Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


T. Ágoston László
Győztesek lakomája
 
Felfuvalkodott és nagyravágyó uralkodó volt Bélsaccar, a világhódító Nebukadneccar unokája. Természetesnek tartotta, hogy előtte hajlong, a legtitkosabb vágyait lesi a palotában minden szolga, s az ő nagyságát, erényeit dicsérik a bölcsek. Még az istenek is őt szolgálják, hiszen a király neve azt jelentette, hogy „Bél, védd meg a királyt!” (Marduknak, a babiloni főistennek a másik neve volt ez.) Születésekor eleve a főisten oltalmába helyezték a trónörököst, és rábízták a védelmét. Mindezt rendben lévőnek találta, csak... A nagyapja nevét úgy emlegették, hogy a világhódító. Az ő neve mellé is kellene valami jelző, amiből megemlegetik, míg világ a világ. Valami olyat kellene tennie, amit még senki nem tett, s utána se tehet soha senki.
Hiába törte a fejét, kérdezte az udvaroncait, a babiloni bölcseket, egyetlen ötlet se nyerte el a tetszését. Aztán a kezére tévedt a tekintete és kéjes mosoly futott át az ajkán. Hát persze, az arany... A jeruzsálemi templomból rabolt kincsek. Azokhoz senki se mert hozzányúlni eddig. Azt mondták azért, mert azok a templomi edények szentélyi használatra voltak felszentelve az izraeliek Istenének. Aki hozzájuk nyúl, istenkáromlást követ el. A nagyapja is tiszteletben tartotta ezt a tiltást. Hát akkor majd ő megmutatja. Még hogy ő, Bélsaccar, a kaldeusok első embere, Babilónia királya tartsa tiszteletben egy leigázott nép istenét? Ez nevetséges, és egyben bosszantó is. Lássuk, ki mire képes!
– Az összes jeruzsálemi templomi kincset hozzátok a palotába! – adta ki a parancsot. – Lakomát rendezünk Bél főistenünk tiszteletére. Hívjátok ide ezer főrangú emberemet, az összes feleségemet és ágyasomat!
– De felség – szólt a főkamarás – a férfiak lakomáira soha nem hívtunk asszonyokat...
– Eddig nem, de most majd fogunk. És hozzátok be az aranyból, ezüstből, vasból, fából és kőből faragott istenszobrokat is. Velünk mulasson valahány! Olyan lakomát akarok, amilyet még nem látott a világ.
És valóban olyan lett az a lakoma, amilyet még nem látott a világ. Hatalmas tálcákon hordták be a szolgák a húst, folyt a bor, s a jókedvű vendégek egymáshoz dobálták az aranykelyheket. Aztán egyszerre csak egy emberi kéz ujjai jelentek meg a lámpatartóval szemközti falon, éppen átellenben, ahol a király ült, és írni kezdett. Elsápadt erre a hírnévre vágyó király, a térde és dereka reszketni kezdett, s a torkából üvöltve tört fel a szó.
– Azonnal hozzátok elém a bölcseket, fejtsék meg, mit jelent ez a titkos írás! Bíborba öltöztetem, nyakába arany láncot teszek, rang szerint a harmadik lesz országomban, aki megfejti ezt.
– Király, örökké élj! – nyitott be a terembe az anyakirályné. – Fölösleges a félelmed és aggódásod, mert van az országodban egy férfi, akit nagyapád a bölcsek elöljárójává tett. Világos értelme van, és az istenekhez hasonló bölcsessége. Dániel ő, akit Baltazárnak nevezett nagyapád.
– Tüstént hozzátok elém! – rendelkezett Bélsaccar.
– Te vagy-e az a Dániel a zsidó foglyok közül – kérdezte, amikor elé állították a palotaőrök – akit Júdából hozatott ide nagyapám?
– Igen, én vagyok az, uram – felelte Dániel.
– Ha el tudod olvasni ezt az írást, s megmondod, mit jelent, aranyat, bíbort kapsz tőlem, és rangban te leszel országomban a harmadik.
