Marton Árpád
Hegyén-hátán lakodalom
Örvendetes, hogy a Székhelyi József által száműzött néptáncgála végre visszatért a dómszínpadra. A féldramatikus táncjáték, e hungari- és szegedicum atyjának, Novák Ferencnek 80. születésnapja kiváló indokot szolgáltatott a vállalkozáshoz, de az érvek sokszorosak. Negyven esztendeje zajlott első ízben monstre lakodalmas mulatság a tornyok alatt – utóbb még kétszer ezidáig -, a szegedi nyarat huszonötödször színesíti a néptáncfesztivál tarka serege, mely utóbbi tény önmagában is figyelmeztető jel a sör- bor- palacsinta- és vattacukor-fesztiválok világában: van mire alapoznunk nívós fesztiválnyarunkat. Balázs Béla 1946-beli cikke mit sem vesztett érvényességéből: a Tér kiválóan alkalmas a folklórjukat büszkén Szegedre hozó nemzetek örömteli találkozására. Ha lesz folytatás, talán ez irányban érdemes majd profilbővítés után nézni: világzenés globalizációnk tálcán kínálja a tradíció forrásaiból így-úgy merítkező zenei és színpadi produkciókat, és nem is föltétlenül a nézőijesztő, muzeális népieskedés szellemében.
Ez utóbbira épp a szegedi hagyomány mutat ékes példát. Novák Tata műfajteremtő Dóm téri gálaestjei a boldog emlékű szakszervezeti mozgalom kebelében fogalmazódtak, és – mi tagadás – a fölfrissített igazodási pont, azaz az 1972-ben fergeteges sikert aratott Hegyen-völgyön lakodalom idei változata őriz is valamit a kádári békeidők internacionalista tömegpropagandájának ízéből. Ez önmagában nem is volna baj – ki tagadná, hogy Kodály kórusmozgalma is atyafiságot ápolt a munkáskórusok agitatív szellemiségével? Ezúttal inkább a kohéziós látásmód hiányát vagyunk kénytelenek fölpanaszolni: a szerb, román, horvát és szlovák vendégegyüttesek lakodalmi megjelenése 2012-ben nemigen haladta meg az esztrádbetétek jelentőségét. A kissé didaktikus lakodalmas keretjáték mintha némiképp belefáradt volna a hosszú Dóm téri jegyességbe: a szövegkönyvet előállító, meg nem nevezett poéta botladozó vőfélyrímeire csak nagy nyikorgósan akar egységes élménnyé szervesülni a folklórpanoráma. Pedig a táncosokon nem múlna: derekasan ropják, szilajon lejtik, emberesen forgolódnak, miáltal a szegedi táncvarázslat legfőbb titka, az ízig-vérig kedvből való, szívbéli vigadozás heve most is elementárisan izzik ki a nézőtérre. Nem tánc-show ez, hanem valami sokkal elevenebb, több. A mégis felemás hatásért nagymértékben Zeke Edit ügyefogyott színpadképe hibáztatható. Minthogy az egész produkció során látóterünkbe esik, jelentőségén túl szükséges bemutatnunk. A színpadot diagonálisan harmadoló alkotmány egyszerre hajaz építés közben félbehagyott showműsor-díszletre a hetvenes évek televíziójából, avagy bontása közben ottfeledett Lenin-mauzóleumra, amelynek tarthatatlan állapotát – ha úgy tetszik – a peremén szárba szökkent kilenc szál jegenyefa kókadozása panaszolja. S ha nem elég, hogy a funkció nélküli, ámde zavaros térképződmény kritikusan beszűkíti a színpad terét és a rendezői mozgásteret, az alkotó – talányos okból – papírmasé makettel ismétli meg a Dóm homlokzatát, mintegy 1:25-ös kicsinyítésben. Érteném, ha a gála továbbra is újszegedi száműzetéséből merengne vissza a diadalmas Dóm téri régvoltba. Az eredeti elé rittyentve azonban hajmeresztő sejtelmeket ébreszt: vagy amiatt született, mert a föntebb leírt, sudár fácskák –mamutfenyők nem lévén honosak tájékunkon – nem ostromolhatják meg az igazi ormokat (nota bene: mit is keresnek élő fák a Dóm téren?), vagy abból a célból feszeng hatalmas eredetijének árnyékában, hogy a szűkebbre szabott csoportformák háttereként trükkösen pótolja a régi gálaestektől megszokott monumentalitást.
