Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


T. Ágoston László
Keresztelők
 
Nagy útra készülődött Fülöp apostol Samária városában. Miután Péter és János elvitte hozzájuk a Lélek ajándékát, alaposan megszaporodott a gyülekezet létszáma. Nemcsak zsidók, hanem görögök és más népek fiai is sorra megkeresztelkedtek és Jézus követőivé váltak. Nagy szerepe volt ebben Fülöpnek, aki Jeruzsálemből érkezve hirdette köztük Isten igéjét, meg Krisztus cselekedeteit. Hatalmat adott neki az Úr ahhoz is, hogy felmutassa a jeleket, amelyek őt Istenhez kötik. Tisztátalan lelkeket űzött ki a megszállottakból, sántákat, vakokat, bénákat gyógyított, s beszéde örömmel töltötte be a város lakóinak szívét. Úgy gondolta, hogy ha a városban ilyen nagy megértéssel és hittel fogadják Jézust, a többi samáriai helységbe is el kell vinnie, s hirdetnie kell az emberek között az evangéliumot. Izrael Istenét, és az Ő törvényeit ismerték a samáriaiak. Jézust, a Messiást kellett felmutatni nekik, az üdvajándékot és az újszövetséget, melyet az Úr az emberekkel kötött.
Összerakta útipoggyászát, s békés lélekkel nyugovóra tért. Álmában éppen a cezáriai piactéren prédikált a köré gyűlt tömegnek, amikor megjelent előtte az Úr angyala és így szólt hozzá:
– Kelj fel, és menj dél felé a Jeruzsálemből Gázába vezető Útra!
– Pont most, amikor ennyi ember gyűlt körém, és hallgatja a szavaimat? – berzenkedett Fülöp. – Ott hányan várnak rám?
– Most éppen üres az út – felelt az angyal –, de mire odaérsz, lesz ott egy ember, akinek szüksége van a segítségedre.
– Egyetlen ember? – méltatlankodott az apostol, de nem vitatkozott tovább. Tudta, hogy Isten üzenetének nyomós oka van, még ha az emberi ész képtelen is követni a logikáját. Gyorsan magára kapta a felső ruháit, és kiment a Gázába vezető útra. Valóban néptelen volt a környék, ahogy az angyal mondta, csak egyetlen hintó haladt Gáza felé. A reggeli harmatban vígan poroszkált a két fényes szőrű arabs telivér. Az utas ezüstsújtásokkal kivert, arany csatos kaftánban ült a párnákkal bélelt ülésen, és fennhangon olvasott valamit egy tekercsről.
– Menj oda hozzá, és szólítsd meg az utast! – mondta az angyal. Fülöp odalépett a kocsihoz és ráköszönt.
– Isten óvjon utadon, uram! Mit olvasol ilyen buzgón, hogy a kocsisod is hallja?
– Hangosan olvasom, hátha ő megérti, amit én nem. – mondta az ismeretlen. – Messze földről jöttem. Gugsza vagyok, az etióp királynő kincstárnoka. Minden évben egyszer eljövök Jeruzsálembe, a templomba, hogy imádjam Izrael Istenét, mert hiszem, hogy Ö az igaz Isten. Hosszú az út, olykor hetekig is eltart, mire hazaérünk. Megvettem hát Ézsaiás próféta tekercsét, ezt olvasom az úton.
– És mondd, uram, érted is a szavakat, amelyeket kimondasz?
– Hogyan érthetném én, az afrikai, amit egy zsidó próféta mond? De te idevalósi vagy, biztosan megérted a szót, és a próféciát is, amit Ézsaiás hirdet. Kérlek, ülj ide mellém, és magyarázd el nekem is, ha nem sürget az utad!         
– Szívesen tartok veled, kincstárnok uram. Mondd, mit nem értesz a próféciából!
– Például ezt – mutatta a tekercset az udvari ember, és olvasni kezdte. – Amint a juhot levágni viszik, és amint a bárány néma a nyírója előtt, úgy nem nyitja meg a száját. A megaláztatásért elvétetett róla az ítélet, nemzetségét ki sorolhatná fel? Mert élete felvétetik a földről. Kérlek, ezt magyarázd meg, ha te érted! Kiről mondja ezt a próféta, önmagáról, vagy valaki másról?
