Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 
Marton Árpád
A negyedik este Boldog Elréddel[1]
 
Veszelka Attilának és Vikidál Gyulának, folytatólag
 
Ivó: Atyám, megbocsáss az alkalmatlankodásért. Tegnapi beszélgetésünk és mind az azt megelőzők annyi, de annyi kérdést gyullasztottak föl bennem.
Elréd: Ne szabadkozz, fiam és testvérem. Az Úr szép, enyhe tavaszestet adott ez alatt a galagonyabokor alatt. Még sziporkáznak az ünnep fényei a csillagok vibrálásában. Az ilyen estéken kitágul a lélek, és megszűnik a távolság, amely elválaszt eget és földet, múltakat és öröklétet, minket, akik itt ücsörgünk e dúslombú galagonya tövében azoktól, akik messze indultak régen. Beszélgessünk. A párbeszéd a lelkek fürdője Istenben, aki az Egy.
Ivó: Rájuk gondolsz?
Elréd: Most is, ahogyan minden pillanatban. Akik eltávoztak, velünk maradnak mindörökre.
Ivó: Egyikükről azt mondtad, meghalt. A másikról, hogy a tengeren túlra indult. Néha elbizonytalanodom: kettő-e az, akivel nekem és akivel Gracián testvérnek példálóztál.
Elréd: Hallgass a lényegre. Aki meghal, örökké él. Aki messzire indult, azt visszavárjuk a nagy vízen túlról.
Ivó: Ennyi idő után is hiszed még?
Elréd: Tudom. Aki szeret, Istenben marad. Aki szeret, örökre szeret tehát, mert vele Isten szeret, benne pedig a másik lélek az örök Istent szereti.
Ivó: Mire akkor a távolság? Mire a búcsúzás fájdalma? Mire a kétség, hogy talán sohasem voltunk igazán szeretettek és tisztán szeretők?
Elréd: A szeretet az örök Isten lényege! Istené, aki közel van és távol egyszerre. Érzed a különbséget? Lényegünkből eredő. Ebből fakad minden kínunk. Minden, ami fáj, csak halandó tökéletlenségünk kohósalakja. Embernek: tisztító tűz a szeretet. Ha nem fájna, nem volna tűz többé. Nem lenne többé már szeretet, ami a halál ellentéte. Ámde a várakozás a szeretet bélyege az emberi lelken.
Ivó: Kiég, ami érzékies?
Elréd: Ne becsméreljük azt, ami érzékies! Érzékeink ismertetnek meg a tavaszeste varázsával, az olajfa balzsamos illatától ők részegülnek. Tőlük esik olyan jól a gyöngéd érintés.
Ivó: Az atyák arra tanítanak: oltsuk ki lelkünkben az érzékek nyugtalan ficánkolását…
Elréd: Hogy a nyugodt derű, az isteni öröm élvezetére ébredjünk. Az érzék-fölötti érzékelésére mintegy. Figyelmezz csak! Darab ideig élt közöttünk egy testvér, aki nem érzékelt semmiféle szagot és illatot. Nem is sejthette, miféle békés gazdagság árad széjjel az ember lelkén májusi éjjeleken, amikor zsivajogva lüktet az élet a televény földeken. De nem érezte a sárgult könyvlapok százados, ódon illatait sem. S ami a legfőbb: nem csalt arcára örömöt az ötszólamú húsvéti grádics-ének. Boldogtalan testvérünk túlos szigorúságot szabott ki önmagára, és azt követelte meg társaitól is. Egyre bizonygatta: a nagylelkűség gőg, és sebet üt a megbocsátás. Örömtelenné tette egyetlen érzékének elvesztése.
Ivó: Hogyan taníthattad akkor mégis: a barátság ama szövetség, amely legközelebb áll Isten szívéhez? Az atyák még a házasságban is csak megengedőleg juttatnak szerepet az érzékeknek!
Elréd: Mert hisz az érzékek a házasságban egykönnyen akadályává válnak az igaz szeretet kibontakozásának! Ó, hány boldogtalan házas lézeng tanácstalanul egymás oldala mellett, amikor érzéki vonzalmuk immár cserbenhagyta őket. Érzékiségük gátja volt annak, hogy fölfedezzék magukban az igaz összetartozás csíráját. A barátságban nem létezik a testi csábítás akadálya. Ezért mondja a Filozófus: „A házasság célja a barátság”, a Teológus pedig imígyen: „a házasok testvérekké lesznek Istenben”. Csupán az angyalok mentek minden testiségtől. Hogyan is láthatnám máskülönben az örömöt, amely barát orcáján gyullad, ha barátja belép? Az átszellemültséget, amely beragyogja, ha barátja erényeit dicséri? A várakozást, amint az újholdat lesi, méricskélvén, hány nap még a megbeszélt találkozásig? Nem vetted-e még észre, mint válik ártatlan kisgyermekké a meglett férfiember abban a percben, amint barátjára terelődik a szó? A barátságban a testben élő ember is angyallá válik valamiképpen!
