Petró János
Még egyszer a szurkolásról
Parlamenti hozzászólások, vérgőzös kommentek szurkolói oldalakon. Pedig mindennek arról kellene szólnia, hogy jégkorong válogatottunk ismét feljutott az elit ligába.
Azt hiszem joggal hozzászólhatok, ott voltam az első meccstől az utolsóig, nem csak a magyar érdekeltségűeken, hanem a VB mind a 15 mérkőzésén. A hírek alapján még örömmel is fogadtam, hogy a szervezett szurkolói csoportok mintegy 350 tagja eljön a mindent eldöntő derbire, de rá kellett jönnöm, túlbecsültem őket. Azt hittem, ha 350 ember csatlakozik 4000-hez, olyanokhoz akiknek több mint a fele pénzt, időt nem kímélve már egy hete Krakkóban szurkol, talán képesek alkalmazkodni a jégkorongszurkolók íratlan elemi szabályaihoz. Mert ez a játék bármennyire gyors és agresszív, inkább szól a szeretetről, de egyáltalán nem a gyűlöletről.
Ha az első bedobott hanggránát után a szervezők veszik a fáradtságot és magyar nyelven figyelmeztetik a közönséget, milyen szankciók várhatnak ránk a következőnél, nyílván komolyan gondolják. Én személy szerint szégyelltem magam, hogy mindezt lengyelül nem kellett bemondani. Hogy valakit ezek után is csak az éltessen, hogy mikor gyújthat görögtüzet vagy füstbombát, igen elkeserítő. Tudván a nemzetközi szövetség vezetőjének „elkötelezett vonzódását” a magyar jégkorong iránt, egy percig sem kétséges, amennyiben a bírók, vagy a szervezők félbeszakították volna a mérkőzést, a magyar válogatottat elmeszelik, kizárják, esetleg egy csoporttal lejjebb sorolják. Ez tönkretette volna az egész sportág hétévnyi munkáját, hosszú évekre hátrasorolta volna a magyar jégkorongot. Elriasztotta volna a sportágtól az utánpótlást, a szponzorokat és az állami támogatást. Vajon érhet e ennyit egy másfél percig magasba tartott görögtűz kétes dicsősége?
Néhány cáfolat a nem kimondottan jégkorong szurkolók kommentjeire. Egyikük szerint kizárólag ők ápolják a lengyel-magyar barátságot. Nos azok a magyar nézők, akik az első naptól a helyszínen voltak a lengyel válogatott minden mérkőzését végigszurkolták, a második meccstől kezdve talán még vehemensebben mint maguk a lengyelek, miközben meccsről-meccsre egyre nyilvánvalóbb lett, hogy egyetlen lengyel pontvesztés már az utolsó nap előtt az elitbe repítheti csapatunkat. A magyar szurkolók nem ezt az utat választották, ők a lengyelekkel tartottak végig, mert nagyon akarták azt a mindent eldöntő utolsó meccset. A magyar-ukrán után a csarnok előtt egymásra talált a két tábor közösen éltetve Lengyelországot, Magyarországot és nem utolsósorban Székelyföldet.
A kérdéses meccsen lengyel oldalon a Szczecinből érkezett markáns kis tábor volt a legaktívabb, akik a lengyel kispad mögött demonstráltak. Krakkóba érkezésünk napján a Cracovia a Pogon Szczecin csapatát fogadta, másik játék, labdarúgás. A két tábor ősi ellenség, gyűlöletüknek már halálos áldozata is volt egy megkéselt Pogon rajongó személyében. Nos azon a mérkőzésen hosszú percekig állt a játék, egyrészt a pirotechnika, másrészt a pályára igyekvő, vérszomjas „szurkolók” miatt. Hét nappal később ezt a gyűlöletet a lengyelek mégsem hozták be a csarnokba, senki se akart elégtételt venni, minden lengyel csak a saját nemzeti válogatottjának győzelmével volt elfoglalva. A mieink meg megpróbálták bedobni a szarházi MLSZ rigmust. Szerencsére ez, azt a 350-et kivéve, mindenkit hidegen hagyott.
Hogy mi a lényeg? Magam is többször szót emeltem a vénaszkenner és az eltúlzott szurkolói kártyarendszer ellen. De sajnos a VB utolsó 15 másodpercében rá kellett jönnöm, hogy a labdarúgó klubok miért nem akarják a szervezett csoportokat visszaengedni a stadionokba. Mert ebben a 15 másodpercben a csoportok minden korábbi fogadkozása, minden tárgyalási pozíciója szertefoszlott. Bebizonyosodott, hogy nem képesek alkalmazkodni, adott szavukat nem tartják be, nem a játékot szeretik, nem a csapatot, hanem önmagukat. Azért az egy-két perces adrenalinért képesek lennének mindent feláldozni, a csapatot, a sportágat, az általuk lebecsült több ezer jégkorongszurkolót. Ez borzasztóan elszomorító, azért is, mert én 59 percen és 45 másodpercen át hittem nekik.
A szerző írásai korábban a SzegediLapon: Én kérek elnézést; Az én váram; Valami fekete érthetetlen szörnyűség; Partizándalok; VB-arany 700 pengő kölcsönből; Mint egy tündér; Hajrá Szeged!; Egy apa-lány kapcsolat; A szegedi Turul; Nemnézőszám; Vidd haza a kapufát; Amikor még nem volt szurkolói kártya; Előolimpia a szomszédan; Kell egy csapat; A Szent Mihály Stadion; A legfurcsább nevű magyar olimpikon; Thealter cédulák 10.; Thealter cédulák 9.; Thealter cédulák 8.; Thealter cédulák 7.; Thealter cédulák 6.; Thealter cédulák 5.; Thealter cédulák 4.; Thealter cédulák 3.; Thealter cédulák 2.; Thealter cédulák 1.; Az álom tenyerén; Két vers a költészet napjára; Karácsonyi ének; Üres papírlapok; Szegedi Jazz Napok; Isten parancsára tettem; „Elszaladni késő, itt maradni kár”, A börtön ablakába...; Tudok énekelni, de nincs hangom; Szukafattyak; Dicső híre-neve fennmaradt örökre; Ha fojtogatsz; A bomlás hideg kabátja lazul; Fájdalmas és bús emlékezés (színházcédulák, Thealter 23); Versek; Rémmese és elfeledett ének; Szt. István tér; Egy nyár vége; Három vers; Akik lebegnek, azok jól vannak; Mágikus realizmus; Haza a bivaly hátán