– Ajándékaidra és a rangra nincs már szükségem, de az írás értelmét elmondom neked, királyom. A felséges Isten akkora hatalmat, méltóságot és dicsőséget adott nagyapádnak, Nebukadneccarnak, hogy rettegtek tőle a népek és nemzetek. Megölhetett, vagy fölmagasztalhatott bárkit, akit csak akart. De amikor a szíve fölfuvalkodott és gőgösen megkeményedett, letaszították a királyi trónról, és elvették a méltóságát. Mindössze annyi értelme maradt, mint az állatoknak. A vadszamarak között tanyázott, füvet evett, és az ég harmatja áztatta a testét. Így volt ez mindaddig, míg el nem ismerte, hogy a felséges Isten uralkodik az emberek királysága fölött, és Ő azt ülteti a trónra, akit akar.
– Ismerem nagyapám történetét, ne azt mondd nekem! – fakadt ki türelmetlenül a király.
– Mindezt tudtad, mégsem aláztad meg magad – folytatta Dániel. – A menny Ura fölé helyezted magad, mert az Ő házának edényeit hozattad a lakomádhoz. Bort ittál belőlük főrangú embereiddel és ágyasaiddal, miközben kézzel faragott bálványaidat dicsőítetted. Bezzeg azt az Istent, akinek a kezében van az életed és minden utad, szóra se méltattad. Ezért küldte ezt a kezet és az írást.
– Mondd hát ki végre, mit jelentenek ezek a szavak!
– A mené azt jelenti, Isten számba vette a királyságodat, és véget vet neki. A tekél jelentése, hogy téged is megmért, és könnyűnek talált. Az uparszin szó értelme, hogy felosztja királyságodat a médek és a perzsák között.
Bélsaccar állta a szavát, mindent megadott Dánielnek, amit ígért, és azonnal harcba küldte a lakomán összegyűlt ezer főemberét a médek ellen. Ez azonban már mit sem változtatott az ítéleten. Még azon az éjszakán megölték a káldeusok királyát, a méd Dárius pedig elfoglalta Babilont.
 
*
 
Sorszám nélküli Mátyás nem szerette a papokat. Az Istent se szerette. A legfőbb riválisát látta benne. Márpedig akit Mátyás nem szeretett, annak hamarosan nyoma veszett. Az Istennel az volt a legfőbb baja, hogy ameddig hozzá imádkoztak az emberek, nem tudtak tapsolni neki. Lefoglalta a kezüket az imádság. Márpedig amint azt a győzhetetlen nagyvezér, a népek tanítója és felszabadítója, Sztálin is kifejtette a kongresszusi beszédében, az emberi kéznek kettős funkciója van; látástól vakulásig dolgozni a szocializmus építésén, majd tapssal jutalmazni a nagyvezér bölcsességét. Éppen ezért betiltott minden olyan tevékenységet, amelyik nem ezt szolgálta. Istent is a gulágra küldte volna, de képtelen volt letartóztatni. A fogdmegek nem találták a megadott címen.
Egy meleg nyári napon jelentették Mátyásnak a szolgái, hogy sikeresen felszámoltak minden kapitalista és burzsoá csökevényt, de ezek a fránya kolostorok a szigorú tiltás ellenére még mindig mű-ködnek, és Istenhez fohászkodnak az emberek.
– Fölháborító! – dobbantott dühösen Mátyás – hiszen már II. József elrendelte a kolostorok felszámolását, és ti, lusta és korrupt aktakukacok még mindig nem hajtottátok végre! Mehettek ti is a Hortobágyra, a többi osztályellenség mellé, hogy a gulya kolompolását hallgatva elmélkedhessetek a proletárdiktatúra mindenhatóságán!
Amint kimondta, meg is cselekedte, s hívta az ÁVO minden hájjal megkent, kőszívű parancsnokát, Gábort, a Péter fiát, hogy ádáz katonáit a papokra uszítsa.