Ivó: Így hát a barátságban semmi szerepük sincs az érzékeknek?
Elréd: Mielőtt válaszolnék, gondold végig, fiam és testvérem, mit érzel, ha messzire járó barátodra gondolsz.
Ivó: Melegség költözik a szívembe, és egy pillanatra úgy érzem, itt lépdel mellettem.
Elréd: Vagy amikor megpillantod legkedvesebb könyvét? A tollat, amelyet ő hagyott neked, hogy távollétében azzal másold az atyák írásait? Ha ajkadhoz emeled a bort, amelyet legjobban kedvel?
Ivó: Mindeme esetekben ugyancsak itt érzem őt magam mellett. És eltűnődöm, vajon mikor tér vissza zarándokútjáról.
Elréd: Hát amikor majd belép?
Ivó: Megöleljük egymást. Azután… Újra meg újra megöleljük. Azután egymás szemébe nézünk hosszasan. Olyan ez, mint amikor a vándor megérkezik a vágyva vágyott forráshoz…
Elréd: És hallgattok. Lám, jól elraktároztad szíved rejtekében régebbi tanításom: „csak az van hozzánk közel igazán, akivel nagyokat, mélyeket hallgatni tudunk.”[2] Az a csönd is tapintható! És illata van. Senki se mondja tehát, hogy a barátságban nincs szerepük az érzékeknek. A távol lévő barát a megtérőnek ígérete és az útnak indult emléke mindig. Míg csak a földön élünk, kettős vágyakozásban tengődünk: várjuk a testi közelséget, hogy benne a lelkek együvé tartozásából ízleljünk valamit.
Ivó: Miért, hogy sok barát mégis megtagadja egymást?
Elréd: Csakis azért, mivel téves fogalmaik vannak testi és lelki létről. A testit tekintik véglegesnek, ezért, hajszolva azt, emezt megtagadják. A lelkire vágynak, ezért visszariadnak tőle.
Ivó: Hát aki pénzért, sikerért, hírnévért tagadott meg?
Elréd: Gazdagabb vagy te amannál. Visszatér majd, ha mindezek semmisségére ráébred. Meg kell járnia a maga útját.
Ivó: Nem vállalhatom át terheinek egy részét?
Elréd: Ez lehetetlen. A megkönnyebbülés örömétől fosztanád meg, amikor majd önként dobja le válláról. Nem veheted el az ő áldozatát, amely még várat magára. A te dolgod, hogy az út végén állj. Állj, és várakozz, hűségben. Őrzőjeképpen testvérednek, jóvátéve Káin bűnét.
Ivó: Nem küszöbölhető ki mégis a fájdalom?
Elréd: Visszautasítanád a legnagyobb ajándékot, amit tőlük kaphatsz? A szenvedés: kitüntetés. Krisztusi stigma. Visszaigazol. Azok szeretetét közvetíti, akik nem képesek kifejezni szeretetüket. Fogadd hálával, és érezd meg benne tétova, bátortalan, suta szeretetüket.
Ivó: Honnét tudjam, nem csalom-e meg magam, ha hűségben várakozom mindazokra, kik fájdalmas messzire tévedtek?
Elréd: Honnan tudom, hogy Isten létezik és vár? Abból, hogy szívem várja a találkozást. A várakozás az öröklét előszobája. Amire várunk, méltó rá, hogy örökké létezzék. Méltóvá teszi rá szívünk méltósága, ami meg Istentől való. Örök az öröktől. Akire várunk, eljő. Eljő, mert itt van titkon. Ha nem volna itt, nem várnók. A nagy víz partján ülünk, ezt sose feledd!
Ivó: Mialatt beszélgettünk, jócskán megfordult az ég nagy taligája. Már-már úgy éreztem, körülöttünk kering Isten egész éjkárpitja. S ahogy üldögéltünk e zsongó galagonyabokor alatt, két szegény szerzeteske, mintha körénk gyűltek volna mind, akiket szeretünk. Akik eltávoztak odaátra, avagy a nagy vízen túlra…
Elréd: Helyes, ha így érzed. A hiú világ ezen az éjjeli órán erőt gyűjt, hogy pirkadattal újrakezdje céltalan hajszáját. Gondterhes hajtincsekkel fordul nyoszolyáján a kalmár, az aranyifjak meg nyugtalanul hánykolódnak a napot várván, hogy újabb talmi diadalt arassanak az üres sikerek porondján. De lám: velünk itt vannak mind, akik fontosak, és akiknek szeretete a Szentháromságot ízlelteti meg vélünk, Aki Örök-Egy, Aki az Örök szeretet. Kitől is jönne mástól a halk sugallat: mindegy, mi fáj és mi miatt tépelődöl, csak szeretni tudj! A világot, az embert, azokat, akik megaláztak, miközben magukat alázták meg. Hallod a hangot? Jól van. Békesség veled, fiam és testvérem, ne féljünk. Megérkeztünk, és most várunk. Várjuk őket. Megérkeznek majd, amilyen bizonyos, hogy itt voltak ezen az éjszakán. Üldögéljünk hát békén kissé még e kertecskében, és hallgassuk csak, mint dalolgatja a hűség himnuszát a hajnali tengelice.
 
