Petró János
Nemnézőszám
A méltán híres magyar labdarúgó bajnokság 8. fordulója két végletes számról marad emlékezetes. Az egyik a nézőszám. Azt még csak megszoktam, hogy az éppen soros új stadionjára váró csapat, az MTK „hazai” meccsére mindössze 300 néző volt kíváncsi, viszont az már meglepő, hogy Debrecenben a kapu mögött, az Ultrák helyén üresen tátongott a lelátó, a fizető nézők száma a vadonatúj létesítményben, nézőbarát jegyárak mellett is csak másfélezer volt. A másik pedig a „nemnézőszám”. Ezt a szót a ferencvárosi szurkolói csoportok kreáltatták velem, akik távolmaradásukkal tüntetnek a szerintük túlszabályozott beléptetési rendszer ellen. Ez a tüntetés a derbi idejére olyan jól sikerült, hogy a meccs helyet az utcát választó szurkolók vélhetően nem fértek volna be a csili-vili felcsúti arénába, szégyenbe hozva ezzel a teljes magyar élmezőnyt.
Stadionok pedig kellenek. Erről nem nyitunk vitát, mint ahogy színházak is, sportcsarnokok is kellenek. Elég Szegeden kimenni az Etelka sorra, hogy mindenki beláthassa, 2014-ben már nem lehet rögös, térdszalagszakító lépcsőkön a lelátóra felvergődve, szálkákkal a fenekünkben, 50 méter távolságból meccset nézni.
Szabályok is kellenek. Erről sem érdemes vitát nyitni, mert az mégis csak tarthatatlan, hogy egy zabolázhatatlan kisebbség hétről-hétre tönkre tegye a többség szórakozását, csapatát meg arra kényszerítse, hogy a költségvetésbe eleve betervezzen egy igen súlyos tételt, a várható büntetést.
De akkor mi a baj? A baj az, hogy az MLSZ és néhány klub rendesen és magyarosan belecsapott a lecsóba. Ahogy szoktuk, túlszabályoztuk magunkat. És ha már így döntöttünk, és el is költöttünk néhány milliárdot arcfelismerő kamerarendszerre, vénaszkennerre és klubszintű, a valós élettől teljesen elrugaszkodott szurkolói kártya rendszerre, akkor a paraszt, aki egyébként meccsre menne, ne pofázzon már bele a dolgokba. A paraszt meg, mint fogyasztó, ahogy ez normál piacon működik, válaszol: nem megy meccsre! Ráadásul a Ferencvárosnál vélelmezhető egy nem publikált cél is, cseréljük le a panelprolikat egy pénzesebb rétegre! Ez legyen a Fradi és a szurkolói csoportok problémája, majd lejátsszák a meccset egymás közt.
De itt vagyok én, vidékre költözött Fradi szurkoló, akinek egyébként hétéves korától volt a klubnál pártoló tag igazolványa, volt az egész családnak, apám nyalta bele rendesen a bélyeget hónapról hónapra. Az MLSZ szurkolói kártyarendszer szabályai szerint vagy kiváltom a Ferencvárosnál a szurkolói kártyát, vagy váltok MLSZ-kártyát. De csak egyiket, több kártya nem váltható ki. Egyik se jó igazából. Mert én nem egy bunkó vagyok, aki eleve törni-zúzni akar a meccsen, hanem egy sportszerető ember, akinek barátai vannak szerte az országban. Szeretnék bármelyik stadionba oda ülni, ahová én választok helyet. Nem fogok senkit megverni, leköpni, nem kötekedek. Ha Laci barátommal, aki debreceni és mély gyökerekkel rendelkező Loki szurkoló, meg szeretnénk valósítani álmunkat, hogy az új Fradi stadionba beülünk együtt és megnézzük a Fradi–Loki meccset, nagy bajban vagyunk. Neki Loki-kártya kell, mert (ugye) a többi meccsen nem szeretne idegen szektorba ülni. Nekem tök mindegy, mert a foci egyre kevésbé izgat, de hát Loki-kártyát azért mégse. Tehát együtt csak akkor mehetünk, ha mindketten MLSZ kártyát váltunk, akkor viszont nem válogathatunk a helyek között, a rendező klub kijelöli, hová ültet minket és mennyiért.
Akárhonnan érkezik ezentúl barátom, nem tudunk focimeccsre menni, mert kártya nélkül nem lehetséges. Vagyis ha Hans-Jürgen barátomnak a gyenge Bundesliga után a Balaton mellett elfogyasztott sörök mellékhatásaként kedve támad beülni a Videoton hazai meccsére, én csak széttárom a kezem: entschuldigung, de nem tudok jegyet szerezni. És nem azért, mert elkapkodták a jegyeket, vagy annyi a bérletes, hogy a pénztárak ebben a bajnokságban már ki se nyitnak.
Sorolhatnám a példákat, de minek? Egyet tehetek én is, növelem a „nemnézőszámot”. Vagy abban reménykedhetek, hogy egyszer végre a döntéshozók leereszkednek a lelátók szintjére. Mert pillanatnyilag az egy-kétezres átlag nézőszámhoz van egy alaposan túldimenzionált szurkolói kártyarendszerünk.
Petró János költő, újságíró, szerkesztő. 1958-ban született, Szegeden él.
A szerző írásai korábban a SzegediLapon: Vidd haza a kapufát; Amikor még nem volt szurkolói kártya; Előolimpia a szomszédan; Kell egy csapat; A Szent Mihály Stadion; A legfurcsább nevű magyar olimpikon; Thealter cédulák 10.; Thealter cédulák 9.; Thealter cédulák 8.; Thealter cédulák 7.; Thealter cédulák 6.; Thealter cédulák 5.; Thealter cédulák 4.; Thealter cédulák 3.; Thealter cédulák 2.; Thealter cédulák 1.; Az álom tenyerén; Két vers a költészet napjára; Karácsonyi ének; Üres papírlapok; Szegedi Jazz Napok; Isten parancsára tettem; „Elszaladni késő, itt maradni kár”, A börtön ablakába...; Tudok énekelni, de nincs hangom; Szukafattyak; Dicső híre-neve fennmaradt örökre; Ha fojtogatsz; A bomlás hideg kabátja lazul; Fájdalmas és bús emlékezés (színházcédulák, Thealter 23); Versek; Rémmese és elfeledett ének; Szt. István tér; Egy nyár vége; Három vers; Akik lebegnek, azok jól vannak; Mágikus realizmus; Haza a bivaly hátán