– Jézusról, Isten egyszülött fiáról, aki magára vette a világ bűneit, és meghalt érte, hogy az emberiség bűnbocsánatot nyerhessen. Ézsaiás megjövendölte, hogy Isten az ő megalázott, és emberek által elítélt szolgáját igazolja és a földről a mennybe fölviszi, hogy ily módon számtalan utódot találjon azokban, akik benne hisznek.
– Gondolod, hogy mindez megtörténhet? – kérdezte Gugsza a fejét ingatva.
– Nem, uram, ez már meg történt, még ha tagadják is a zsidók. Sokan látták, hallották Krisztus csodatételeit, végignézték szenvedését és megaláztatását, majd a megdicsőülését. Magam is ott voltam a tanítványai között, és megkaptam a Lélek ajándékát, hogy hirdethessem Isten országát, és gyarapíthassam gyülekezeteit.
– Kérlek, uram, beszélj nekem Jézusról, meg a Szentlélekről! Mondd el, hogyan köttetett az Újszövetség, és ez vonatkozhat-e rám, az idegenre? A zsidók gyülekezetének nem lehetek tagja, bár imádom az Istent, mert látod, sötét bőrű vagyok, pogány, és eunuck. Az sem segít, ha körülmetélnének.
Fülöp letette a tekercset, és beszélni kezdett Jézusról, a Golgotáról, a kereszténységről és Isten országáról. A kincstárnok csak hallgatta és itta magába a szavait.
A hintó lassan haladt a poros úton Gáza felé. Egyszer csak egy patakhoz értek. Rajta fából ácsolt híd, alatta tiszta, friss víz csörgedezett. Gugsza megállította a hintót, és ekképp szólt Fülöphöz:
– Íme itt a víz, amiről beszéltél. Mi akadálya van annak, hogy megkeresztelkedjek, és keresztényként induljak tovább? 
– Ha teljes szívedből hiszel, akkor semmi – válaszolt az apostol, s mindketten kiszálltak a hintóból. Az udvari főember begázolt a vízbe, és intett kísérőjének is, hogy kövesse.
– Hiszem, hogy Jézus Krisztus az Isten fia – mondta, Fülöp pedig bemerítette őt. Aztán mindketten kijöttek a vízből. Az etióp a hintó lépcsőjére hágott, s visszafordult, hogy köszönjön Fülöpnek. Ő azonban már nem volt sehol. Arra eszmélt, hogy Azótoszban áll a főtéren, a sokaság közepén, és Isten országáról beszél. Aztán ment tovább, végigjárta az összes várost egészen Cezáriáig, és hirdette az evangéliumot.
 
*
 
Varga Pistát afféle falurosszának ismerték a környéken. Az apja, meg a nagyapja is mihaszna, részeges kocsmatöltelék volt, miért éppen ő lett volna más? Már gyerekként is azzal bosszantotta a felnőtteket, hogy jancsiszöget szórt az útra, és lesből figyelte, hogyan pukkannak ki az arra járó biciklisek kerekei. Időnként egy-egy autó is arra tévedt, s nem kerülhette el a sorsát. Szentségeltek is becsülettel a kárvallottak. Olykor az Istent is szidták. Ő meg csak mosolygott magában, és egyetértően bólogatott, amikor az elkövető édesanyja került szóba, meg a kezét szerették volna eltörni a mocskos disznójának.
Aztán egy nap – talán nem figyelt eléggé – éppen akkor csípte fülön egy nagydarab, kigyúrt pasas, amikor eldobta a szögeket.
– Hinnye, az anyád hétszentségit! – kezdte az ismerkedést egy jókora pofonnal. – Hát te vagy az, aki miatt naponta hordom az autóm kerekeit a gumishoz? Kitaposom a beledet, te szemét!
– Én, én nem... – hebegte Pista az arcát tapogatva. – A gumis, meg a fia, azok...
– Ne beszélj nekem, te csirkefogó, láttam, hogy te tetted! A zsebeid is tele vannak szöggel. – S mielőtt még kereket oldhatott volna, kiürítette a fiú zsebeit. Persze, hogy tele voltak szöggel. – Honnét szerezted? –kérdezte, de maga adta meg a választ is. – A vasboltból loptad, ugye? No, gyere csak, megkérdezzük a boltvezetőt!