 
Jegyzetek:
[1] Rievaulx-i Boldog Elréd (1110 k. – 1167) ciszterci apát a barátság szentje. Barátság Lélekben címmel írt, utolsó befejezett traktátusa a barátság keresztény teológiáját nyújtja. A három, plátóni mintára megformált párbeszédet követő dialógus mindmostanáig lappangott. Első ízben e helyütt kaphat belőle ízelítőt az érdeklődő Olvasó.
[2] Egy másik apokrifból
 
 
 
martonarpii.jpg
Marton Árpád a Juhász Gyula Tanárképző Főiskolán (1994) és a Szegedi Hittudományi Főiskolán (1995) végzett. 1992-től 2001-ig a Magyar Televízió Szegedi Körzeti Stúdiójának szerkesztője, majd szerkesztő-rendezője. 1998 és 2002 között több színházi produkció vetített látványterveit készítette el (Kajak-Kenu VB gálája a Szegedi Szabadtéri Játékokon, Anna Karenina a Kisvárdai Várszínházban, majd a Ferencvárosi Nyári Játékokon). 2001-től tárcái és cikkei jelennek meg a Délmagyarország, a Szegedi Élet és az Új Ember című lapokban. 2003 óta állandó szerzője a Szegedtől Szegedig antológiának. 2005-től számos kulturális eseményt szervezett a Móra Ferenc Múzeum közművelődési munkatársaként, köztük az első szegedi Múzeumok Éjszakáját. 2004-től alapító munkatárs a Magyar Katolikus Rádióban (szerkesztő – Zenei Kincsestár, A vasárnap muzsikusa; műsorvezető – Szépség-Szalon); számos kulturális és portréműsort készített, 1000-nél több zenei műsora között a Mozart teljes életművét bemutató, Mozart-galaxis című, rádiótörténeti jelentőségű sorozattal. 2001 és 2006 között tagja volt a H.S.D. Magyar Rendezők Társaságának, 2006 óta a MAKÚSZ Magyar Katolikus Újságírók Szövetségének valamint a Szegedi Írók Társaságának. Könyvei: Musical Kalauz. (Móra, Bp. 1998); „Ő muzsikál rajtam keresztül” – beszélgetés Rév Lívia zongoraművésszel (Kairosz, Bp. 2007); „Hazavár az Isten” – beszélgetés P. Nemeshegyi Péter dogmatikaprofesszorral (Kairosz, Bp. 2008); „A művész Isten szolgája” – beszélgetés Tokody Ilona operaénekessel (Kairosz, Bp. 2008); A felettes Mi – kulturális és médiaetika egyetemi tankönyv (Gerhardus Kiadó, Szeged, 2009); A Mozart-galaxis (Gerhardus Kiadó, Szeged, 2009).