, mert legalábbis előre láthatta, mi fog történni. Miért hívta életre, formázta meg, lehelt életet az emberbe? Az Elsőt alkotta így, vagy… Legnagyobb titkunk az ember, mondta Thomas Mann. És ez nem költői kép – a jövőnk múlhat a megfejtésén. Kódolva van bennünk a végzetünk, mely bekövetkezik szándékaink ellenére is? Ha nem így lenne is, folytonos békétlenségünk, önző és gyilkos hajlamaink nem erősítik túlélésünk esélyét. Talán a szüntelen ütközés is jobb a nemlétnél – ki tudja? Végül is ilyen közegben jött létre az emberi civilizáció, amellyel büszkélkedhetnénk… Isten előtt… de Ő Hit és Alázat nélkül elérhetetlen, mi pedig valami végzetes fordulattal egy hitetlen világot építettünk magunknak, rettenetes szenvedések árán. Képesek leszünk maradék időnkben ismét eljutni hozzá? Különben, félek, vérfürdő és özönvíz…
– ember-testvéreink milliárdjai sokfélék. Életkor, jellem, adottságok, életutak, törekvések szerint is különbözünk, amiként vonzalmainkban és még ki tudhatná, mi mindenben. Egy skatulyába zárva minősíteni mindőnket – értelmetlenség lenne. Mégis, talán egy az Ember ezer alakban is – ki tudja… Reménységünk megint csak a Teremtő. Különben sötétség, fogaknak csikorgása…
– értelmiséginek lenni. Illyés Gyula nehéz feladatnak vélte ezt nap mint nap teljesíteni. Mostanság pedig egyre komolytalanabb cél a komplex értelmiségi életforma. Szakműveltségre van égető szükség, légy mérnök, orvos, szaktanár, biztonságpolitikus, katonai szakértő, biológus, informatikus, talpas újságíró, riporter, agyongyötört szerkesztő, plébános vagy éppen püspök, folyvást célkeresztben élő politikus, kizsigerelt agyú menedzser, pénzügyi elemző, terrorista, lázadó – de bölcselő értelmiségi, netán művész, aki csak úgy kószál az emberi jelenségek körül, kinek kell? Nagyon is érthető a feketén dolgozó kőműves értetlenkedő válasza, amikor fölajánlom számára a helyi lap hétvégi számát: nem szokott újságot olvasni. Pultos a presszóban: ő nem visz haza újságot. Magyarázat: annyi dolga van, örül, ha azokat ellátja. Milliók élnek így mifelénk. Világszerte ugyancsak rengetegen. Nemhogy könyvet, de még újságot sem vesznek kézbe. Az unalomig méltatott ógörög demokráciában a választók személyesen ismerték a közéleti szereplőket és aktívan részt is vettek a helyi ügyek eldöntésében, már ameddig nem ültek nyakukra zsarnokok. Nálunk legalább a gyakran túlzottan is elfogult média előre megcsócsált híradásából kellene tájékozódnia a köznapi választóknak. Ennek hiányában a maradék értelmiség (is) magára marad. Nincs közege, melyben érdeklődve figyelnék véleményét, nincs, akivel megoszthatná felismeréseit. Ez mára világjelenséggé vált. Valakik fölismerték a tömegmanipuláció előnyeit, és mesterfokon gyakorolják. Amerika elárasztja filmjeivel a világot, ezzel maga alá gyűri a helyi kultúrákat, terjeszti a számára kedvező, egyben példaadó világképet. Vértelen kulturális terjeszkedés, észrevétlen gyarmatosítás, kifizetődő piacszerzés. Ha a farmer cucc a menő, a trendi film, a slágerzene a példa, akkor, ha nem tudsz jobbat – bámulod a világbálványt. Ebben a forgatagban egy kis nép értelmisége? A globális uralomra törő világhatalmak torlódó jégtáblái között? Álcázd, amit tudsz, rejtsd el fölismerésed – önvédelem.
– a szereplőket ismerjük, törekvéseiket is. A tét részükről óriási – az alattvalók számára nemkülönben. Nekünk a megmaradásunk, az életünk múlik helytállásunkon, odafönt a hatalmat tépik egymástól. Lehet, elveszünk véres játszmáikban, de akár meg is úszhatjuk ezúttal is, miként történt egykor a kubai válság esteében, vagy mint (épp mostanában derült rá fény) 1995-ben, midőn megint csak néhány percen múlott elkerülni a világháborút. Mondhatni, kész túlélők vagyunk, oda se neki, nem adjuk föl, nem figyelünk oda, tesszük, amíg lehet. Majd holnap, évek múlva, vagy hamarabb – megismerjük a játszma eredményét. Jó esetben a partit befejezik, de a játékosok nem állnak föl az asztaltól, legfönnebb elsétálnak a mosdóba, felfrissülve leülnek újra, kezdődik a következő kör. Már ha egyáltalán a szereplők megmaradnak, kiállva a próbát. Igen, a fejünk fölött ütik a labdát, elöljáróink olykor a labdaszedőt alakítják...