– Nem is én loptam, az apám hozta...
A boltvezető elmondta, hogy valóban lába kelt néhány doboz szögnek, miután ez a Pista gyerek keresgélt valamit a polcok között. Föl is jelentették a rendőrségen bolti lopásért, az autós meg külön a rongálásért. Ráadásul még az apja is jól elverte a csatos szíjjal.
Miközben a sarokban ülve duzzogott, eszébe jutott, hogy az autós ember csirkefogónak nevezte őt. Nem is rossz ötlet – gondolta – és másnap reggelre két tyúkkal kevesebb kapirgált az autós udvarán. Az anyja meg sem kérdezte, honnét valók azok a csirkék.
Úgy nőtt föl, mint kertben a dudva. Az iskolát nagy ívben kerülte. Eleinte megbüntették érte a szüleit, azok meg jól elverték őt. Később már örültek a tanárok, ha nem zavarta a többi gyereket. Meg amúgy is rosszul festett a nagy, langaléta, tizenkét éves fiú a hét-nyolcévesek között. Egyik alkalommal, amikor az apja eltörte rajta a söprűnyelet, úgy megsértődött, hogy hetekig nem ment haza. Már a rendőrség is kereste. Attól tartottak, hogy vízbe fulladt, de rábukkantak a vadászok a szomszéd falu erdejében. Éppen egy meglőtt nyulat akart megnyúzni, amikor rátaláltak. Elvették tőle a kést, meg a nyársat. Hazavitték. Két nap múlva újra megszökött. Így ment ez mindaddig, míg tizennyolc éves nem lett. Azután már senki se kérhette számon, hol, és mivel tölti az idejét. Időnként a körzeti megbízott rendőr megfenyegette, hogy lecsukatja, de nem lehetett rábizonyítani se a vasúti kábellopást, se a Nagyék malacainak elrablását. Azért meg nem lehet lecsukatni, hogy minden este tökrészegen botorkál haza a kocsmából, és közben a lehető legtrágárabb szavakkal köszönti a szembejövőket. A férfiak nevettek rajta, a nők elkerülték.
Egyszer mégis majdnem sikerült elkapnia az őrmesternek. Segélyosztó nap volt az önkormányzatnál. Az anyja el is ment, fölvette a pénzt, Pista meg már várta otthon, hogy vigye a kocsmába. Nem akarta odaadni. A fia meg addig verte, míg az utolsó fillért is le nem tette az asztalra. Akkor jöttek a szomszédok, és kiszabadították a kezei közül. Hívták a rendőrt, följelentették. Az orvos is kiadta a látleletet. A rendőr kihallgatott mindenkit, aki láthatta, mi történt. Szép, vastag akta lett belőle. Aztán másnap bement hozzá az asszony, hogy őt ugyan nem bántotta senki. Magas a vérnyomása. Megszédült és nekiesett az ajtóképfának. Az őrmester nyelt egy nagyot, káromkodott egy huszárosat, és összetépte az egész aktát.
– De azért egyszer mégis elkaplak, te csirkefogó, és akkor a Jóisten legyen irgalmas hozzád, mer én biztosan nem leszek az – fogadkozott. Pista meg csak vigyorgott, mint akinek nincs ki mind a négy kereke, és egyszerre két nagyfröccsöt rendelt a kocsmában.
Ez is okozta a vesztét. A fröccs. No nem egy, hanem a többi, amit a városból hazafelé jövet még hozzá ivott. Meg a városi haverok, akik megkínálták valami új mosolytablettával, amitől úgy érezte, hogy a föld fölött lebeg. Búcsúzóul még kapott is tőlük néhány adagot –  utólagos elszámolásra –, hogy árulhassa faluban. Ott lapult a zsebében az is, amikor szóváltásba keveredett a gumis fiával, meg a haverjaival. A jancsiszöget emlegették, és röhögtek rajta. Az ő zsebéből meg előkerült a bicska.... Jött is az őrmester a gumibotjával. Kiverte a kezéből a kést, aztán kiürítette a zsebeit. Aztán jött a mentő a gumis gyerekért, érte meg a többi rendőr. Voltak vagy négyen. Megbilincselték, beültették a kocsiba, és egyre csak azt kérdezgették, hogy kitől kapta a kábítószert, ki a dílere. És ekkor jutott eszébe, hogy be se mutatkozott az a bőrdzsekis srác...
