T. Ágoston László
Egérfogó
Bartáékhoz beköltöztek az egerek. Honnét, honnét nem, a fene tudja, de tény, hogy április elején megjelentek a házban és mindent megrágtak, ami az útjukba került. Szidta is Bartáné a polgármestert, mint a bokrot, mert ez a Lajos tavaly is kispórolta a költségvetésből a féregirtást, és tessék, itt az eredménye. Tudod, ki fog legközelebb rá szavazni?... No, hát azért… Ez a lusta macska meg még talán életében se látott egeret. Ha a szájába adnák, akkor is legföljebb kiköpné, nemhogy kipusztítsa őket. Miután mindezt végiggondolta, így szólt a férjéhez, Barta Istvánhoz:
– Te, Pista! Emlékszel rá, öreganyád mivel fogta az egereket?
– Vannak buta kérdéseid, Jolán – nézett rá kissé furcsán a férfi.– Az egeret mindenki egérfogóval fogja.
– Akkor holnap elballagsz édesem a Sanyi boltjába és veszel egy egérfogót.
*
– Te öltél már embert? – kérdezte hazafelé menet a barátjától a tornazsákját lóbálva Kele Zalán.
– Hát persze, naponta kétszer. Reggeli előtt, meg vacsora után. A következő hülye kérdéseddel meg fordulj egyenesen az asszisztensemhez – válaszolta lekicsinylően elhúzva a száját Toma Feri.
– Most azt hiszed, hogy valami vadbaromságot kérdeztem, mi? Pedig a dédapám, nevezett Kele Péter, aki 1896-ban született, egyik nap kézhez kapta az érettségi bizonyítványát, másnap meg az egész fiúosztály osztályfőnököstül bevonult katonának. Ovidiust skandálva rohantak az ellenségre, és ölték egymást, mint a vak egerek.
– Állítólag fél liter rumot kapott minden baka roham előtt, hogy bátrabbak legyenek. És erre mondják egyes történészek, hogy az volt az utolsó lovagias szabályokkal vívott háború…
– Baromság! – állt meg a járda szélén Zalán. – Ha jól megszámolom, az én koromban a dédapám már régen túl volt az első (vagy mit tudom én hányadik) előre megfontolt, szándékos emberölésén.
– És még vitézségi vaskeresztet is kapott érte – tette hozzá a barátja.
– Így van. Aztán a háború után elvégezte az egyetemet és gépészmérnök úr lett havi kétszáz fixszel, négyszobás szolgálati lakással, csinos feleséggel, három gyerekkel. Meg városi tanácstagsággal.
Mióta megfenyegette az a girnyó Zabos Béla, hogy földobja az osztályfőnöküknél a drogos cigiért, többször támadt olyan ötlete, hogy megöli ezt az átkozott barmot, aki tulajdonképpen a barátja volt. Egy óvodába, sőt egy csoportba jártak. Egymás kezéből kapkodták ki a vijjogó tűzoltóautót. Az általános iskolában nem elég, hogy egy osztályba kerültek, hanem még padtársak is lettek. Egymás füzetéből másolták ki a matek házi feladatot, aztán a szünetben meg összeverekedtek, mert rossz volt az eredmény. Tény, hogy ez a Zabos már akkor is hülye volt a matematikához. Mitől ne lett volna az? Az apja állítólag masszív alkoholista, már többször volt elvonó kúrán, de mindig visszaesik. Az anyja meg? Hát az nem lenne egy rossz csaj, olyan lábai vannak, mint egy görög istennőnek, de hülye. Aki egy ilyen pasas mellett kitart, az csak hülye lehet.
No, ennyit asz ősökről. Az ő családjuk mindkét oldalról tisztes polgárokra tekinthet vissza, és elvárják, hogy Zalán is azzá fejlődjön. Elnézték ugyan a kisebb csínytevéseit, mondhatni, hogy a jogosítvány nélküli autóvezetésért kirótt büntetést is szinte zokszó nélkül kifizették, de nagyon szépen megkérték, hogy ezzel a bizonyos Béla nevű barátjával lehetőleg ritkítsa a találkozásait. Szentül hitték, hogy minden rossznak ő az okozója.
