Petró János
Fájdalmas és bús emlékezés
– színházcédulák –
„Pöttyös az inged? Buzi-e vagy?
Fested a hajad? Buzi-e vagy?
Piros a cipőd? Buzi-e vagy?”
Sickratman
Ami történt: Megnyitott a 23. Thealter. Balog József öltönyben, nyakkendőben, fekete napszemüvegben fogadta, majd néhány szóval útjára engedte a meglepően sok érdeklődőt. Közben némi segítséggel, az Andaxinház színésze és egy olló közreműködésével, hosszú, körmönfont mondatok mentén lett a fesztivál igazgató Don Corleonéból megtépett szerencsétlen kisember a Régi Zsinagóga udvarán. Ha Balog hű maradt volna korábbi önmagához, kilenc napig így kóborolta volna be a Thealter helyszíneit. De nem ez történt, a metamorfózis folytatódott, mígnem a már jól ismert tengerészpólós Jóska állt újra előttünk. Majd a megszokott gyümölcs, vörösbor terülj-terülj asztal után következhetett a nyitó előadás is.
Amit tudtam: Perovics Zoltán színháza a rendre és a tökéletességre törekvés. Ennek eszköze lehet akár még a nyelvében totálisan kaotikus nyitókép is. A rendező végtelen próbafolyamat során éri el, hogy színészei eggyé váljanak szerepeikkel, nem csak a színpadon. Pero a teret oly módon tölti fel eszközeivel, különböző örökmozgókkal, apró preparátumokkal, tükrökkel és minden mással, hogy a színpad, akár önálló kiállításként is megállja helyét.
Amit láttam: És amit hallottam. Precíz, másodpercre pontos fényeket és a Kispendrajv óta folyamatosan épülő színpadképet, ahol még maga a rendező volt az előadáson átbukdácsoló esetlen bohóc. Ez a hosszú, majd ötéves tapasztalat mára tökéletes mozgássá alakult, a színpadi megjelenés letisztult, megszokott formája lett. És visszahivatkozva a 2009-es előadásra, a letisztulás folyamata legszembetűnőbben, (vagy inkább fülbe?) a zenén érezhető. Janáček, Mahler és Smetana zenéi lenyűgöző és egységes atmoszférát teremtenek, végig érezhetően meghatározva az előadás ritmusát is. Ami új volt, a törekvés a kapcsolatteremtésre a nézővel.
Ami eszembe jutott: Az idő halad szép lassan a maga medrében, a fájdalom pedig nem múlik. Embereket Prágában is tereltek marhavagonokba, hódítók taposták a Václavské náměstí köveit idegen lovakkal, tankokkal. A Zsina színpadán, az Aranycsinálók utcájában vagy Pero panoptikumában újra és újra főt kell hajtani. Egy legyintés, hogy rég volt, még mindig nem elég. A felejtés ugyan dolgozik, de nem mindig a jó irányban.
Visszafogott vélemény: Mert persze értem én, hogyan kapcsolódik Benda Balázs rövid élete és Prága hosszú és viharos történelme az idő végtelen tengelyén. De az Orthopaid rövű történetet megszakító beemelése számomra indokolatlan volt. Mint ahogyan Erdély Andrea kiszakítása szerepéből, amikor bejelentette Balázs kilétét. Aki ismerte őt, vagy hallott róla, mindezt tudja, a többiek nézzenek utána! Így olyan volt, mintha öt percet be kellett volna még építeni, de semmiképpen nem tűnt kész, az előadáshoz simuló megoldásnak. Sicratman szövegét, mely igazából csak az előadás utolsó két percét uralta, nem véletlenül emeltem ki. Smetana sodró, gyönyörű zenéje után olyan volt, mint a lórúgás. Ez az agresszív üzenet a végére pokróc-durván rántott vissza Prágából a Zsinagóga nézőterére, legszívesebben elkértem volna valamelyik szereplőtől a kényszerzubbonyt tartós használatra. De Perovics Zoltán nem adta meg sem a megbánás, sem a megbocsátás esélyét.
S a végére egy idézet: „Ha virágzanak a szilvafák, a fehér szirmok hóként hullanak az elhagyott latrinára, körös-körül pitypang és százszorszép nyílik, mintha a természet vigasztalni akarná az elhagyott latrinát, s a nyíló virágok friss illatával elűzni a mélabú és szomorúság leheletét, amely e gyászos helyről árad.” – Jaroslav Hašek
Thealter 23
Metanoia Artopédia (Szeged): Mutatványosok az Alkimisták utcájában – meditációs objektum a „kartonvarrónő” címszó alatt – magyarországi bemutató
Fotók: Révész Róbert (MASZK)
A szövegben szereplő beépített hivatkozások:
Kispendrájv:
Orthopaid rövű:
Mutatványosok az Alkimisták utcájában:
Petró János költő, újságíró, szerkesztő. 1958-ban született, Szegeden él.
A szerző írásai korábban a SzegediLapon: Versek; Rémmese és elfeledett ének; Szt. István tér; Egy nyár vége; Három vers; Akik lebegnek, azok jól vannak; Mágikus realizmus; Haza a bivaly hátán