Petró János
Ezek nem az én lovaim
Kohlhaas Mihály, Nagy Zsolt már a színpadon áll, bírái az esküdtek ítéletére várnak. Az esküdtek, a nézők izgatottan érkeznek, s az alapvető ismeretek hiányában rögtön fel is mentenék a vádlottat minden bűne alól. Hiszen ránézésre is milyen derék és jóravaló ember ez a Kohlhaas, ahogyan ott áll a színpad közepén, dolgos, a törvényeket tisztelő polgár. Szinte már példakép. Ki mondaná ki a kötelet gondolkodás nélkül? De ez nem így megy, meg kell ismernünk történetét, van rá két óránk és az akaratunk is meg van hozzá. Azzal, hogy magasba emeljük kezeinket, mert a tartózkodás is bűnöst jelentene, jelezzük a közös akaratot, látni szeretnénk Kohlhaas Mihály lócsiszár becsapásának és magalázásának történetét, mintahogyan azt is, hogyan fordul ki önmagából, hogyan éget fel városokat, hogyan válik tömeggyilkossá két pompás fekete ló miatt. Persze tudjuk mi lesz a vége, mégis látni szeretnénk, miként meséli el nekünk Hegymegi Máté.
Kötelező leírnom, hogy Hegymegi Horváth Csaba tanítványa, kétségtelenül a legkiválóbbak közül. Színháza mégsem mondható fizikai,- vagy táncszínháznak, bár tagadhatatlanul a fizikai színház adja az előadás sziklaszilárd vázát, amelyre Gábor Sára szövegadaptációját olyan mesterien húzzák rá, mintha ezer éve gyakorolnák már a "színházcsinálást". Nem keresek rájuk, nem idézek wikipédiát, mert tudom anélkül is, hogy szemtelenül fiatal emberekről van szó.
A játéktér mindjárt az előadás elején megtelik vízzel, a történet nagyrészt ebben a medencében játszódik. Mindez a Régi Zsinagógában egészen elképesztő módon nyer új értelmezést. Miután néhány percre és néhány fokkal lehűti a levegőt, a hirtelen megerőszakolt páratartalom és a kinti hőség miatt mintha gőzölgő mocsár telepedne ránk. Súlyos és nehéz minden gondolat. A víz felületén megtörő, a falakon és mennyezeten külön életet élő fények visszaverődő játéka átdimenzionálja a teret. A víz, mint közeg a maga módján alkalmazkodik minden szituációhoz, ha kell simul, ha kell taszít.
Pető Kata és Bach Kata játssza az összes női szerepet és a két pompás paripát is. Hibátlanul lépnek egyik szerepből a másikba, az életerőtől duzzadó lovak, majd a kiéheztetett, lepusztult gebék éppen olyan hitelesek, mint a férje mellett kiálló, életét vesztő asszony, vagy az apjáért aggódó gyermek.
Hegymegi Máté egy idős ember tapasztalatával ötvözi a fizikai színházból és a kőszínházak világából érkező színészek képességeit és tudását. Ez a sokféle művészből összegyúrt anyag tökéletesen működik. Végül, de nem utolsó sorban a zenéről. Kákonyi Árpád tolakodóan szikár, néha már smirgliszerűen húzós zenéjét maguk a színészek játsszák. A dobfelszerelést a vízben rakják össze, a dobokon maga Kohlhaas nyomja, majd miután szétzavarja csapatát, a ritmust a lázadók új vezére veszi át. Látjuk és halljuk, amiként ismerkedik a dobokkal, úgy tanulja a vezér szerepét. Így a dobnak jelentős szerepe van végig, összeköti az alkalmi rock zenekart a mindenkori színpadi játékkal, másrészt a lázadók vezére a dobbal irányít, ő adja meg a történet tempóját. Akinél a dobverő, annál a hatalom. Amikor kiveszik Kohlhass kezéből a dobverőket és kihajítják a darabból azokat, tudjuk mindennek vége. Kohlhaasnak annyi. Halál vagy élet? Mi legyen a sorsa? Az előadás végén újra felteszik a kérdést, de kezünket feltenni már nincs idő. Maga Kohlhaas is a halált választaná. Nem akarok egy olyan államban élni, amely jogaimban nem véd meg – mondja.
Ezek nem az én lovaim! Az egész történet alapja ebben az egy mondatban rejlik. Mert fizikailag persze ugyanazok a lovak, de közben ott a jogsérelem, a megaláztatás. Mindez az erkölcsi kár lemérhető a két pompás állat fizikai állapotán. Jog és önkény, hatalom és korrupció, az állam feladata és tisztségviselőinek visszaélései, önbíráskodás. Mikor is történik mindez? Miért olyan ismerős?
Nem akarom túldicsérni Hegymegi Mátét, eddig csak színészként ismertem. Rendezése minden kétséget kizárva ígéretes. Eljövendő szép és izgalmas előadások zálogát hordozza magában.
Thealter Szkéné Színház (Budapest) – Zsámbéki Színházi Bázis – – MASZK Egyesület (Szeged): KOHLHAAS
A szerző írásai korábban a SzegediLapon: Mit adtak nekünk a rómaiak; Az utcában megrekedt a szörnyű hőség...; A bolondok hajója;Egy laptoptáskányi könyv; Az első 25 év...; Még egyszer a szurkolásról; Én kérek elnézést; Az én váram; Valami fekete érthetetlen szörnyűség; Partizándalok; VB-arany 700 pengő kölcsönből; Mint egy tündér; Hajrá Szeged!; Egy apa-lány kapcsolat; A szegedi Turul; Nemnézőszám; Vidd haza a kapufát; Amikor még nem volt szurkolói kártya; Előolimpia a szomszédan; Kell egy csapat; A Szent Mihály Stadion; A legfurcsább nevű magyar olimpikon; Thealter cédulák 10.; Thealter cédulák 9.; Thealter cédulák 8.; Thealter cédulák 7.; Thealter cédulák 6.; Thealter cédulák 5.; Thealter cédulák 4.; Thealter cédulák 3.; Thealter cédulák 2.; Thealter cédulák 1.; Az álom tenyerén; Két vers a költészet napjára; Karácsonyi ének; Üres papírlapok; Szegedi Jazz Napok; Isten parancsára tettem; „Elszaladni késő, itt maradni kár”, A börtön ablakába...; Tudok énekelni, de nincs hangom; Szukafattyak; Dicső híre-neve fennmaradt örökre; Ha fojtogatsz; A bomlás hideg kabátja lazul; Fájdalmas és bús emlékezés (színházcédulák, Thealter 23); Versek; Rémmese és elfeledett ének; Szt. István tér; Egy nyár vége; Három vers; Akik lebegnek, azok jól vannak; Mágikus realizmus; Haza a bivaly hátán