Eleinte ő is hajlott erre az ítéletre, hiszen ez őt fölmentette minden felelősség alól. Aztán rájött, hogy a füves cigi Béla nélkül is földobja az embert, csak nehezebb beszerezni. Nehezebb, de nem lehetetlen. A csajok bugyiját ellopni a tornaterem öltözőjéből, aztán a következő bulin egy-két sör után fölajánlani, hogy visszakaphatja, ha te húzhatod föl rá… Ez jó, rohadt jó, már majdnem király, és egyedül is lehet művelni, csak ésszel kell csinálni. Csakhogy ennek a Bélának semmi se elég jó, ez mindig variál. Ellopja a bugyit, aztán jó pénzért eladja valamelyik ügyetlen balfácánnak, aki nem meri fölvállalni a bugyi lopást. Aztán az a hülye gyerek vagy megpróbálja a csajnál beváltani, vagy eladja egy másik hülyegyereknek. És itt kezdődik a gubanc. Mi van akkor, ha a csajnak nem tetszik az a srác, vagy csak egyszerűen nem akar lefeküdni vele? Netán szól az osztályfőnöknek, a Marika néninek, hogy ellopták a bugyiját. Ebből még akár rendőrségi ügy is lehet. Így, érettségi előtt elég kínos lenne a szitu. Ugrik az érettségi, ugrik az egyetemi felvétel… Arról nem is beszélve, hogy az apja azonnal kitagadná. A Béla is tudja ezt. Nem véletlen, hogy a múlt héten odament hozzá az egyik nagyszünetben és a fülébe duruzsolta, hogy kéne neki sürgősen kétszázezer forint. Különben a Dózsa Peti hajlandó tanúsítani, hogy Zalántól veszik a srácok a füves cigit, és a Vári Panni két hete elveszett bugyiját is az ő padjában találta meg a takarítónő. Csoda, ha ezek után az az ember első gondolata, hogyan lehetne kiiktatni ezt a vadbarmot?
Végtére is nem nagy dolog az. Azt mondják, az ember húsában olyan könnyen megy a penge, mint a vajban. Ezért alkalmazták a szuronyrohamot is. Akár a vajban… Ha találkozhatna a dédapjával, azzal a bizonyos Kele Péterrel, biztosan elmesélné neki az élményeit. Egyszer őt is elvitték a szülei valahová vidékre, disznóvágásra. Azt is látta, hogyan ölte meg a böllér a disznót. Olyan ügyes volt a pasas, hogy szinte meg se nyikkant a nagydarab koca, csak eldőlt,mint a homokzsák. Tisztára úgy, mint egy homokzsák… És folyt a vére, és hörgött…
Azt mondják, az ember az egyetlen, amelyik képes megölni a fajtársait. A többi ragadozó csak akkor öl, ha éhes, de mindig csak a számára kijelölt préda állatot. Abból is csak annyit, hogy elverje az éhségét. A hímek, azok megverekszenek a nőstényekért, de nem ölik meg a vesztest, csak elzavarják. Ez volt az egyik tétele biológiából.
Az ember kéjjel öl, és nem az éhség miatt. Mi az, hogy kéjjel? Ezt a szót majd meg kell nézni az értelmező szótárban. És ünnepel a gyilkos háborúk után. Ez meg a történelem. Hülyeség. Mindig csak a királyok, meg a hadvezérek nevét jegyzik föl a történetírók. Utólag, és megrendelésre. De a királyokat nem szokták megölni, csak a közkatonákat. Azok nevét viszont senki se jegyzi föl.
A számítógépes játékokban ez sokkal egyszerűbb. Ott csak lőni kell, és elesik a katona, ha eltalálják. Te lősz, a gép variál, a katona elesik, a bomba fölrobban. Aztán ha meguntad, vagy elcseszted, kezdheted elölről az egészet. Ugyanaz a katona áll veled szemben ugyanolyan pozicióban, mint akit már hatvanhatszor lelőttél.
