Marton Árpád
Verismo negro – ma non troppo
Előhang.
Most aztán nem érhet vád, hogy próbák alapján ítélek. Próbáltam volna csak! Nem voltak próbák.
Voltak ellenben fényképek. Sehol egyebütt, mint a Játékok hivatalos műsorfüzetében. És voltak sejtések.
A fényképek azt sejttették: hiperrealista rendezésben láthatjuk vendégül az amerikai operát.
Bejött. Más irányú tapasztalataink pedig oda mutattak: nem a világ operajátszásának élvonala ugrott be augusztusra a lefújt kínai balett pótlásául. (Nb. ha a Leányvásárt át nem helyezik a vadnyugatról Dagadtjafalvára, majdnem komplett az amcsi szezon – meddig tartott volna Istvánból Stephen Kinget varázsolni?)
Aki csak félszemmel is odafigyel az Armel-fesztivál történésire – ennek oldalhajtása a jelen vendégjáték –, nem lepődik meg, hogy nem a MET, de még csak nem is a San Francisco-i, a Baltimore-i vagy a Houstoni Opera stábja toporog Szeged kapujában. Az „afroamerikai opera” „öt kontinenst felölelő turnéja” szlogenek csak a gyanútlanabbakat fegyverezték le első szóra.
A plakáton pláne a jazzopera megnevezés tündököl. Kicsit olyan ez, mintha A kékszakállút folklóroperának neveznők. Vagy spanyol dalcsokornak a Carment, a Borisz Godunovot meg ószláv liturgiának. A műfaji alapállás ennél azért bonyolultabb.
Operatörténeti közhely, hogy mind az opera- mind a musicalirodalom jogot formál a Bostonban bemutatott zenés drámára. Tény, hogy a Porgy és Bess szövetéből kiszálazhatjuk Cole Portert és Jerome Kernt, a My Fair Ladyt és a West Side Storyt. De Puccinit, Kurt Weillt és Sztravinszkijt éppúgy!
A Porgy tehát csak felszínes olvasatban nevezhető music hall-operának. A szövet maga a legigényesebb operai szerkesztésre vall, ebből a szempontból tehát szinte másodlagos, hogy keringők és galoppok helyett songok és spirituálék állnak Verdi kórusainak helyén, stretták helyett gospelek pattognak, a recitativók szerepét pedig improvizációs jazzre alkalmazott énekbeszéd tölti be. Szembeötlő, hogy a Summertime-ot és Porgy dalát leszámítva az operában nincsenek úgynevezett fülbemászó slágerek! Bess áriái és a kettősök nemcsak az énekesekkel, de a befogadóval szemben is a legmagasabb követelményeket támasztják.
Csakúgy a professzionális hangszerelés. A dráma legalább fele a zenekari szólamokban játszódik le! A modern szimfonikus hangzás teljes eszköztára felvonul, hogy operai képletté, azaz organikus, magas minőségű zenei jelrendszerré emelje a társadalom peremén játszódó banális epizódot, e szikár, tömör és kilátástalan szerelmi-egzisztenciális kamaratragédiát. Gershwin stiláris újítását így nevezném: verismo negro.
A darabhoz tapadó másik frázis: mennyit is ártott az opera elterjedésének, hogy az alapmű szerzője csak fekete énekesek előadásában engedélyezte a színrevitelt. A Porgy és Bess bemutatására így meglehetősen nehézkes engedélyt szerezni.
Heyward mesterrel most aztán szívest-örömest eltereferélnék a Szabadtéri művészbüféjében.
Nem vagyok ugyanis biztos abban, hogy a fekete énekesek szerepeltetése az egyedüli szempont, amit jogkövetkezményekhez kellett volna kötnie. Ha megbontják a fentebb leírt, hajszálpontosan megtervezett zenei egyensúlyt, az egész vállalkozás némiképp értelmét veszti. Képzeljük csak el Az árnyék nélküli asszonyt vagy A rózsalovagot turnéváltozatban.
A Living Arts utazó társulata alig huszonöt fős zenekarral adja elő az operát Európa egyik (jó: hajdan egyik) legrangosabb arénájában. A létszám hozzávetőlegesen megfelel az eredeti partitúra rézfúvós szekciójának. Nem kívánok az egyszeri prédikátor hibájába esni, azon kisded nyájat ostorozván a kongó templom miatt, akik mégiscsak megjelentek az istentiszteleten. Kész csoda, hogy szimfonikusaink alkalmi kamarabandje ennyire dinamikus és stílusérzékeny klubolvasatot szólaltat meg Stefan Kozinski keze alatt. Ahol a partitúra – és vele a dráma – lukad, ott biz a kispórolt ötvenvalahány muzsikus és ugyanennyi kórista hiányát fájlalhatjuk. Jazzopera… De hisz ez épp az ellenkezője Gershwin zenetörténeti vívmányának! Ő éppenhogy kiemelte a feketék zenéjét a dokkbeli csehók, feslett bádogsikátorok közegéből.
