Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 
Marton Árpád
A nyomra-vezető
Simon Miklós „Mikor megyek hazafelé” című tárlata elé
Heller Ödön Művelődési Ház, Tápé, 2013. január 19.
 
– Szeretnék valami maradandót hagyni magam után – mondja barátom. – Mint te a könyveidet. Amiket bármikor levehetsz a polcról, ha úgy érzed, hiányzik az értelem az életedből. Hogy legalább te magad lásd: csináltál valamit a világban.
A barátom tudja, anélkül is, hogy felelnem kellene, mennyire bizonytalan is az íróember. Nem mondja ugyan, de minek is tenné - tudom: nálamnál is inkább érzi, mennyire képlékeny tünemény is a szó. Éppen ezért: hallgatunk. Azt hallgatjuk el, hogy: Léteznek-e a régen esett szavak? Él-e az írott mondat, ha éppen senki sem olvassa? Megvannak-e valahol a mi elfeledett szavaink? A barátom is és én is jól tudjuk a választ. Éppen ezért hallgatunk – mert csak az van hozzánk közel igazán, akivel nagyokat, mélyeket hallgatni tudunk.
Ezért is irigyeltem mindig a festőket.
 
jelennek-multja.jpg
Simon Miklós: Jelennek múltja
 
Míg az elvont gondolatok – a szavak – embere értelmet keres, az alkotó értékekre talál. Nyomokra lel, jelekként olvasható, továbbörökíthető nyomokra.
Jelei konkrétabbak minden szónál. Létezőbbek és létszerűbbek.
Szeretném hát egy újabb jelzős szerkezettel toldani meg az antropológusok listáját. Az ember nyomokat kereső lény. Aki jeleket talál. És aki nyomokat hagy. Az ember: a művész.
 
onarckep.jpg
Simon Miklós: Önarckép
 
Nézzenek csak körül!
Kusza fagallyak. Kapaszkodnak. Egymásba, kapaszkodnak az ég felé, kapaszkodnak megtermékenyítő légbe. Kutató, égre mutató, segélykérő kezek. Vagy a vitalitás önmagáért való megtestesülései? Fürdenek, zsibongó fényben. Lét-jelek.
Falszöglet falusi udvarban, tetőzug, ereszet, fejőszék, sajtár. Élet-nyomok.
S a képen mindez rendezett, indoklásra nem szoruló bizonyosságként mutatkozik meg. Kétségbevonhatatlanul. Jel. Kerítésdeszkák közt átréslő fény.
Mennyire tud az hallgatni, aki fest!
Opálos, vibráló, izzó, remegő, lüktető és zsivajgó az ő hallgatása. Lágyan elomló, kerekdeden kész, érett, magába fordultan teljes, melankolikusan lágy. Suhanások és zuhanások lenyomata a festő tája. Összebúvó házacskái: zarándok embernyájak. És a képben maga a művész. Tája fokozatosan kellékévé válik csupán egy benső táj láttatásának. A művész-lét: lét a valaholban. A vala-hol: van. A művész: benne hallgat. És hálát érez, amiért részt vehet a teremtésben.
A táj metaforikus szerepét – a jelenség paradox voltának megfelelően – leginkább egy portré, Miklós megrendítő bohóc-Krisztusa, A látó szemlélteti. Lélek-topográfia ez a megtört arc: kín-patakok vájta barázdák, feneketlen meg gyilkos tavak, gond tépte szakadékok, kiégett hitek mars-mezői szabdalják-róják. Az élet hallgatódik itt tájjá. Örök nyommá.
Mi magunk is át-hallgatódunk: teremtés-szertartás, lét-áhítat részeseivé válunk Simon Miklós képei közt, amelyek humanizálják, időtlen értékkel ruházzák föl a lét jelenségeit, megfejthetetlen titkát nyilvánítják. Hogy a szemlélő, a nyomra-lelés beavatottja fölsóhajt a Juhász Gyula-cikkel: „– Ezek Nyilasi-felhők! ... – Azok ott Heller-felhők!” Barátaim, ím körül az útravaló a Simon Miklós-tájak fölfedezéséhez!
 
