Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 
„A sorsom találkozott a vágyaimmal”
7 kérdés Fekete Gizihez
 
Szomorkás, szép, nagy szemű lepke. Írhattam volna pillangót is. Miért ne? Mégis: a pillangó szépelgő, selypegő szépernősködése helyett a lepke a megfelelő Gizi esetében. Lepke. Tersánszkysan lepke: bohó, kiismerhetetlen, kortalan örök lány, aki Pro Urbe-díjasként is olyan megejtő hullámzón szeli át a Klauzál tér hasító délelőttjét, mint a színpadról ábrándozó szegedi kamaszlány tehette egykor. Ki hinné, hogy Euripidész-hősnők, Bernarda Alba, Madách Évája rejteznek az elragadó jelenség leple alatt? A lepke leple. A nyúlánk kamaszlány leple, érett asszonyiságé, titokzatosságé, a beszédhang fénytörése, mélyen fekvő, alámerülésre csábító igazgyöngy fátyolos ragyogása, anyai melegség. Naivitás és hit, sebezhetőség, méltóság. Íme, a leplek. Íme, a szerepekben kibontogatott sejtelmek.
 
Marton Árpád: Mennyire alakítható a színész? Vagy inkább az a kész színész ismérve, hogy a maga törvényei szerint alakítja a megoldásait?
 
fg.jpg
Fekete Gizi: Akadt dolgom olyan rendezővel, aki csökönyösen ragaszkodott a fixa ideájához. Nem hagyta, hogy én bogozzam ki magamból a szerepet, hanem erőszakosan rám akart húzni valamit, amihez semmi közöm. Nem ez az ideális. Szerencsés vagyok, amiért remek iskolába jártam. Szinetár Miklós csodálatos pedagógus volt, kivételes érzékkel indított útnak minket. A főiskoláról meg egyenesen a világ legcsodálatosabb színészpedagógusa, Ruszt József kezébe kerültem. Olyan legenda volt, akinek a tanításait mindannyiunknak, akik vele dolgozhattunk, kötelességünk életben tartani. A mester és tanítvány kapcsolat kicsit olyan, mint a szerelem. Valami furcsa, nagy találkozás, amit nem lehet megmagyarázni. Hogy mennyire ismert, arra jellemző: mindig mondogatta, hogy negyvenévesen leszek kész. Boldoggá tett, amikor azzal fogadott: beértem, érett színésznőnek lát.
 
Marton Árpád: Tudja egy pályakezdő színész, hogy hová szeretne eljutni a pályán?
 
Fekete Gizi: Nem! Én legalábbis csak annyit tudtam, hogy mindig százszázalékosan akarok teljesíteni. De nem fordult meg a fejemben semmiféle „innen-oda”. Mindig azt hittem, hogy már készen vagyok… És mindig rájöttem, hogy ez még mind semmi. Valahányszor egy kicsit előbbre jutottam, ráébredtem, honnan léptem előre. Csak a mögöttem lévő utat láttam. De nem volt előttem út. Legfurcsább tapasztalataim egyikét kezdő színésznőként szereztem Kaposvárott. Számomra Olsavszky Éva volt a csillogó, nagy színésznő. Igazi csillag. Osztrovszkij Erdőjében együtt játszottunk. Sohasem felejtem el, amikor összegördült a függöny. Üres és ijesztő lett minden. Előadás után meggörnyedve, kicsit összezuhanva ballagtunk haza ketten. Nem volt csillogás, nem volt társasági élet. Akkor éreztem először, hogy akármilyen volt a mai előadás, az most megszűnt. Vége. Nem lehet rá hivatkozni, nem lehet fölakasztani a falra. Holnap egy újat kell fölépíteni.
 
Marton Árpád: Cibakházán, Debrecenben, polgári szülők gyermekeként hogyan bukkant felszínre a Te művészi elhivatottságod?
 
