Petró János
Kell egy csapat
Kezemben kék zászlóval állok az Alsóvárosi Művelődési Ház színpadán (a színpad is a nézőtér része), és a többi nézővel együtt, zászlómat lengetve kiáltom: hajrá Csabagyöngye! Szombat este van. Odakint viharfelhők gyülekeznek, néha villámlik, a távolban dörög az ég. A Csabagyöngye tizenegy játékosa már a pályán melegít, feszült várakozás. Minarik Ede kisétál a nézők sorai közé, szerényen, arcán egy félmosollyal. Néhány másodpercig sütkérezik, élvezi a szimpátiát. Aztán csendre inti, leülteti híveit. A papírzászló kezemben önkéntelenül meg-meglengeteti magát, de gondolataim már másutt járnak. Eszembe jutnak a pestszentimrei labdarúgó mérkőzések, a hosszában utcától-utcáig pálya, a szomszéd kertjébe átrúgott labdák, nagyapám, és a többi gumicsizmás szurkoló. Hány és hány ilyen pálya volt életemben, amíg eljutottam a Szabadság téri pályához, ami innen, a népnyelven azelőtt Kapcának becézett művelődési háztól csak néhány saroknyira van. A magasba rúgott labdákat követő tekintet ugyanaz, a pillanat is ugyanaz, s néha még az érzés is. Semmi sem változott? Csak eltelt több mint harminc év? Tényleg csak ennyi?
Színházi önéletrajz és végrendelet. Ez áll a műsor szórólapján. Czene Zoltán, aki a darab mindenese, aki átfésülte Mándy tökéletes és időtálló szövegeit, aki rendezett és szervezett, gondolkozott térben és időben, aki hátán cipelt tízegynéhány ifjú egyetemistát, nem tehetett mást. Bajuszt növesztett, sípot akasztott a nyakába, hosszú nagykabátba bújt, hogy eljátssza önmagát, eljátssza a mosodást, a mindenest, Minarik Edét. A párhuzam a Csabagyöngye mindenre elszánt játékosai és az egyetemi színjátszók között, Minarik Ede és Czene Zoltán között kristálytiszta. Mert ki más lenne képes a semmiből újra és újra darabot létrehozni, pénzek után kuncsorogni, fiatal tehetségeknek udvarolni? Csak egy Minarik. Rá kell jönnöm, kék zászlóval a kezemben, hogy bármi érdekes történt mostanában, mögötte ott volt mindenhol egy „mosodás”. A kiábrándítóan gyenge kőszínházi előadások helyett már jó ideje csak Minarik Edék darabjaira járok, jól szervezett, csillogó-villogó bulik helyett is egy Minarik kocsmájába megyek koncertekre, és egy ideje a kiállításokat is csak Minarikok meghívására nézek meg. Idáig jutok gondolataimban, akár szépnek és romantikusnak is gondolhatnám azokat, de az előadás visszaránt a valóságba. Czene Minarik Zoltán eladja Bikácsyt! Pedig mennyire hittem, hogy ez most nem következhet be. Eladja a jobbszélsőt, nem maradt más, csak a sok ballábas és Kövesi a tartalék. A hanyatlás visszavonhatatlanul megindul, hiába van még a csapatban Vallay, a csodakapus, őt is kinézte már magának az Atalanta, figyeli őt a pénzember, Turner Pipi.
|
|
|
Idáig tartott az önéletrajz? És innen már csak a végrendelet jöhet? Nehéz elfogadnom a kézzel fogható igazságot. Kell egy csapat, de Bikácsyt úgyis elviszi az Atalanta. A villamos jegyeken vásárolt játékos, színész, költő, filmes, előbb-utóbb átül egy autóba. Mindennek és mindenkinek ára van. A kultúra Minarik Edéi eladósodnak, megfáradnak. A darab végén össztánc, nézők, színészek, világítók, mindenki együtt táncol. Talán boldogan, talán felszabadultan. Én a székekre rakott zászlók között lázasan keresem azt az egyet, a Bikácsy felirattal, amivel megállíthatom az időt. Megtalálom, hazaviszem. Az a zászló az enyém. Mert amíg Bikácsy a csapatban van, addig Csabagyöngye is van, egyetemi színpad is van. Még egyszer nem nézem tétlenül, ahogyan Minarik Ede eladja a halhatatlan jobbszélsőt.
(A fényképek 2008. november 14-én,
a darab algyői bemutatóján készültek.
Fotó: Algyői Faluház)
Petró János költő, újságíró, szerkesztő. 1958-ban született, Szegeden él.
A szerző írásai korábban a SzegediLapon: A Szent Mihály Stadion; A legfurcsább nevű magyar olimpikon; Thealter cédulák 10.; Thealter cédulák 9.; Thealter cédulák 8.; Thealter cédulák 7.; Thealter cédulák 6.; Thealter cédulák 5.; Thealter cédulák 4.; Thealter cédulák 3.; Thealter cédulák 2.; Thealter cédulák 1.; Az álom tenyerén; Két vers a költészet napjára; Karácsonyi ének; Üres papírlapok; Szegedi Jazz Napok; Isten parancsára tettem; „Elszaladni késő, itt maradni kár”, A börtön ablakába...; Tudok énekelni, de nincs hangom; Szukafattyak; Dicső híre-neve fennmaradt örökre; Ha fojtogatsz; A bomlás hideg kabátja lazul; Fájdalmas és bús emlékezés (színházcédulák, Thealter 23); Versek; Rémmese és elfeledett ének; Szt. István tér; Egy nyár vége; Három vers; Akik lebegnek, azok jól vannak; Mágikus realizmus; Haza a bivaly hátán