– a nemrég elhunyt Hankiss Elemér társadalomtudós egy rendszerváltás körül nyilvánosságra került megállapítása szerint hazánk 20. századi történetében átlagosan évtizedenként fordult a belvilág, ilyen időközönként érkeztünk korszakhatárra. Ennek hozadéka volt, persze, az addigi vezetés ilyen-olyan mértékű lefejezése, ahogy a háború után, szovjet mintára nevezték: a kádercsere. A folyamatos hatalmi harc éppen a rendszerváltás idején is csúcsra járt, az akkor felszínre kerülők viszont már nem holmi íróasztalért meg kicsinyke rendelkezési hatalomért csatáztak, hanem ekkor már kendőzetlenül a tulajdon, annak minden ingó- és ingatlan formája volt a tét. A politikai hatalom birtokosai szabályozott ciklusonként cserélőd(het)nek, pozíciójuk természetesen vonzó falat, ám a magántulajdon biztosabb és maradandóbb a politikai tisztségeknél, s ha áttételesen is, az árnyékból, de tényleges közhatalommal jár együtt. Az elmúlt század gyakran véres, szerencsés esetben csupán kiszorítós hatalmi táncai, nem szűnő ütközéseinek következménye lett a családi-baráti szövetek meg-megújuló pusztítása, az uralkodó csoportok túlélési esélyének alacsony szinten való állandósulása. Ennek hatására az éppen soron következő hatalomgyakorló fölkészültsége, alkalmassága, de gyakran személye is meglehetősen bizonytalan volt. (Lásd miniszterelnöki casting 2009!) Így megszokott a folytonos társadalmi újrakezdés, személyi bizonytalanság és a szilárd polgári közép hiányában az erkölcsi értékek mellőzése. Ebből a helyzetből tudatos társadalmi építkezés nélkül kikerülni lehetetlen, annak sikere viszont általános megújhodást követel, jóllehet ezt a hovatovább háborús európai helyzet súlyosan akadályozza… és már itt is az újabb rendszerváltás…
– halk nesz éji szobából mint csosszanó talp… szíve dobban! de csak, sötét virág szirma pereg – megúszta most.
– szőrszálon függ a világ, vagy elvész… Csángó bölcsesség. Többet nem tudnék mondani, ami jobban kifejezné a teremtett univerzum ingatag helyzetét, bizonytalan állapotát lét és nemlét peremén, a „most még – már nem” pengeélén. Platón kérdése – az örökös változásban miért nem múlott már el a világ – tartalmát tekintve aligha különbözik a csángók mondásától. És azután Pascal fölismerése az ember helyzetéről: nádszál az ember, semmi több, a természet leggyengébbike; de gondolkodó nádszál! Csillagokig érnek eszméi, miközben fúvó szél eltöri, kanál víz elviszi… ám a világ sem különb a bizonyosság szempontjából vizsgálva: szőrszálon függ, vagy elvész… egyet mozdul a Föld, idezuhan egy aszteroida, valaki elnézi a radar képernyőjét, mint állítólag már majdnem megtörtént – és annyi a Világnak. Uram irgalmazz!
– mindig is úgy éreztem, több talentumot kaptam, mondta minap életelveként a Tudós, aki valóban az. A bibliai példázat szerint: akinek van, és okosan sáfárkodik javaival, annak még adatik; akinek nincs, mert azt sem hasznosította, amit kapott, attól elvétetik. „Mert annak, akinek van, még adnak, hogy bőven legyen neki; akinek meg nincs, attól még amije van is, elveszik.” Majd elhangzik Máté evangéliumában az ítélet „Ezt a mihaszna szolgát pedig vessétek ki a külső sötétségre! Ott sírás és fogcsikorgatás lesz.” Igazságos döntés ez a ma uralkodó európai hangadók fölfogása szerint? A semmiféle transzcendenciában, semmiféle emberi természetben nem gyökerező személyiségi jogok elmélete szerint ki-ki maga dönti el, mire s hogyan használja föl talentumait. A bibliai példabeszéd közösségi szemléletet vall: amit indulásul hoztál, nem magadnak kaptad, nem zsugori kuporgatásra, de egész közösséged javára. Akkor cselekszel helyesen, ha embertársaid hasznára fordítod, amivel induláskor elláttak, mert így te is részelsz gyümölcsöző javaidból. Kockázatos életprogram, hiszen nem láthatod előre akadályait, a leselkedő veszélyeket, melyek meghiusíthatják szándékaid. Ember küzdj és bízva bízzál…