– Látod, milyen jó, hogy nekünk már nem kell katonáskodnunk, mint a dédapádnak – mondta az új barát, mintha csak olvasott volna a fiú gondolataiban. – Hanem ezt a Béla gyereket nem ártana móresre tanítani. Túl nagy a mellénye. Már az én fülembe is beledúdolta a szövegét arról a bizonyos kétszázezer forintról. Be kellene verni a száját, hogy ne hápogjon.
– Megölöm! – villant Zalán szeme, és búcsúzóul összecsapta a tenyerét a másikkal. – Csá, Feri, holnap folytatjuk.
Folytatták. Pontosabban nem is ők, hanem Zabos Béla. A nagyszünetben odaballagott az aula egyik oszlopa mellett beszélgető fiúkhoz, és odavakkantott.
– No, mizujs? Dohány?
– Idő kell hozzá – így Feri.
– Mennyi? Határidő van.
– Két hét. Oké? – toldotta meg Zalán.
– Sok. Max holnapután. Tudod, a rendőr haver türelmetlen…
– Elmész ám a jó büdös francba! – ugrott elé Zalán.– Rohadt zsaroló strici…
– Vettem… – ugrott hátrább a másik. Akkor az akció indul. Este hatkor várlak a füzesben. Ne késs!
A társak szétválasztották őket. Csengettek. Vége volt a nagyszünetnek.
No megállj, te szemétláda! – fortyogott magában Toma Feri, aki amúgy az iskola cselgáncs csapatának oszlopos tagja volt. Ott leszek én is, és úgy összegyűrlek, hogy három hétig körbe szaladgálsz, mire szétválasztod a lábaidat. Aki az én barátaimmal kekeckedik, az velem találja szembe magát. Jó, a Zalán se egy feslett liliomszál (hogy ezt milyen szépen mondtam… legközelebb ezt írom a Zsóka emlékkönyvébe) elszív egy-egy füves cigit. Azt néha még én is elszívom, pedig sportember vagyok. A bugyi buliban se egészen ártatlan, de hogy ezért éppen a Zabos dobja föl a rendőrségen, az már több, mit pofátlanság. Mondhatni etikátlan. Aki pedig etikátlan, azt szarrá kell verni. Ennyi. És mindennek a tetejébe még kétszázezret is akar kaszálni. No, ez micsoda? Mindegy. Kisebb vétségekbe is pusztultak már bele emberek. Tény, hogy este hét órára cipóvá lesz verve a pofája.
– Hatkor a füzesben – csapta össze a tenyerét Zalánnal. –Nehogy egy fillért is hozz magaddal, mert téged is megverlek!
– Én? Azt hiszed, van egy rohadt petákom is? Ha lenne, inkább téged hívnálak meg egy sörre. Ezt meg agyonverem. Cső…
Otthon valami könnyű, könnyen elrejthető ütleget keresett, mert mégis csak jót tesz az ember önbizalmának, ha nem üres kézzel áll az efféle emberkék elé. Nézegette, próbálgatta az anyja sodrófáját, de az hosszú volt, kilógott a kabátja alól, meg úgy is nézett ki vele, mint aki karót nyelt. Az apjának volt valahol elrejtve egy ólomból öntött boxere. Egyszer, egy szalonspicces születésnapi bulin beszélt róla, hogy amikor ő húszéves volt… No, a lényeg az, hogy mindig ott volt a zakója belső zsebében az ólom boxer. Most meg nincs sehol. Csak nem dobta ki az öregfiú? Akár kidobta, akár nem, akkor se találja. Rákérdezni meg nem mer, mert mit mond, ha visszakérdeznek? Hát akkor mi legyen? Puszta kézzel csak nem mehet oda… Aztán akkorát csapott a homlokára, hogy már majdnem fájt. Hát persze… Az ősszel húzták itt a tyúkbelet az elektromosok, vagy telefonosok, a fene tudja megkülönböztetni őket. Hüvelykujjnyi vastag, sokeres kábelt fektettek. Szabták, mint rőfös segéd a vásznat. (Milyen az a rőfös segéd? Megnézni a szótárban!) Kért tőlük, és adtak is egy olyan hetven centis darabot. Ott van az íróasztala jobb alsó fiókjában. Mintha sejtette volna, hogy szüksége lesz rá. No, Zabos Béla, jó pajtásom, készítheted a pofádat! Úgy ki lesz dekorálva, mint a húsvéti hímes tojás. Kétszázezer, meg rendőrségi följelentés… Fogsz te még térden állva könyörögni…
Elsőként Toma Feri érkezett a füzes partra. Már jóval hat óra előtt ott toporgott az odvas fűzfa tövében. Arra gondolt, hogy megpróbálja szép szóval lebeszélni Zabos Bélát a tervéről, s mire Zalán megérkezik, újra szent lesz a béke, összeölelkeznek és elfelejtik az egészet. Igaz, hogy ebből már aligha lesz felhőtlen barátság, de úgyis vége a gimnáziumi éveknek, mindenki megy a maga útján… ámen.
