Petró János
A bomlás hideg kabátja lazul
– színházcédulák –
a testiség és a testvériség között
benőtte (v)ágyainkat a fű a gaz
lenne bár másként de így igaz:
a jellem ingre-gatyára vetkőzött
(Áin és Kábel)
Ülsz a zsinagógában és újra átgondolod, hogy a távolság a szerb határig mily csekély és mégis mennyire sok. Hallgatod Sziveri János barbár verseit, hallgatod a költeménybe oly nehezen illeszthető szavak – végbél, gyomor, padlóbűz, szar, daganat – egymásra fűzött sorait. Merengsz és tisztán érzed , mi az a többlet, amit a szöveghez a költészet adhat. A szöveg ritmusa, a rímek ravasz játéka hogyan emeli át egy másik dimenzióba. Sokat kell olvasni, sok éjszakát átgondolkodni a sorok fölött, hogy mindezt első hallásra megérezd.
Mint napon a szalonnabőr,
aszik cserepes ajkam.
Akárha lepke volna lenge
érintésed rajtam.
Szeretnék még kialkudni
magamnak valami szépet:
elviselnem bár lehetne
a gyötrő testiséget.
(Rákrománc)
A megjelenés csak nyomorba taszítja a költőt. Azt a látszatot keltheti, hogy attól fogva szeretik, s hogy ebből aztán szépen meg lehet élni. De attól a naptól minden megváltozik. Abban a pillanatban termelte ki saját irigyeit, akik aztán végig kísérik rövid életét. Ám mégis a nyomor és a szenvedés adja ajándékba a legszebb sorokat.
huzatban aszalódik az arcom
kire hárítsam saját kudarcom
(Bábel)
Hogyan lehet színpadon megfogni egy rövid életet. Ha csak a történetet veszed, hát nem szép. Önmagában a versekből kiemelt szavak se igazán szépek. Kiáll a színpad elejére a színész, teste szikár, a szájából kihulló szavak kemények, pattognak a nézők lábai előtt, akárcsak a sziklás hegyről legördülő kecskeszar. Ülsz a nézőtéren és elborzadsz, felállnál, a műanyag székeket szanaszét rugdosva rohannál kifelé, de még időben, hangosan és épp oly szikáran felnevet mögötted egy „indián”. Akkor tudod igazán, hogy maradsz, ez az előadás már nem ereszt többé soha.
lassacskán én is kihalok
gúzsba kötnek az évek
körülem mindent elmarok
már csak belül ha élek
(Alig valami)
Azt mondja melletted: most megnézné még egyszer. S azt mondja mögötted: szép volt, de kevés! Ülsz csendben s arra gondolsz: igazán egy néma könnycsepp is elég.
Thealter 23
Kosztolányi Dezső Színház (Szerbia): Az ember komédiája
...akkor sem lenne szabad megvonnunk tőle a bizalmat, ha a programmal magával vitánk lenne is... nemcsak a helyzetről van képzete, de a helyzeten való felülemelkedésről is... a könyv verseinek nagy része, átitatódva a személyes lét csődérzetével... szembesül a maga szétrombolt identitásmítoszaival, a költői nyelv aláásott hatalmával, a származás megidéződő földrajzával... nem csoda hát, hogy az akadémikus és a helyi erők egyszerre szerették volna tízóraira elfogyasztani... de én úgy gondolom, a sok sérelem után már nem akart maradni, meghalni Újvidéken. De Szabadkán sem...
(Danyi Magdolna, Szkárosi Endre, Zalán Tibor, Jovan Zivlak, Pollágh Péter, Balázs Attila)
Fotók: Révész Róbert (MASZK)
Petró János költő, újságíró, szerkesztő. 1958-ban született, Szegeden él.
A szerző írásai korábban a SzegediLapon: Fájdalmas és bús emlékezés (színházcédulák, Thelater 23); Versek; Rémmese és elfeledett ének; Szt. István tér; Egy nyár vége; Három vers; Akik lebegnek, azok jól vannak; Mágikus realizmus; Haza a bivaly hátán