Marton Árpád
Holtszezon?
– nekrofil kultúrpíár, profán túlvilág a Fekete-házban –
A boszorkányoknál még hallgattam. Talán nem kellett volna: egyikükkel atyafiságos viszonyban is állnék hetedíziglen. De a szögedi boszorkányok nem szorultak rá az én pártfogásomra: rittyentettek ők énnélkülem is olyan égiháborút, hogy dugába is dőlt parádés máglyahaláluk megújrázása a Múzeumok Éjszakáján.
Utólag közzéteszem: öncélú, szenzációhajhász és ízléstelen ötletnek tartottam a hírös szögedi mártírok meghurcolását csak azért, hogy legyen valami hívószó, ha már a múzeumok újabban az akvapoliszokkal és a lunaparkokkal kénytelenek pástra lépni a nagyérdemű publikum kegyeiért vívott nemtelen harcban. Mert nem volt ez valami népi gyökerű fiesta, trónnal dacoló, népnyúzó beste urakat abcúgoló évszázados rituálé, de volt harsány és olcsó népünnepély tizenhárom szerencsétlen tragédiájának ürügyén. A szegedi főbíró és társai kiszebábokká lettek. Idáig jutottunk Móra tanító múzeumától: mindent a látogatói létszámért, hisz azzal arányos a támogatás. Ostoba törvényi környezet, sürgősen eltörlendő a színházfinanszírozás szabályozásával együtt, amely ugyancsak a tömeghisztériát szubvencionálja a minőség fölkarolása helyett.
Bosszantott a mamutpénisz-csont is. A Munkácsy-mosónők akciójára frivol fölvetéssel válaszoltam: Golgotát a lépcsőkre! (A bal lator szerepét le is foglaltam időben.)
A múmiabiznisz azonban végleg szólásra ingerel.
Naponta három ízben kapom a Közművelődési Palota értesítéseit, hol járnak-kelnek, mikor érkeznek Szegedre a nevezetes váci tetemek. Teli a gépem egy sor, számomra ismeretlen, Istenben megboldogult derék halandó fotográfiájával. A képek bizalmas helyzetben: haló porukban mutatják a névtelen ősöket. Pár perc, és a laptársaknak hála szertefutnak szegények a cybertérben. Még Facebook-profilt is csinálhat nekik akárki. Halloween party a világ.
Valami lázad bennem. Nehezen tudnám a nevén nevezni. Tán a régi jó tabu fogalma jár legközelebb az igazsághoz. Ami a halál elnémuló tiszteletét is magában foglalja. Azt a kifürkészhetetlen, feltárhatatlan borzongást, amit az élet titkához közeledvén érez minden halandó. Szánalmat táplálok az ismeretlen múmiák iránt. Tétova rokonszenvet. Olyasvalamit, mint amikor kiszolgáltatott gyerekek bánatát látja az ember. Szomorú múmiák ők. Mielőtt megpillantottam volna őket, senkim sem voltak. Amióta kéretlenül is tanúja lettem sorvadozó örökkévalóságuknak, föltámadt bennem az embernek emberhez húzó, névtelen testvérisége.
Hadd legyek most a kései szó az ő makacsul összezárt, hallgatag ajkaikon.
A váci Fehérek templomában mumifikálódott tisztes elődökkel fanyar tréfát űzött a sors. Összekulcsolt kezekkel, a mennyei újjászületés hitében szálltak le a kriptába, hogy az elmúlás csöndes vizei vegyék hullámaikra lelküket, porhüvelyük pedig beleoszoljék a porladó időbe. Nem sejthették, hogy egy nap – olyas messzeségben, aminőről emberi képzelet alig-alig is álmodik – feltárul majd fölöttük a kriptafödél, olvasójukat ismeretlen kezek zördítik, idegen tekintetek fürkészik meglopott múlandóságuk bizarr cafatait.
Nem vitatom, hogy az embertani és történeti tudományok fölbecsülhetetlen kincsesbányára leltek a váci altemplomban. Tiltakozom azonban a boldogtalanok látványosságként való kikiáltása ellen. Tiltakozom a halottak – és az élők nevében.