Fekete Gizi: A cirkuszban! Én ugyanis előbb akartam színésznő lenni, mint hogy színházban csak meg is fordultam volna. De lenyűgözött a vándorcirkuszok varázsa. Nem is a mutatványok! Jóval inkább a csillogás, a fények, az adrenalin. Az „aznap esti másállapot”, ahogyan az ember a közönség előtt létezik. A mai napig sem tudom eldönteni, hogy amikor a légtornász keze kicsúszott a partnere kezéből, mi is történt valójában? Anyukám igyekezett megnyugtatni, hogy ez mind a hatás érdekében történik. Én azonban nem tudtam ebbe belenyugodni. Hogy képesek ezek megtéveszteni ennyi embert? Oroszlánszagot éreztem, holott csak egy gebét vezettek körbe. Volt ebben valami titok. A cirkusz volt nekem a színház. Igen, magával ragadott ez a sebzettség iránti vonzalom, ami közös a színházban és a cirkuszban.
 
Marton Árpád: Hová helyeznéd a hangsúlyt: a színész olyasvalaki, aki fontos gondolatokat közvetít, avagy olyasvalaki, aki megmutatkozik?
 
zerline.jpg
Fekete Gizi: A gondolatnak kell megmutatkoznia! A közvetítendő szituáció, személyiség, helyzet, lelkiállapot. Eszköz vagyok. Médium. Amiben nem érzem jól magam, abban nem működik a médiumságom. Ezért kell mindig elérnem, hogy akármi áron, de meglegyen a jó közérzetem. Csak akkor tudok közvetíteni, ha én mint „médium” boldogan föl tudok oldódni. Ha valamivel nem értek egyet, megkeresek benne valamit, amit el tudok fogadni. Vagy amivel már annyira nem tudok azonosulni, hogy szinte boldogan közvetítem az ellenérzésemet. Amikor Gaál Erzsi a Bernarda Albában azt követelte meg tőlem, hogy bújjak bele egy valóságos koporsóba, az bizony lelki próbatétel volt. Ahogy a Zerlinén dolgoztam, megdöbbentem, mi mindent hozott föl a szerep személyes életemből. Olyasmiket, amikkel magam sem szembesültem soha, és nem is szívesen teszem. Nagyobb bátorság ezt megmutatni, mint mondjuk levetni egy ruhadarabot. Na de éppen ez a színház titka. Ha elmondanám, mi mindent idézett föl bennem Zerline, akár egy gyónásban vagy egy pszichoanalízisben, szertefoszlana a titok. A néző nem az én küzdelmeimre kíváncsi. A színház dolga az, hogy a néző a saját meghasonlásaival, vívódásaival szembesüljön, nem pedig a színészéivel. Ha megmarad a misztikum, a néző akkor találja meg a saját mélységeit. A katarzis a titok által valósulhat meg.
 
Marton Árpád: Nem is biztos, hogy a pszichoanalízis a legtalálóbb hasonlat. A színészé áldozati szerep… Magadra veszed az ő bűneiket is. Krisztusi dolog. Hisz a katarzis: áldozat a színpadon, hogy általa megtisztuljunk.
 
Fekete Gizi: Igen. Ha optimális helyzetben vagyunk. Az kell hozzá, hogy minden résztvevő föláldozza magát. Hogy a katarzis legyen a fontos, nem az egyéni megmutatkozás.
 
Marton Árpád: Sok színész hajlamos arra, hogy bevált és sikeres megoldásait hurcolja szerepről szerepre, színpadról színpadra. Tőled ez igazán távol áll. Tudatosan védekezel a klisék ellen?
 
Fekete Gizi: Mindenképp jót tesz, ha a színészt minél szélesebb skálán foglalkoztatják. Akkor nem annyira fenyeget a klisék veszélye. Valószínűleg könnyebb lenne azon a bizonyos egyetlen sínen végighaladni. Sok színésznő így tesz. Azt hiszem, nem húzgálok ki fiókokat. Az az érdekes, hogy sohasem keresek hangot. A figura megteremti. Az a kis lény, aki akkor belém költözik.
 