A színlapon sem koreográfus, sem díszlettervező nem szerepel. Azt hittem, sajtóhiba. De nem. A sajtóhiba az, hogy rendezőt viszont föltüntettek. Minden alap nélkül. Rendezésről legjobb nem is beszélni. Ritkán elérhető műről, egzotikus zenei világról lévén szó, elkélne pedig a nézőnek az értő kalauzolás a gyilkos kapcsolatok hálójában és az erőteljesen dramatikus zenében. Kiemelések, erőteljes hangsúlyok. A figyelem koncentrálása. Annak karakteres megvilágítása például, hogy a Porgy és Bess megváltó reményű, ám kudarcra ítélt szerelmét övező fekete miliő több merő dekorációnál, couleur locale-nál. Olyan ez, mint a viharzene. Operaszínpadon mintegy háromszázötven éve művelik. Csak attól nyer értelmet, ha a meteorológiai effekten túlmutató, atmoszférateremtő szerephez juttatják. Ahogy most nem. Az obskurus afrikai babonák és az elementárisan feltörő szabadságfohászok is egy egész nép tragikus évszázadainak hányattatásait rímeltetik a kitörésvágy lehetetlenségével, Bess elzüllésével. És Porgy eltaposhatatlan hitével! Micsoda borzongató szertartásjátékra adnának alkalmat a műben megidézett néger rituálék ezen a Téren! Égig ható spirituálék helyett azonban égbekiáltó ellentét tárul elébünk a vokális és a színpadi megvalósítás közt. Míg Richard Hobson nagy formátumú Porgyja, Stephen B. Finch diabolikus Crownja és Anne Fridal őserejű Serenája lenyűgöznek énekesi létezésükkel, de Angela Owens makulátlan és kissé tán hűs Besse is kedvemre van – a színészi karakterformálás kategóriában Reggie Whitehead Sportin’ Life-jáé a különdíj –, az ötlettelen, közhelyes, lapos és iskolás színrevitel Lakner Bácsi Gyermekszínházának sem válna dicsőségére. Az ínyencopera várva-várt vendégjátéka így hát unásig ismert Dóm téri problémákat vet fel ezredszerre. Jelesül a népszínház definiálását, magas művészi minőség és lenyűgöző színrevitel bravúros társításának szükségességét. Alázatosan kérdem: a kamara-Gershwin sokszáz tengerentúli előadással bizonyított, elsőrangú szólistái nem érdemelték-e volna meg, hogy a szegedi fesztiválon autentikus fölfogásban: nagyzenekarral, kórussal, koreográfiával érjenek partot? Óriási katarzis volt karnyújtásnyira. Alig pár óra, és ismét egy óceán választ majd el tőle.
Marton Árpád a Juhász Gyula Tanárképző Főiskolán (1994) és a Szegedi Hittudományi Főiskolán (1995) végzett. 1992-től 2001-ig a Magyar Televízió Szegedi Körzeti Stúdiójának szerkesztője, majd szerkesztő-rendezője. 1998 és 2002 között több színházi produkció vetített látványterveit készítette el (Kajak-Kenu VB gálája a Szegedi Szabadtéri Játékokon, Anna Karenina a Kisvárdai Várszínházban, majd a Ferencvárosi Nyári Játékokon). 2001-től tárcái és cikkei jelennek meg a Délmagyarország, a Szegedi Élet és az Új Ember című lapokban. 2003 óta állandó szerzője a Szegedtől Szegedig antológiának. 2005-től számos kulturális eseményt szervezett a Móra Ferenc Múzeum közművelődési munkatársaként, köztük az első szegedi Múzeumok Éjszakáját. 2004-től alapító munkatárs a Magyar Katolikus Rádióban (szerkesztő – Zenei Kincsestár, A vasárnap muzsikusa; műsorvezető – Szépség-Szalon); számos kulturális és portréműsort készített, 1000-nél több zenei műsora között a Mozart teljes életművét bemutató, Mozart-galaxis című, rádiótörténeti jelentőségű sorozattal. 2001 és 2006 között tagja volt a H.S.D. Magyar Rendezők Társaságának, 2006 óta a MAKÚSZ Magyar Katolikus Újságírók Szövetségének valamint a Szegedi Írók Társaságának. Könyvei: Musical Kalauz. (Móra, Bp., 1998); „Ő muzsikál rajtam keresztül” – beszélgetés Rév Lívia zongoraművésszel (Kairosz, Bp., 2007); „Hazavár az Isten” – beszélgetés P. Nemeshegyi Péter dogmatikaprofesszorral (Kairosz, Bp., 2008); „A művész Isten szolgája” – beszélgetés Tokody Ilona operaénekessel (Kairosz, Bp., 2008); A felettes Mi – kulturális és médiaetika egyetemi tankönyv (Gerhardus Kiadó, Szeged, 2009); A Mozart-galaxis (Gerhardus Kiadó, Szeged, 2009).A szerző írásai korábban a SzegediLapon: Zene, fülemnek; (Intermezzo No. 2...); Belepte a nyál...; Alpesi Alhambra; A Madách Szníház fantomja...; Libaleárazás, dámabutik, pipipiac; 7 kérdés Herczeg Tamáshoz és Harangozó Gyulához; Szeged Tabánja; Tápai színvázlat; Ha szabad maradok!; Negyedik este Boldog Elréddel; 7 kérdés Fekete Gizihez; Graciőz gráciák; Költészetnapi variációk; A nyomra-vezető; Az én pálymunkám; Tűzben égők; Trio D'Arco Angelico; Hódolat lovaknak s lovasaiknak; Így vigalom, úgy unalom; Jézusmária!; Viva la opera!; Parasztvakítás; Hegyén-hátán lakodalom; Debil és fád; „Színház! Pompázó hazugság”; Nagy Anikó életmű-albuma, szegedi szerző művészportréjával; A gép öl, a lélek éltet (Tóth Pálról); A szólásszabadság határai; A cirkusz metafizikája; Krisztus négy megkísértése; Chopin