– Rád bízom őket, vaskezű szolgám – mondta. – Csinálj a templomaikból magtárakat, vagy hordják el a falait az istállóépítéshez! A csuhásokkal meg tégy amit akarsz! A pásztorokból lehetnek kondások, talán még gulyások is. Hagyj meg néhányat tapsolónak az engedelmesebbek közül! Szép zene lesz az vezéri fülemnek. A többiekről meg majd elveszítjük a számadást. Tanulja meg a nép, hogy kié itt a legfőbb hatalom!
– Rafael atya kis kolostora ott van nem messze, az út odavisz – mondta a kék parolinos, nyalka tábornok. – Mindössze hatan őrzik a templomot, négy ferences páter, meg két kisegítő. Velük kezdjük a példaadást. Elég egy szakasznyi harcedzett kopó, s meglásd főelvtárs, hogy fut a burzsoá klerikalizmus mind a négy égtáj felé.
Mire kimondta, már ott is állt az ajtó előtt a ponyvával fedett teherautó, a platón meg egy szakasz állig felfegyverzett, marcona harcos. A százados vigyázz-ba meredten parancsra vár. Bólint, és indul. Tudja a dolgát.
A templomban éppen litániára készültek a papok. Rafael atyát többször felszólította már a kisváros polgármestere – őt meg a párt-titkár – hogy ne akarjon mindenáron hittanórát tartani az iskolában. És mindig pont akkor, amikorra az úttörő foglalkozásokat tervezik? Ejnye, de kár... Meg ezek a ministrálások is... Jobb lenne, ha a DIVSZ kongresszusra készülnének az aktivisták. Bezzeg a párt körlevelét nem olvasták föl a vasárnapi misén. A béke nyilatkozatot se írta alá egyetlen szerzetes sem. Mire várnak? Baj lehet még ebből... Nem is kicsi.
– Isten segítségére várunk – mondta az apát. – Litániát tartunk, hogy erőt adjon és megsegítsen az Úr.
Még éppen időben érkeztek a katonák, a kolostorban találták a szerzeteseket.
– Mindenki a helyén marad! – mondta a százados köszönés helyett. Aztán a géppisztolyos katonákhoz fordult. – Elvtársak, tudják a dolgukat. Megmotozni a csuhásokat, átkutatni a szobájukat! Kapnak tizenöt percet, szedjék össze a holmijukat!
– Tiltakozom! – lépett elé az apát. – Hová visznek bennünket, és miért?
– Kuss! – üvöltötte a százados. – Még egy szó, és betöröm a klerikális pofádat!
A szerzetesek csendben pakoltak, a katonák közben felforgattak mindent a szobákban, és amelyiknek éppen rossz kedve volt, a legközelebb álló papnak lehúzott egy-két pofont. A többiek meg röhögtek rajta. Aztán az egyik hirtelen fölkapta a fejét.
– Micsoda illat! – szaglászott körbe – csak nem a vacsora fő?
– De... – kezdte volna az egyik szerzetes.
– Kuss! – üvöltötte a százados. – Nem pofázik! Szóval azt akartad mondani, hogy de igen, százados elvtárs, magukat vártuk finom vacsorával. Foglaljanak helyet, azonnal tálaljuk! Misebor is akad itt bőven, jut a kulacsukba is. Faragó tizedes! Nézzen utána, így van-e!
– Értettem – vágta magát feszes vigyázz-ba a katona, aztán el-indult a szag, illetve az illat irányába. Kisvártatva visszatért, hason-lóképp jelentkezett. – Százados elvtárs jelentem, sárgaborsó főzelék hagymászsír feltéttel.
– Nem baj – bólintott rá lemondóan a tiszt. – Akkor majd ott-hon vacsorázunk. De miseborotok azért csak van – csapott az apát vállára. – Két percen belül itt legyen előttem, az asztalon! És tudod mit, plébános úr? Abból az arany pohárból akarok inni, amiből te misézel. A katonáknak az ezüst is megfelel. No, lépés indulj, mert lövetek! Kettő perc. Érted? Egy minutummal se több.