Mert a testéhez mindenkinek elidegeníthetetlen joga van. Élőnek, holtnak. A magatehetetlen emberi lényt is teljes tisztelet illeti meg, pusztán azon a jogon, hogy személy. A halottakat pedig? Az embert – tudomásom szerint a pekingi előember óta, azaz úgy hatszázezer éve – éppen a holtak kultusza emeli ki más, testbe zárt lények közül. Ezért kiáltok most a váci megboldogultak nevében a halál – és az élet intimitásának tiszteletéért.
Pár éve szenzáció számba menő vándortárlatot láthattak a művelt Nyugat népei. Valami élelmes üzletember előre megváltotta ukrán koldusok meg más szerencsétlenek holt tetemét. Kipreparáltatta őket, aztán anatómiai ismeretterjesztésnek álcázva ugyan, de a horrorisztikus halottszobrászattól sem riadva vissza, meghurcolta őket keresztül-kasul a kontinensen. Kötve hiszem, hogy bárki, aki befizetett a hajmeresztő peep-showra, anatómiai ismereteinek lépett volna magasabb fokára. Aki ilyesmire vágyik, hozzájut az orvosi fakultáson. Öt-hatszáz éve minden tudásszomjat oltó metszetek is hozzáférhetőek. Nem, ne legyünk álszentek: a halottas turné ötletgazdája a borzongatás leleményes adószedője volt.
Épp itt jön a képbe a közművelődés, a tudományos ismeretterjesztés felelőssége. Mert a múmiakiállításként beharangozott vándortárlat alapjában véve antropológiai, orvoslás- tárgy- és kultusztörténeti mondandójánál fogva tanulságos. Mely tanulságokat bizarr, meghökkentő leletek hordozzák. Akik mégiscsak és mindenekelőtt emberek, szerető és szeretett lények voltak egy nap. Fokozott tapintat jár nekik furcsa halhatatlanságuk okán. Nincs kifogásom az antropológusok kegyeletes vizsgálódásai ellen. Hogy a katakombát látogathatóvá tették, már jóérzés kérdése. Nem kötelező nézegetni. Még azt is elfogadom, hogy a Természettudományi Múzeum állományába fölvett példányok a maguk helyén talán ismeretterjesztő missziót teljesítenek, noha annak fönntartásával nyilatkozom ez irányban, hogy egy háromszáz esztendős holttetem aligha árul el annyit a korszakról a köznapi szemlélőnek, mint a kor – öltözet, életmód, genetika – feltáró, szakszerű bemutatása. Ha a tudósok alapos munkát végeznek, a közzétett ismeretek fölöslegessé teszik, hogy az érdeklődő maga vegye szemügyre a vizsgálat alanyait. Hogy pedig föl-alá turnéztassák szegényeket, sejtelmes megvilágítást ígérő – azaz mégiscsak a borzongásra hivatkozó - marketingkampány közepette, akár gyerekkorunk kitömött bálnáját, az már ízléstelenség, indiszkréció, kegyeletsértés. Ami minden esetben ott kísért, ahol határhelyzetek válnak láthatóvá, legyen szó életről és halálról, nemiségről vagy a személyes integritás bármely más megnyilatkozásáról. Kellő tapintat és hozzáértés híján a figyelem egykönnyen tévútra terelődik. S lesz az antropológiai ritkaságból – múmiaturné. Valóságshow a síron túl. Érdeklődéssel várom a kampány következő lépéseit: film noir éjszakák, holttest-festés, hullahopp-gurítás, holt-verseny, hajmeresztés, múmia-örökbefogadás? Múmom, múmod, múmja?
Hallom a válaszokat: szigorú szakmai alapokon álló, természettudományos kiállítás a cél. Akkor nézzünk egy nem-tudományos szempontot. Ama tényből, miszerint a Szegedre látogató tizenegy porhüvely néhai birtokosa liturgikus térben kívánt megpihenni, egykönnyen kikövetkeztethető: megszentelt hajlékban óhajtották kiböjtölni a Föltámadás harsonáit. Semmi esetre sem egy istentelen utókor profán kirakatában.