vizimalom.jpg
Simon Miklós: Vízimalom
 
Amikor falra kerültek, arra törekedtem, hogy hallatóvá váljék a képekben összehangzó muzsika. Futamokat, megkomponált zeneíveket képzeltem a falakra. Nem tettem különbséget témák, korszakok és stílusok közt, mert úgy érzem, Miklós képeinek stílusa: ritmus, állandó orgonapontja pedig az örömteljes szemlélődés. Figyeljék meg: valamennyi képén átsejlik, fölviláglik valami föltétlen. Valami fény. Valami otthonosság, ami nem egyébben, mint az otthontalanság transzcendens sóhajtásában lélegzik föl. Hogy is írja Rilke: „Mert mi, ha érzünk, lényünk vesztjük; ah, lehelettel / leheletre tűnünk: s fogy, vész illatunk: a parázsból / holt zsarátnok lesz. (…) A fák, ugye, vannak, a házak, / melyekben laktunk, még állnak. Csak mi / sodródunk el mind mellett, kilehelt levegőként.” (Részlet a Második elégiából, Tandori Dezső fordításában.)
Vagy vegyük a Római levelet: „A természet sóvárogva várja Isten fiainak megnyilvánulását. (…) Abban a reményben (…), hogy a mulandóság szolgai állapotából majd felszabadul az Isten fiainak dicsőséges szabadságára. (Róm. 8, 19-21)
Önmagát Miklós természetelvű művészként tartja számon, de a képlet ennél jóval összetettebb: tájélményét a változatos anyaghasználatában rejlő lehetőségek az absztrakció, a vizuális analízis legkorszerűbb tartalmaival töltik meg. E megkésett nagybányai avagy Szegedre tévedt szentendrei művész életművének valamennyi korszaka – expresszív, konstruktivista és organikus érdeklődése – a klasszikus monumentalitás védjegyét viseli. Tájképei a látókörébe kerülő, mégoly keresetlen látványt is átitató kozmikus rendezettség érzetét közvetítik, benyomásain a lét kiapadhatatlan vitalitása, zsibongó élettelisége izzik át. Piktúrája a létezés rilkei módra fegyelmezett, alázatteljes áhítata.
Nyom-keresőben, hazafelé tartók, szorongatjuk Simon Miklós vándorbotját. Kívánom, szikrányit se lankadjon vándorló kedve. Köszönetünk a nyomra-vezetőnek!
 
 
martonarpii.jpgMarton Árpád a Juhász Gyula Tanárképző Főiskolán (1994) és a Szegedi Hittudományi Főiskolán (1995) végzett. 1992-től 2001-ig a Magyar Televízió Szegedi Körzeti Stúdiójának szerkesztője, majd szerkesztő-rendezője. 1998 és 2002 között több színházi produkció vetített látványterveit készítette el (Kajak-Kenu VB gálája a Szegedi Szabadtéri Játékokon, Anna Karenina a Kisvárdai Várszínházban, majd a Ferencvárosi Nyári Játékokon). 2001-től tárcái és cikkei jelennek meg a Délmagyarország, a Szegedi Élet és az Új Ember című lapokban. 2003 óta állandó szerzője a Szegedtől Szegedig antológiának. 2005-től számos kulturális eseményt szervezett a Móra Ferenc Múzeum közművelődési munkatársaként, köztük az első szegedi Múzeumok Éjszakáját. 2004-től alapító munkatárs a Magyar Katolikus Rádióban (szerkesztő – Zenei Kincsestár, A vasárnap muzsikusa; műsorvezető – Szépség-Szalon); számos kulturális és portréműsort készített, 1000-nél több zenei műsora között a Mozart teljes életművét bemutató, Mozart-galaxis című, rádiótörténeti jelentőségű sorozattal. 2001 és 2006 között tagja volt a H.S.D. Magyar Rendezők Társaságának, 2006 óta a MAKÚSZ Magyar Katolikus Újságírók Szövetségének valamint a Szegedi Írók Társaságának. Könyvei: Musical Kalauz. (Móra, Bp. 1998); „Ő muzsikál rajtam keresztül” – beszélgetés Rév Lívia zongoraművésszel (Kairosz, Bp. 2007); „Hazavár az Isten” – beszélgetés P. Nemeshegyi Péter dogmatikaprofesszorral (Kairosz, Bp. 2008); „A művész Isten szolgája” – beszélgetés Tokody Ilona operaénekessel (Kairosz, Bp. 2008); A felettes Mi – kulturális és médiaetika egyetemi tankönyv (Gerhardus Kiadó, Szeged, 2009); A Mozart-galaxis (Gerhardus Kiadó, Szeged, 2009).