Ha nem, akkor meg győzzön a jobbik…
Béla a vízparti nádasból lépett elő hat óra előtt két perccel. Vattakabátot viselt és bukósisak volt a fején.
– Szevasz nyári mikulás! – nevetett rá Feri. – Csak nem fázol?
– Van dohány, vagy nincs dohány? – kérdezte amaz köszönés helyett.
– Nekem ugyan semmi közöm a ti hülyeségeitekhez, de a lehető legnagyobb baromság, amit csináltok. Miért jó neked az, ha a Zalánra rávered a balhét? Te legalább annyira sáros vagy a dologban, mint ő.
– Van dohány, vagy nincs dohány? – kérdezte egyre idegesebben a másik, és szigorúan betartotta a három lépés távolságot.
– Nekem nincs. Nem volt, és nem is lesz a számodra, de azt megígérhetem, hogy ha nem szállsz le a haveromról, cipóvá dagasztom a képedet.
– No, no… – kacagott föl gúnyosan a másik és előhúzott a kabátja alól valami botszerű, villogó valamit. – Rendőrségi skorpió – mondta.– Látod, csőre töltve. A tüntetőket is ilyennel szokták föloszlatni. Most majd ti oszlotok föl… Szóval van dohány, vagy nincs dohány?
– Van. Minden van, csak eszed nincs, te barom! – ugrott elő a part menti keskeny ösvényről Zalán pontosan hat órakor kezében a vastag kábellel, és már csattant is az ütés a bukósisakon. Béla megrendült a váratlan csapástól, és elejtette a skorpiónak nevezett botot. Feri odaugrott, rálépet a botra, és hátra lökte a támadót.
– Állj! – intette le a következő csapásra készülő barátját. – Hát akkor, hogy is vagyunk? Szedd az irhád, Béla, és pucolj innét!
Zabos Béla tudta, hogy vert helyzetben van, de azt is tudta, hogy nagyon megverik a drogos haverjai, ha két napon belül nem számolja le a markukba a kétszázezer forintot. Úgy tett hát, mint aki indul. Elfordult, és egy konyhakést húzott elő a vattakabát zsebéből. Most már nagyon ideges volt. Nem gondolta, hogy ilyen sokáig elhúzódik ez a baráti találkozó.
– Van dohány, vagy nincs dohány? – ordította, és egyenesen Zalán felé indult. – Megöllek, haver…
Feri megpróbálta hátulról elkapni a kezét és kicsavarni belőle a kést. Egy gyakorló cselgáncsozónak ez nem okoz gondot a tatamin, de egy barátnak a füzesben… Elvétette a begyakorolt fogást. Béla hátra bökött a késsel és a combjába talált. Zalán meglátta a kibuggyanó vért, aztán szinte semmit se látott. Csak ütött, ütött azzal a kábeldarabbal és azt ordította, hogy „megölted a legjobb barátomat!”
Aztán a három test egymásba gabalyodott. Csípték, rúgták, harapták egymást. Mindhárom véres volt, és már azt se lehetett megállapítani, hogy éppen kinek a kezében van a kés. Perceken át folyt ez az ádáz küzdelem, míg végül mindhárman a földre rogyva szidták egymás anyját, az Istent, meg úgy általában mindent, ami éppen a szájukra jött.
– Nincs ám még vége, szarházi buzeránsok! – tápászkodott föl több sebből vérezve Zabos Béla, és elindult az agyagos, csúszós patakpart felé. Még… még…– Képtelen volt folytatni a mondatot, mert a fölázott partoldal megcsúszott alatta és vele együtt belezuhant a múlt heti záporoktól felduzzadt, piszkosan hömpölygő patakba.
