Petró János
Partizándalok
1. Bevezető
Ha olvassátok, vagy halljátok
verseim, többé nem feledtek el.
Rám gondoltok majd holnap
s holnapután, rám emlékeztet,
ha valami megzörren a bokorban,
ha egy levél zizzen ősszel,
néptelen, üres utcákat járva.
Hosszú évek telnek el,
hogy újra találkozunk.
Szakállt növesztek,
hajam vállamra hull.
Arcom szinte alig a régi,
és ti mégis rögtön tudjátok,
én vagyok az megint.
Szólhattok hozzám,
megérinthettek,
hallhatjátok dalaim.
A szabadság ezer virágát
terítem akkor lábaitok elé.
A magány hosszú óráit
az utcán egy pillanat
hordja szét.
2. Rejtőzködés
Simon Attila emlékére
Mikor nem maradt
hátra semmi más,
mert százszor és
ezerszer átgondoltam már,
csak a rejtőzködés,
ezerszínű pillangó lettem,
mezők tarka vándora,
független és szabad.
Ott röpdöstem
arcotok előtt,
kezetek ügyében
virágról virágra.
Szépségem felhívta
figyelmeteket rám.
Egy pillanat csupán,
hogy a szabadság
e röpke illúziója
szárnyával megérintette
durva arcotok.
Egy pillanat csupán,
hogy úgy éreztétek
egy hangot hallotok.
Én voltam az,
most már tudjátok,
és máskor is, ha
pihentek és fegyvereiteken
nyugszik fáradt kezetek,
arra gondoltok talán,
hogy az a virág,
vagy az a madár,
az is én vagyok,
a mező is én vagyok.
Ott leszek mindenhol,
minden gondolatotokban.
Ezért hát hiába
is kerestek,
nem találhattok,
míg én nem akarom.
Míg nem akarom,
hogy a száz és száz
alakban virágzó mező
színei elárulják
rejtekem puszta falait.
És ha egyszer mégis
feltárom e lét titkait,
halálom kívánhatjátok e még?
Hiszen az se lesz más,
mint egy új, egy
százszor szebb rejtőzködés.
3. A remény
Ma talán már mindegy lehet,
hogy mit éreztél akkor.
A remény, mely éltetett,
találkozásunk oly sok várakozás,
nélkülözés után, szertefoszlatta
a kételyt és a magányt.
A kecskeszaros sziklákon
mászva a megbeszélt hely felé,
lehet ugyanaz az érzés
tette bizonytalanná mozdulataid.
Válladon a fegyver védelmet nyújt-e,
vagy éppen veszély, lelőlek, mielőtt
szólhatnál ki vagy, vagy te lősz belém.
Mikor eléd álltam, láttam arcodon,
hogy a bujkálások hosszú napjai
éppúgy nyomot hagytak benned,
mint bennem. Nem tudom, ki vagy,
szólaltam meg én, lelőhettelek volna,
figyeltelek rég, ahogyan kapaszkodtál
sziklák és kecskeszarok között felfelé.
A hangom, melyet hosszú idő óta
magam is csak belülről hallottam,
meglepett. Hiszen féltem,
ahogyan féltél te is, mert
mióta eljöttünk, nem volt óra
és nem volt perc, mely ne éreztette
volna, hogy kiszolgáltatottságunk,
gyengeségünk hogyan rombolja
a szabadság körénk épített falait.
De akkor megszólaltál,
és hogy félsz, éreztem hangodon.
A kecskeszar, mint kettőnk
közös betegsége
apró foltokat hagyott lábadon.
4. A hajnal
Ha eljön a pillanat,
a halál érintése
hidd el ismerős.
Hogy holnap, azután,
vagy még később,
jelentősége nincs.
Ne várd, hogy előre
jelezzem!
Szomorú ez így.
Megérinthetsz még,
megfoghatod kezem,
ha szemembe nézel,
már valamit látsz.
Ne kérdezd, mi a baj!
Comandante,
simítod végig hajam.
Szemed kék,
szemed távoli hajnal.
Ha nem szólsz,
érzem akkor is,
valamire vágysz.
Látom, ahogyan
fegyvered
minden hajnalban
virággal
hordod körül.
Látom sovány,
meztelen tested
a patakban.
Látom, ahogyan
az égre nézel,
és látom, ahogyan
a madarak
hangját hallgatod.
Egy halk, fémes koccanás,
testem megrándul,
fegyver a fegyverhez ér.
Félek, ha itt hagysz,
a magány oly nehéz.
ha lenézek a hegyről,
vagy ha fel, mit ér?
Mit ér a szabadság,
ha fogságba zár?
Az égő hasáb lángja oldja
a hajnal dermedt hidegét.
Felállok. Mennem kell.
Az a pillanat messze még.
Szeged, 1983.
A szerző írásai korábban a SzegediLapon: VB-arany 700 pengő kölcsönből; Mint egy tündér; Hajrá Szeged!; Egy apa-lány kapcsolat; A szegedi Turul; Nemnézőszám; Vidd haza a kapufát; Amikor még nem volt szurkolói kártya; Előolimpia a szomszédan; Kell egy csapat; A Szent Mihály Stadion; A legfurcsább nevű magyar olimpikon; Thealter cédulák 10.; Thealter cédulák 9.; Thealter cédulák 8.; Thealter cédulák 7.; Thealter cédulák 6.; Thealter cédulák 5.; Thealter cédulák 4.; Thealter cédulák 3.; Thealter cédulák 2.; Thealter cédulák 1.; Az álom tenyerén; Két vers a költészet napjára; Karácsonyi ének; Üres papírlapok; Szegedi Jazz Napok; Isten parancsára tettem; „Elszaladni késő, itt maradni kár”, A börtön ablakába...; Tudok énekelni, de nincs hangom; Szukafattyak; Dicső híre-neve fennmaradt örökre; Ha fojtogatsz; A bomlás hideg kabátja lazul; Fájdalmas és bús emlékezés (színházcédulák, Thealter 23); Versek; Rémmese és elfeledett ének; Szt. István tér; Egy nyár vége; Három vers; Akik lebegnek, azok jól vannak; Mágikus realizmus; Haza a bivaly hátán