SzegediLap / Petró János: Thealter

Petró János

Thealter − A zóna[1]

„Nem az a fontos, kik voltak a jövevények. Nem az fontos, honnan érkeztek, miért érkeztek, vagy hogy miért tartózkodtak itt ilyen rövid ideig, s hová tűntek innen. A fontos az, hogy az emberiség már biztosan tudja: nincs egyedül a Világmindenségben.”[2]

Stalker[3] Balog fesztiváligazgató, ceremóniamester, megforgatta a levegőben a vászoncsíkra kötött csavart és behajította a Régi Zsinagóga előterébe, pontosan a zónában illetéktelenül tartózkodó fotóriporter lába elé. Kijelölte az elzárt területet, amely ettől kezdve bántó módon ingerli majd a fesztivállátogató tudatát, ide be kell mennem, muszáj, hiszen tiltva van.

H. P. aknaszedő[4], jól ismert stalker is átlépte korábban e határvonalat, egyszerűen csak P-ként követve Popriscsin életét a bolondok házában. A szektort[5] pedig az a Nyikolaj Vasziljevics Gogol jelölte ki, aki egyébként a nyezsini gimnáziumi évek után Pétervárott színésznek állt, majd egy év elteltével állami szolgálatba lépett. Ám annak, mármint a „szolgálatnak” közhasznúságában gyorsan és keserűen csalatkozott. A határok boncolgatása, az értelem határainak feszegetése mesterien szűk térben zajlott. Mindkét tér méretét, az érzelmi és fizikai terekét Keresztes Tamás jelölte ki, pontosan ott és addig, ahol és ameddig az legtökéletesebben működhetett. Gogol, a volt színész és a csalódott közszolga talán éppen így gondolhatta el. Ez a világ hiábavalóságával, távolba vesző közelségével, gesztusainak ismerősségével rátelepszik az átmerészkedő nézőre, befészkeli magát a gondolataiba, aki így saját mindennapjait, őrületét vagy normalitását teheti mérlegre Popriscsin segítségével. Ígéretes és szép bemutató egy olyan színésszel, akit a rendező könnyű kézzel igazgathatott téren és szövegen át.

Mindeközben valahol a Balkánon az Antikrisztus[6] jelölte ki a kíméletlen nyers erőszak, az állatias és ösztönös szexualitás, orgiák és fegyverek uralta zóna nehezen átléphető határait. S habár minden, a fegyverek hatalomra emelése, a keresztény tabuk feszegetése, az egyház és a géppuskák boldog egymásra találása, valamint a fesztivál legizgalmasabb zenéje kellőképpen megdöbbentő előadást hoz létre, ugyanakkor mégis hiányt hagy maga után. Urbán András színháza a jelenséget feltárja, de mindezt a szkepszist ránk terheli, rajtunk hagyja. A hatalom elől nincs menekvés, nincs kiút. Ebbe az övezetbe csak bejárás van és az Antikrisztus örök. Nyakunkon maradnak a bukott angyalok.

Az androgünök[7] területe a legnyugodtabb vidék. Virginia Woolf Orlandója színpadon számomra nehezen elképzelhető. Ez nem egy színdarab, ez egy könyv, egy novella, burjánzó, szépen leírt környezetben. Ha egy magamfajta szövegekben élő színházlátogató színpadon találkozik egy többször átrágott csodálatos ámde néha együgyű, maróan szatirikus, meghökkentően személyes, szikrázó szöveggel, be-behunyja a szemét az előadás alatt, mert mindenről megvan a maga belső színpadképe. Látja Erzsébet királynőt és a török szultánt, a dagályos angol építészet csúnya, böhöm tanúit, a tengert és a hatalmas ősi tölgyfát, amelynek tövében Orlandó, a nő hever és várja haza férjét, a hajóskapitányt. Az előadás letisztult, lassú és megfelelően hosszú, a szélben lebegő fóliák mérhetetlen nyugalmat, beletörődést sugallnak, ám Soós Attila csapata számomra még nem tudta hozni a megközelítését sem, annak a bizonyos belső színpadképnek és előadásnak. De ez nem biztos, hogy az ő hibájuk. Nem tőlük és nem tőlem függ. Mindnyájan androgünök vagyunk.