 
Marton Árpád: Amikor megpillantottad: kiírtak Az öreg hölgy látogatására, az első pillanatban mit láttál lelki szemeiddel: magadat ünnepelt színésznőként? Magadat a szerepben? Egy régi előadást?
 
Fekete Gizi: Bizony, nagy szerepálom! Ugyanakkor persze rémület is. Igazán nagy öröm csak akkor lesz, ha sikerült. A darab, a szituáció jutott eszembe. De nem látom még ott magam, és nem is szeretem nagyon korán elképzelni, mert akkor félő, hogy nem lesz olyan friss a munka. A termékeny munka egyfajta ősbizalom. Abból csak valami jó jöhet létre. Magam is kíváncsian várom Fekete Gizi öreg hölgyét. Ahogy nyolc éve is megígértem önmagamnak: dolgozom személyes és színészi énemen. Minden szerep, minden rendező hozzátesz valamit, és ma már ki merem mondani: öles léptekkel haladtam előre az elmúlt évek során. Miért is titkolnám: kegyetlen harcot vívtam ezért. A Reviczky, a Pillantás a hídról, a Mikszáth különös házassága, a Hedda Gabler mind előhoztak valami újat. Az a sok kételkedés, ami bennem volt egykor, nincs többé. Azt hiszem, nem alaptalanul érezted, hogy a Zerline egy új Fekete Gizit mutatott. Többé nem kell rebbenő kismadárnak lennem a kalitkában. Büszke vagyok arra, aki ma vagyok. Ma már úgy látom: a sors, amely osztályrészemmé lett, valahogyan találkozott a vágyaimmal.
 
Marton Árpád
 
 
martonarpii.jpg
Marton Árpád a Juhász Gyula Tanárképző Főiskolán (1994) és a Szegedi Hittudományi Főiskolán (1995) végzett. 1992-től 2001-ig a Magyar Televízió Szegedi Körzeti Stúdiójának szerkesztője, majd szerkesztő-rendezője. 1998 és 2002 között több színházi produkció vetített látványterveit készítette el (Kajak-Kenu VB gálája a Szegedi Szabadtéri Játékokon, Anna Karenina a Kisvárdai Várszínházban, majd a Ferencvárosi Nyári Játékokon). 2001-től tárcái és cikkei jelennek meg a Délmagyarország, a Szegedi Élet és az Új Ember című lapokban. 2003 óta állandó szerzője a Szegedtől Szegedig antológiának. 2005-től számos kulturális eseményt szervezett a Móra Ferenc Múzeum közművelődési munkatársaként, köztük az első szegedi Múzeumok Éjszakáját. 2004-től alapító munkatárs a Magyar Katolikus Rádióban (szerkesztő – Zenei Kincsestár, A vasárnap muzsikusa; műsorvezető – Szépség-Szalon); számos kulturális és portréműsort készített, 1000-nél több zenei műsora között a Mozart teljes életművét bemutató, Mozart-galaxis című, rádiótörténeti jelentőségű sorozattal. 2001 és 2006 között tagja volt a H.S.D. Magyar Rendezők Társaságának, 2006 óta a MAKÚSZ Magyar Katolikus Újságírók Szövetségének valamint a Szegedi Írók Társaságának. Könyvei: Musical Kalauz. (Móra, Bp. 1998); „Ő muzsikál rajtam keresztül” – beszélgetés Rév Lívia zongoraművésszel (Kairosz, Bp. 2007); „Hazavár az Isten” – beszélgetés P. Nemeshegyi Péter dogmatikaprofesszorral (Kairosz, Bp. 2008); „A művész Isten szolgája” – beszélgetés Tokody Ilona operaénekessel (Kairosz, Bp. 2008); A felettes Mi – kulturális és médiaetika egyetemi tankönyv (Gerhardus Kiadó, Szeged, 2009); A Mozart-galaxis (Gerhardus Kiadó, Szeged, 2009).