A szerzetesek katonai kísérettel elindultak, hogy előhozzák a templomi kelyheket. Alig értek vissza, a toronyban megkondult a ha-rang. Egy géppisztolyos katona berohant az ajtón, és lihegve jelen-tette a tisztnek:
– Százados elvtárs, az emberek gyülekeznek a templom körül, és a papokat akarják látni.
– Ki harangozott? Maguk engedték be a civileket?
– Mi nem. Minden ajtó zárva van. A kulcs parancs szerint a Bata szakaszvezetőnél. Kezdjük el a tömegoszlatást?
– Itt van a hat pap – nézett körül a százados. – Ott meg maguk. Hát akkor ki a hétszentség harangozott? Lőjék le, akit a toronyban találnak! Lőjék szét azt a kurva harangot! Te meg pap töltsél mindenkinek, mert rohadtul szomjas vagyok! Aztán tudod mit csinálsz? Kiállsz ide, az ajtóba és hazaküldöd az embereket.
– És ha megszöktetik? – kérdezte az egyik katona.
– Azt szeretném én látni – nevetett föl a tiszt. – Két géppisztolycsővel az oldalában... De azt mondjátok meg, ki harangozott!
– Hiába mondanám, hogy az Úr akarta így, nem hinne nekem – mondta a pap. – A hívek meg a litániára jöttek. Átmegyünk a templomba, közösen imádkozunk, aztán mindenki  hazamegy.
A toronyban újra megkondult halkan a harang.
– Riadó! – üvöltötte a százados. – Őrmester, kérjen erősítést! Lőjék szét a rohadt civilek seggét! Mi van itt, pórlázadás?
Az őrmester kirohant, az ajtót bezárták. Egy lélek a küszöbön se be, se ki. Kintről először kiabálás, asszonyok sikoltozása hallatszott, aztán pattogó parancsszavak, néhány géppisztolysorozat, és néma csönd.
– Nahát! – szólt a százados. Nagyot húzott a kehelyből, és a kézfejével megtörölte gyöngyöző homlokát. – Faragó tizedes, hozza ide a gépkocsit az ajtó elé! Indulunk. A fegyvert kibiztosítani! Egyet-len gyanús mozdulat, és lövünk.
– A civilekkel mi legyen?
– Nem a maga dolga, tizedes! Majd az őrmester elkíséri őket a Hortobágyra. Ott kiabálhatnak az Istenük, meg a papjaik után...
A két leponyvázott teherautó elindult, és temetői csönd borult a kisvárosra. Senki senkitől nem mert kérdezni semmit. Csak a százados üvöltött föl néha a laktanya folyosóján: „azt mondjátok meg, ki a hétszentség harangozott!” 
 

 

tagostonlaszlo.jpgT. Ágoston László író, újságíró. 1942. október 14-én született Tasson. 1970-től újságíró. 1971-73. között végezte el az újságíró iskolát, majd 36 évesen főiskolai diplomát szerzett. Üzemi, intézményi lapok munkatársaként, szerkesztőjeként dolgozott. Első novellája 1966 decemberében jelent meg a Csepel újságban. Novelláit, elbeszéléseit, szatíráit, meséit közölte a Népszava, Népszabadság, megyei lapok, Somogy, Hévíz, Hevesi Szemle, Új Hevesi Napló, Lant, PoLísz, Ezredvég, Új Horizont, Keresztény Élet, JEL, Amerikai Magyar Népszava, Amerikai Magyar Szó, Bécsi Napló, kanadai Krónika, Kaláka, belgiumi Kilátó, stb. Írásait mintegy két tucat antológiába válogatták be, de önálló kötete csak 2001-ben jelenhetett meg. 1989-ben Krúdy Emlékérmet kapott, majd 1999-ben dicsérő oklevéllel ismerte el munkásságát a Szabad Magyar Újságírók Szövetsége (Washington). Díjat nyert a rádió irodalmi pályázatán, majd 2000-ben különdíjat az országos millenniumi pályázaton. Több írószervezet tagja.