Gyűlölet, cselszövés és féltékenység.[8] Mindennek tere a konyha, a normális emberi élet központja. Ez egy viszonylag könnyen átjárható és kezelhető zóna, kockázatmentes, már-már populáris. Zsótér azért csak nem tévedhet. Rárakja az egész előadás terhét Rába Rolandra, és őneki, mint egy meleg Jágónak bizony elég széles a háta mindezekhez. Jól is van ez így, ha valaki tudja a tutit. Egy jó szövegkönyv, némi kiszólás és beszólás, kevéske aktuálpolitika, egy rendező és egy bikaerős Jágó. A többi könnyen felejthető.

Parallel[9], a tolerancia és az őszinteség territóriumában. Nem kellenek a fegyverek, hamis ideológiák. Ide csak bátor és nyíltszívű stalker léphet be, különben kételyei útvesztőjében örökre itt ragad megválaszolatlan kérdéseivel, melyeket igazából fel sem tud tenni még önmagának sem. És a fesztivál hosszú és nehéz utazás után egy rövid estére visszatér ahhoz az alternatív létmegfogalmazáshoz, ami negyedszázaddal ezelőtt a lánglelkű ifjú színházszerető népeket Szeged zegzugos játszóhelyein összekovácsolta. Ezek azok az előadások, melyeknek első felében legszívesebben felállnál és elhagynád a nézőteret, de ha nem szégyellenéd, még vissza is kiáltanál: mi ez kérem, hát hol van itt a színház? Hogy aztán a végén pirosra tapsolt tenyérrel makacsul ülj a helyeden, jól érezhető csalódottsággal, vége van. Hát jól átvertek ezek a kolozsváriak! Az androgünök területéről milyen könnyű és egyszerű az átjárás a nemi identitások nyílt és őszinte felvállaláshoz. Mindezt úgy, hogy addigra a rendező férfiruhába öltöztette a meztelen női testeket, megfricskázva néhány leszbikus viccel nézőit egyenként, személy szerint. Mert ez az a pillanat, amikor már nem lehet felállni és visszakiáltani, te is a szereplője vagy mindannak ami a színpadon történik. Mestermunka kétségtelenül.

Szerelmes angyalok.[10] A sóvirág a puszta növénye. A semmiben terem meg, a semmiből hoz virágot. De a semmi nem kevés. Sőt. Két nő, köztük hatvan év, közös nyelvük a tánc. Két sors és két történet. Egymásnak elmesélve, eltáncolva, a mérleg tálcáira téve. Egy súlyos, ólomnehéz és egy könnyű, csipkekönnyű történet. A mérleg az est végére mégis egyensúlyba ér. Ehhez a csodához kellenek a szerelmes angyalok. Minden történetet el kell mondani, még ötven év hallgatás után is. A csend mindazt, ami megtörtént, nem rejtheti a feledés ópiumos üvegcséjébe. Ajándék ez az előadás, mert egy olyan élet bölcsessége érint meg, amit megélni nem szeretnék, de a tudás befogadására ősidők óta vágyok már. Így aztán nem is kell semmi különöset tenni, csak ülni a székemen és engedni, hogy a színpad kortalan angyalai szárnyukkal megérintsék lelkemet. Hogy aztán sírok, vagy nevetek, igazából nincs jelentősége. Nem ezért teszik. Egyszerűen csak velem akarják eltölteni ezt a rövidke két órát.

„A világon az a legboldogabb, aki könnyű szívvel le tud mondani gazdagságról, aki megérti az embereket, akinek tiszta a szíve.”[11]

Fotók: Révész Róbert (MASZK)

[1] 26. THEALTER fesztivál - Szeged

[2] Valentin Pilman, Nobel-díjas fizikus

[3] Аркадий Стругацкий – Борис Стругацкий: Пикник на обочине

[4] Halász Péter: Egy őrült naplója, avagy Az aknaszedő feljegyzései

[5] Katona József Színház-Füge- Orlai Produkció-MASZK Egyesület: Egy őrült naplója

[6] Bitef Színház (Szerbia): Az Antikrisztus rövid története

[7] Trojka Színházi Társulás (Budapest)-MASZK Egyesület (Szeged): Orlando

[8] Stúdió K Színház (Budapest): W.S. Othello – néger mór

[9] Groundfloor Group (Románia): Parallel

[10] Tünet Együttes (Budapest): Sóvirág - avagy a létezés eufóriája

[11] Dzsingisz kán

Petró János költő, újságíró, szerkesztő. 1958-ban született, Szegeden él.

Jelenleg online:	13
Összes látogató:	1405056
Múlt hónap:	19266
Ma:	533

SzegediLap

Rovatok

Képgalériák

Keressenek minket a Facebookon is!

Keresés

Látogatók száma