Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Ez a vers már legalább tizenöt éve íródik. Egykor ötszáz soros, iszonyat hosszú, kezelhetetlen  szöveg volt. Hogy mégis vers lett belőle, nővéremnek köszönhetem, aki pár éve kölcsönadta zalai nyaralójukat tíz-tizenöt napra és megmutatta hol vehetem meg a legjobb badacsonyi rosé borokat. Ott, teljes magányban tudtam a szöveget, mint egy szobrász, vésővel és kalapáccsal harmadára faragni. Emlékszem mennyit küzdöttem minden egyes szóval, mire kitöröltem, kukába tettem és aztán a kukát is töröltem. Nővérem februárban elment, tíz hónap kellett, hogy újra leüljek az Üres papírlapokkal. Mert a vége még mindig nem tetszett. De most már nem volt annyira durva a véső és a kalapács. Ez most talán az a vers, amit támogatómnak, testvéremnek nyugodt szívvel ajánlhatok.
Petró János
 
 
Üres papírlapok
 
Messzire ment
 
Messzire mentem ahhoz, hogy
meghatározzam a mondat elejét,
és a zárójelek pontos helyét,
mert csak azt tudtam kedves,
hogy a befejezése mi lesz.
Egészen pontosan a mondat végét,
azt sejtettem már nagyon régen.
De mire idáig eljuthattam, minden
vessző, pont és zárójel másként
akarta továbbvinni a szöveget.
Nem gondolt rám, egyik sem.
Ott ültem az üres papír felett,
a szétrágott végű ceruzát, mint
rosszul tekert kis cigarettát
tartva szorosan kezemben,
és apró kopogásokkal jeleztem
az asztalon, hogy itt vagyok még.
A szoba elmúló fényeit sem
észleltem már, nem hallottam
hangokat. Csak ültem a sötétben.
Arra gondolhattam, elhagytak
végleg a mondatok, szavak,
s most már így lesz mindig,
csak megsodrom azt a cigit,
habár már jól tudom, az sem
segít, csak ülök az asztalnál.
Csend, sötét, ceruza, cigi,
kopogás, és az üres papír.
A nyitott ablakon át a város
utánam nyúlt, nem eresztett,
és én is éreztem, nem lehet
itt abbahagynom, a végén,
ha még nem írtam le mindent.
Az elejét, a pontokat,
a vesszőket és a zárójeleket.
Mire lámpát gyújthattam, mert
elhasználtam már a magányt,
az első mondat elveszett újra,
csak a vége maradt, semmi más.
Most hogyan mondhatom el
neked azt az egy mondatot,
aminek volt eleje, közepe, vége,
de a zárójelek, vesszők hosszú
násza csak pontokat hagyott.
 
 
Mint apró festékcseppek
 
Mint apró festékcseppek az ecsetről
a papíron, olyan váratlanul és hirtelen
jelennek meg a pillanatok előttem.
Átéltem-e, vagy csak elmesélted?
Teljesen mindegy, része lett mind
az elképzelt napoknak. Szavak és
mondatok hiányát élem. Bezárkóztam.
Mint amikor még el volt törve a lábad,
s hat hétig csak ettél-ittál. Hozzád járt
mindenki, ha látni kívánt, hozzád.
Hozzád, járt, hozzád, ha látni kívánt.
De én akkor még nem ismertelek.
 
Egy kávé jólesne, ha főznél nekem.
Csak ülni a szobában, csendben az
asztalnál, ölelni a forró csészét.
Nem szólni semmit, nem beszélni.
Nem kérdezni, miért lett hirtelen,
hogy kitöltötte napjaim egy részét
a csésze forró kávé, az asztal, és a
hangszórókból suttogó halk zene.
 
Ma este színházba megyünk. Holnap
te Szegeden, én már messze távol.
A zsinagógában éjjel véget ért az álom.
Ha emlékeket nem is, labdákat csentem.
Apró öleléseket. Lopott pillanatokat.
És újra, csak ami van. Mert a számtalan
emlékkel, álommal nem sokra mentem. 
 
A szélvédőn, ahogyan jöttem szélsebesen,
elkenődtek az apró bogarak. Csendben
csücsültek pont előttem, szétkenődve.
Hazafelé szót sem szóltunk. Szót sem.
Jöttek a villámok, majd a felhőszakadás.
Mire hazaértünk, lehántottam mindent
a lelkemről, nem maradt más, csak a
szomorúság.
 
Véget ért a tél, véget a tavasz,
s e hosszú nyárnak is lassan vége már.
Egy szép, havas várost építettél a gépeden.
Építettem én is, építettem a semmit.
Csak néztem magamat fentről, néztem.
De még nyolc se múlt el. Még nyolc se.
Szeretet nélküli üres évek a percek,
haszontalan évszázadok a napok.
Feleslegesek, mint egy bejegyzés
a dédnagymama emlékkönyvében.
 
 
Az asztalnál ül
 
Ülök az asztalnál és várok.
Várok, hogy jelt adsz,
iránymutatást legalább.
De te hallgatsz, nem
válaszolsz, nem írsz.
Így én csak a laptop
halk zümmögését és
a falióra metronóm
ketyegését hallgatom.
Odakint a hegy mögött
már kel a nap, narancs-
sárga fényével borítja be
a távoli hegytetőt.
Idebent csak a tik-tak,
csak a züm-züm.
A felkelő nap festette
képet a csendben
nem élvezhetem.
A távolságot szavakkal,
rímekkel nem mérhetem.
 
 
Sorban ülnek
 
Sorban ülnek az angyalok,
szárnyuk nem érinti a vállam.
Nem szeretnek, nem hagyom.
Csak ülnek körben, lógatják lábukat,
s mi szótlanul játsszuk a bábokat.
Szerepét olvasva, ki-ki csendben,
ahogyan valaki elképzelte.
Forgatókönyvíró, a mennyben.
Csak felszállni, elrepülni,
ez volt a szerepálmom.
Álom marad mindörökre!
Miért nem szállhatnak
magasra az isteni bábok?
 
 
Lassan telnek
 
Lassan telnek a napok.
A sűrű semmi lapjait
olvasom hasztalan.
Ülhetnék csak szépen,
csendben a széken,
kezem sem motozna
a papírokkal borított
foltos asztalon.
Vissza-visszatérnek
a versek, a sorok.
 
 
Túl sok minden
 
Túl sok minden foglalkoztatott, hogy
ne maradjon időm végiggondolni a
napokat, heteket, és most már hónapokat
amiket veled, vagy melletted hagytam
lepörögni szépen, csendben. Ezek
voltak kettőnk óráinak homokszemei.
Hiába ültem újra naphosszat
az üres papírlapok felett.
 
A tarka madár elhagyott.
Puha szárnya nem érinti arcom.
Hagytam kihűlni az elfojtott vágyat.
Hagytam a reményt. Megvetem
az ágyat. Lassan, szótlanul lefekszek.
Mozdulatlan kőszobor a testem.
 
 
 
 
pj.jpg
Petró János költő, újságíró, szerkesztő. 1958-ban született, Szegeden él.