Mert – róka fogta csuka – a képtelen díszletterv megnyomorítja némiképpen a lakodalmas tereket: a Novák Tata védjegyének számító, monumentális térformák bizony feszengve zsugorodnak össze a jobbára csupasz emelvényektől szabadon hagyott zegzugokban vagy szorulnak jobb híján a zenekari árokba, kivédvén, hogy az egymás sarkában topogó baráti nációk eltiporják egymást a színen (hegyén-hátán lakodalom, úgymond…) Pedig – szögezzük le ismét – a néptánc, a folklórkincs nagyon is illő a Dóm térre: letisztultsága, megkérdőjelezhetetlen egyértelműsége rokonítja a helyszín adottságaival. Ha – mint azt az alkotói előzetesekben olvashattuk – a korszellem tett látogatást az évfordulós néptáncgála műhelyében, a szemünk elé táruló eredmény legfőbb tanulsága épp az, hogy kortalan, megkérdőjelezhetetlen értékeket módfelett kockázatos a napi vizuális divatokhoz igazítani.
(Fotók: Fábián Attila)
Marton Árpád a Juhász Gyula Tanárképző Főiskolán (1994) és a Szegedi Hittudományi Főiskolán (1995) végzett. 1992-től 2001-ig a Magyar Televízió Szegedi Körzeti Stúdiójának szerkesztője, majd szerkesztő-rendezője. 1998 és 2002 között több színházi produkció vetített látványterveit készítette el (Kajak-Kenu VB gálája a Szegedi Szabadtéri Játékokon, Anna Karenina a Kisvárdai Várszínházban, majd a Ferencvárosi Nyári Játékokon). 2001-től tárcái és cikkei jelennek meg a Délmagyarország, a Szegedi Élet és az Új Ember című lapokban. 2003 óta állandó szerzője a Szegedtől Szegedig antológiának. 2005-től számos kulturális eseményt szervezett a Móra Ferenc Múzeum közművelődési munkatársaként, köztük az első szegedi Múzeumok Éjszakáját. 2004-től alapító munkatárs a Magyar Katolikus Rádióban (szerkesztő – Zenei Kincsestár, A vasárnap muzsikusa; műsorvezető – Szépség-Szalon); számos kulturális és portréműsort készített, 1000-nél több zenei műsora között a Mozart teljes életművét bemutató, Mozart-galaxis című, rádiótörténeti jelentőségű sorozattal. 2001 és 2006 között tagja volt a H.S.D. Magyar Rendezők Társaságának, 2006 óta a MAKÚSZ Magyar Katolikus Újságírók Szövetségének valamint a Szegedi Írók Társaságának. Könyvei: Musical Kalauz. (Móra, Bp. 1998); „Ő muzsikál rajtam keresztül” – beszélgetés Rév Lívia zongoraművésszel (Kairosz, Bp. 2007); „Hazavár az Isten” – beszélgetés P. Nemeshegyi Péter dogmatikaprofesszorral (Kairosz, Bp. 2008); „A művész Isten szolgája” – beszélgetés Tokody Ilona operaénekessel (Kairosz, Bp. 2008); A felettes Mi – kulturális és médiaetika egyetemi tankönyv (Gerhardus Kiadó, Szeged, 2009); A Mozart-galaxis (Gerhardus Kiadó, Szeged, 2009).A szerző írásai korábban a SzegediLapon: Debil és fád; „Színház! Pompázó hazugság”; Nagy Anikó életmű-albuma, szegedi szerző művészportréjával; A gép öl, a lélek éltet (Tóth Pálról); A szólásszabadság határai; A cirkusz metafizikája; Krisztus négy megkísértése; Chopin