A múzeum – az én maradi értelmezésem szerint – nem panoptikum, legföljebb tanoptikum. Nem az elvarázsolt kastély hátborzongató szárnya. A váci altemplom szebb napokat látott ittmaradottjait ezért nem kellene közszemlére tenni. Vagy nem ekképpen. Bámész szemeknek szolgáltatni ki tehetetlenségüket, amint a mindünk osztályrészéül kijáró pusztulás helyett, rút természettani fintorral, örök aszalódás lett osztályrészük. Nem voltak fáraók, hogy testük konzerválásától vártak volna múlhatatlan földi hatalmat. Szentek sem, akiknek, szegénykéknek, hivatásbeli állapotukkal jár, hogy a rajongó és rövidlátó áhítat olykor itt marasztalja őket a földi világban, amelyből pedig nyilvánvalóan túlvilági térségekbe költözött megváltott lelkük. Tizenegy váci polgár ők a régmúltból. Nemesek, nemzetesek. Szerettek volna csöndben pihenni. Vecsernyeszagú hűs csarnokban szenderegni a föltámadásig. Lettek olcsó szenzáció a szegedi Fekete-házban, mindjárt a kerti kocsma szomszédságában. Jogvédők, műfekália-ellenzők, fegyverbe! Egy életünk, egy halálunk!
Marton Árpád a Juhász Gyula Tanárképző Főiskolán (1994) és a Szegedi Hittudományi Főiskolán (1995) végzett. 1992-től 2001-ig a Magyar Televízió Szegedi Körzeti Stúdiójának szerkesztője, majd szerkesztő-rendezője. 1998 és 2002 között több színházi produkció vetített látványterveit készítette el (Kajak-Kenu VB gálája a Szegedi Szabadtéri Játékokon, Anna Karenina a Kisvárdai Várszínházban, majd a Ferencvárosi Nyári Játékokon). 2001-től tárcái és cikkei jelennek meg a Délmagyarország, a Szegedi Élet és az Új Ember című lapokban. 2003 óta állandó szerzője a Szegedtől Szegedig antológiának. 2005-től számos kulturális eseményt szervezett a Móra Ferenc Múzeum közművelődési munkatársaként, köztük az első szegedi Múzeumok Éjszakáját. 2004-től alapító munkatárs a Magyar Katolikus Rádióban (szerkesztő – Zenei Kincsestár, A vasárnap muzsikusa; műsorvezető – Szépség-Szalon); számos kulturális és portréműsort készített, 1000-nél több zenei műsora között a Mozart teljes életművét bemutató, Mozart-galaxis című, rádiótörténeti jelentőségű sorozattal. 2001 és 2006 között tagja volt a H.S.D. Magyar Rendezők Társaságának, 2006 óta a MAKÚSZ Magyar Katolikus Újságírók Szövetségének valamint a Szegedi Írók Társaságának. Könyvei: Musical Kalauz. (Móra, Bp., 1998); „Ő muzsikál rajtam keresztül” – beszélgetés Rév Lívia zongoraművésszel (Kairosz, Bp., 2007); „Hazavár az Isten” – beszélgetés P. Nemeshegyi Péter dogmatikaprofesszorral (Kairosz, Bp., 2008); „A művész Isten szolgája” – beszélgetés Tokody Ilona operaénekessel (Kairosz, Bp., 2008); A felettes Mi – kulturális és médiaetika egyetemi tankönyv (Gerhardus Kiadó, Szeged, 2009); A Mozart-galaxis (Gerhardus Kiadó, Szeged, 2009).A szerző írásai korábban a SzegediLapon: Verismo negro...; Zene, fülemnek; (Intermezzo No. 2...); Belepte a nyál...; Alpesi Alhambra; A Madách Szníház fantomja...; Libaleárazás, dámabutik, pipipiac; 7 kérdés Herczeg Tamáshoz és Harangozó Gyulához; Szeged Tabánja; Tápai színvázlat; Ha szabad maradok!; Negyedik este Boldog Elréddel; 7 kérdés Fekete Gizihez; Graciőz gráciák; Költészetnapi variációk; A nyomra-vezető; Az én pálymunkám; Tűzben égők; Trio D'Arco Angelico; Hódolat lovaknak s lovasaiknak; Így vigalom, úgy unalom; Jézusmária!; Viva la opera!; Parasztvakítás; Hegyén-hátán lakodalom; Debil és fád; „Színház! Pompázó hazugság”; Nagy Anikó életmű-albuma, szegedi szerző művészportréjával; A gép öl, a lélek éltet (Tóth Pálról); A szólásszabadság határai; A cirkusz metafizikája; Krisztus négy megkísértése; Chopin