Marton Árpád
Hegyén-hátán lakodalom
Örvendetes, hogy a Székhelyi József által száműzött néptáncgála végre visszatért a dómszínpadra. A féldramatikus táncjáték, e hungari- és szegedicum atyjának, Novák Ferencnek 80. születésnapja kiváló indokot szolgáltatott a vállalkozáshoz, de az érvek sokszorosak. Negyven esztendeje zajlott első ízben monstre lakodalmas mulatság a tornyok alatt – utóbb még kétszer ezidáig -, a szegedi nyarat huszonötödször színesíti a néptáncfesztivál tarka serege, mely utóbbi tény önmagában is figyelmeztető jel a sör- bor- palacsinta- és vattacukor-fesztiválok világában: van mire alapoznunk nívós fesztiválnyarunkat. Balázs Béla 1946-beli cikke mit sem vesztett érvényességéből: a Tér kiválóan alkalmas a folklórjukat büszkén Szegedre hozó nemzetek örömteli találkozására. Ha lesz folytatás, talán ez irányban érdemes majd profilbővítés után nézni: világzenés globalizációnk tálcán kínálja a tradíció forrásaiból így-úgy merítkező zenei és színpadi produkciókat, és nem is föltétlenül a nézőijesztő, muzeális népieskedés szellemében.
Ez utóbbira épp a szegedi hagyomány mutat ékes példát. Novák Tata műfajteremtő Dóm téri gálaestjei a boldog emlékű szakszervezeti mozgalom kebelében fogalmazódtak, és – mi tagadás – a fölfrissített igazodási pont, azaz az 1972-ben fergeteges sikert aratott Hegyen-völgyön lakodalom idei változata őriz is valamit a kádári békeidők internacionalista tömegpropagandájának ízéből. Ez önmagában nem is volna baj – ki tagadná, hogy Kodály kórusmozgalma is atyafiságot ápolt a munkáskórusok agitatív szellemiségével? Ezúttal inkább a kohéziós látásmód hiányát vagyunk kénytelenek fölpanaszolni: a szerb, román, horvát és szlovák vendégegyüttesek lakodalmi megjelenése 2012-ben nemigen haladta meg az esztrádbetétek jelentőségét. A kissé didaktikus lakodalmas keretjáték mintha némiképp belefáradt volna a hosszú Dóm téri jegyességbe: a szövegkönyvet előállító, meg nem nevezett poéta botladozó vőfélyrímeire csak nagy nyikorgósan akar egységes élménnyé szervesülni a folklórpanoráma. Pedig a táncosokon nem múlna: derekasan ropják, szilajon lejtik, emberesen forgolódnak, miáltal a szegedi táncvarázslat legfőbb titka, az ízig-vérig kedvből való, szívbéli vigadozás heve most is elementárisan izzik ki a nézőtérre. Nem tánc-show ez, hanem valami sokkal elevenebb, több. A mégis felemás hatásért nagymértékben Zeke Edit ügyefogyott színpadképe hibáztatható. Minthogy az egész produkció során látóterünkbe esik, jelentőségén túl szükséges bemutatnunk. A színpadot diagonálisan harmadoló alkotmány egyszerre hajaz építés közben félbehagyott showműsor-díszletre a hetvenes évek televíziójából, avagy bontása közben ottfeledett Lenin-mauzóleumra, amelynek tarthatatlan állapotát – ha úgy tetszik – a peremén szárba szökkent kilenc szál jegenyefa kókadozása panaszolja. S ha nem elég, hogy a funkció nélküli, ámde zavaros térképződmény kritikusan beszűkíti a színpad terét és a rendezői mozgásteret, az alkotó – talányos okból – papírmasé makettel ismétli meg a Dóm homlokzatát, mintegy 1:25-ös kicsinyítésben. Érteném, ha a gála továbbra is újszegedi száműzetéséből merengne vissza a diadalmas Dóm téri régvoltba. Az eredeti elé rittyentve azonban hajmeresztő sejtelmeket ébreszt: vagy amiatt született, mert a föntebb leírt, sudár fácskák –mamutfenyők nem lévén honosak tájékunkon – nem ostromolhatják meg az igazi ormokat (nota bene: mit is keresnek élő fák a Dóm téren?), vagy abból a célból feszeng hatalmas eredetijének árnyékában, hogy a szűkebbre szabott csoportformák háttereként trükkösen pótolja a régi gálaestektől megszokott monumentalitást.
Mert – róka fogta csuka – a képtelen díszletterv megnyomorítja némiképpen a lakodalmas tereket: a Novák Tata védjegyének számító, monumentális térformák bizony feszengve zsugorodnak össze a jobbára csupasz emelvényektől szabadon hagyott zegzugokban vagy szorulnak jobb híján a zenekari árokba, kivédvén, hogy az egymás sarkában topogó baráti nációk eltiporják egymást a színen (hegyén-hátán lakodalom, úgymond…) Pedig – szögezzük le ismét – a néptánc, a folklórkincs nagyon is illő a Dóm térre: letisztultsága, megkérdőjelezhetetlen egyértelműsége rokonítja a helyszín adottságaival. Ha – mint azt az alkotói előzetesekben olvashattuk – a korszellem tett látogatást az évfordulós néptáncgála műhelyében, a szemünk elé táruló eredmény legfőbb tanulsága épp az, hogy kortalan, megkérdőjelezhetetlen értékeket módfelett kockázatos a napi vizuális divatokhoz igazítani.
(Fotók: Fábián Attila)

A szerző írásai korábban a SzegediLapon: Debil és fád; „Színház! Pompázó hazugság”; Nagy Anikó életmű-albuma, szegedi szerző művészportréjával; A gép öl, a lélek éltet (Tóth Pálról); A szólásszabadság határai; A cirkusz metafizikája; Krisztus négy megkísértése; Chopin