– Segítsetek, megfulladok! – üvöltötte. – Segítség, emberek! Bárki… segítség!
A két fiú ott feküdt a véres füvön és a fejét se mozdította.
– Belefullad a marha – szólalt meg Zalán.
– Ez bele, amilyen vadbarom – nyugtázta Feri.
Aztán csönd lett. Halálos csönd. Hat óra húsz percet mutatott az óra.
– Ha akartuk volna, se tudtuk volna kihúzni ebből a rohanó vízből – állapította meg Feri.
– Nem, de hiszen ő se húzott volna ki bennünket – bólintott rá a barátja. – Gyere, megmosakodunk ott, a nyomós kútnál, ne lássák, hogy verekedtünk!
*
Barta Pista másnap elballagott a Sanyi boltjának nevezett gazdaboltba, de mielőtt benyitott volna, megnézte a kirakatot. Minden volt abban, csak egérfogó nem. – Furcsa – gondolta – vagy ennyire megváltozott volna az egérfogó, hogy már meg se ismerem? – De azért bement az üzletbe és rákérdezett.
– Te, Sanyikám – szólította meg a kereskedőt – egérfogótok nincs?
– Már hogyne volna. Első osztályú egérfogóink vannak. Ezeknek még a patkány se tud ellenállni. No, várjál, hozom.
Hozta. Nagyon csinos kis egérfogók voltak fekete fémlemezből kivágva, fekete rúgóval. Fel is húzta, hogy megmutassa, hogy működik, de amikor elmozdult a csalétek, és a rúgónak halálos csapást kellett volna mérnie a merénylőre, nyöszörgött egyet, és félúton megállt.
– Semmi baj – mondta a kereskedő – ez az olcsóbb, a hazai gyártmány. Hamar elfárad a rúgója. Hozok egy svájcit. Az olyan érzékeny, hogy a legyet is lecsapja.
Hozta. Felhúzta, a vevő kezébe adta. Ő meg nézegette jobbról, nézegette balról, elolvasta rajta a márkajelzést, fölhúzta a rúgóját. Nagyot csattant.
– Ezt add, Sanyikám, ez biztosan jó lesz. Húzd is föl, hadd legyen készenléti állapotban.
Fölhúzta, letette a pultra. A vevő meg fizetett és közben véletlenül hozzáért a csalétekhez. A rúgó kioldódott és akkorát csapott az ujjára, hogy rögtön a szájába kapta egérfogóstul együtt. Úgy ugrált ott fájdalmában féllábon a kereskedők nagy derültségére.
– Ó… ú… ez eltörte az ujjamat. A szentségit, Sanyikám! – dadogta – Adj még egyet, hadd örüljön az asszony is!
T. Ágoston László író, újságíró. 1942. október 14-én született Tasson. 1970-től újságíró. 1971-73. között végezte el az újságíró iskolát, majd 36 évesen főiskolai diplomát szerzett. Üzemi, intézményi lapok munkatársaként, szerkesztőjeként dolgozott. Első novellája 1966 decemberében jelent meg a Csepel újságban. Novelláit, elbeszéléseit, szatíráit, meséit közölte a Népszava, Népszabadság, megyei lapok, Somogy, Hévíz, Hevesi Szemle, Új Hevesi Napló, Lant, PoLísz, Ezredvég, Új Horizont, Keresztény Élet, JEL, Amerikai Magyar Népszava, Amerikai Magyar Szó, Bécsi Napló, kanadai Krónika, Kaláka, belgiumi Kilátó, stb. Írásait mintegy két tucat antológiába válogatták be, de önálló kötete csak 2001-ben jelenhetett meg. 1989-ben Krúdy Emlékérmet kapott, majd 1999-ben dicsérő oklevéllel ismerte el munkásságát a Szabad Magyar Újságírók Szövetsége (Washington). Díjat nyert a rádió irodalmi pályázatán, majd 2000-ben különdíjat az országos millenniumi pályázaton. Több írószervezet tagja.