Három évbe telt, mire újra hazamehetett. Halkan köszönt a csaposnak, és csendben letelepedett a nagyfröccse fölött búslakodó harangozó, Kiss Józsi mellé. Az öreg szegről-végről a rokona volt.
– Kiengedtek? – kérdezte Kiss.
– Ki – válaszolta Pista. – Harmadoltak jó magaviseletért.
– Akkor becsüld meg magad, mert különben rád sózzák a többit is! Felejtsd el a piát, meg azt a kábító izét, és nagyokat köszönj a rendőröknek! Szerezz valami állásfélét is, hogy hasznodat lássák! Új papunk van, fiatal ember. Már többeket is elvitt ehhez az iszákos misszióhoz, ahol leszoktatják őket. Beszéljek vele, hogy téged is?...
– Ugyan, nem bízom én ezekben a hókusz-pókuszokban, meg a csinálóikban sem. Csak kihasználják az embert. Odabent is volt minden vasárnap istentisztelet. Jelentkeztem én is a reformátusokhoz, mert a többiek is oda mentek. Azzal is telt az idő... Itt viszont mindenki tudja, hogy meg se vagyok keresztelve.
– Másokat is megkeresztelt már ez a pap. Azóta is ott vannak a templomban minden vasárnap. Meg elvitt néhányat ebbe az iszákos misszióba. Én nem tudom, mit csinálnak ott velük, de azóta egyiket se láttam a kocsmában. Elvitte ezt a Jó Bálintot is. Ismered...Olyan részeges volt, hogy sehol se fogadták be dolgozni. Most meg főápoló a lovasiskolában.
– A ló, az jó – gondolkozott el Pista. – Szép állat, okos állat, és nagyon tud szeretni, nem úgy, mint az emberek. Odabent volt egy ló, amit én gondoztam. Nagyon jó ló volt....
– Jól van, akkor majd megemlítelek a papnak.
Nem tudni, mit mondott, vagy mit nem mondott a papnak a harangozó Varga Pistáról. Az azonban tény, hogy néhány nap múlva találkoztak az utcán, és a fiatal pap meghívta magához egy baráti szóra. Hamarosan a jövőről kezdtek el diskurálni.
– Elmegyek én innét valahová, ahol nem ismernek – mondta Pista. – Rossz kölyök voltam, még rosszabb felnőtt lettem, senkinek se fogok hiányozni. Annyit bosszantottam a falubelieket, hogy az ő helyükben én se tudnék megbocsátani.
– Tudja, hogyan imádkozott Jézus a keresztfán a halála előtt? – kérdezte a pap, s választ se várva folytatta. – Atyám! Bocsáss meg nekik, mert nem tudják, mit cselekszenek! Azokért imádkozott, akik őt keresztre feszítették. Aki megbánja bűneit, annak meg is bocsát az Úr.
– Na látja, tisztelendő úr,ezért nem hiszek én az egészben. Az az ember, aki állítólag az egész világ ura, hagyja magát megöletni néhány nagypofájú vénembertől, meg féllábú római katonától? Fél kézzel világgá zavarhatná az egész bandát...
– Valóban, Pista, az ember nem képes ekkora áldozatra, csak az Isten. Mert úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött fiát adta, hogy aki hisz őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen.
– Nekem ez magas, tisztelendő úr. Odabent kaptam egy Bibliát. Sokat kerültem az iskolát, de azért olvasni tudok. Volt rá időm, elolvastam, de nem értem. Nem értem, hogy ha ereje, meg hatalma van hozzá, miért győzködi az embereket? Odacsap, ahogy mi szoktuk, és nincs visszapofázás.
– Manapság valóban ez a divat az emberek között. Isten azonban maga a szeretet. Tudom, ez magának most még furcsán hangzik, de jöjjön el holnap is, olvassuk együtt a Bibliát!
Úgy jött el a paplakból, hogy oda ugyan soha többé be nem teszi a lábát. Ennyi zagyvaságot összehablatyol ez a pap, amiből ő egy kukkot se ért... Két füles, meg egy hasbarúgás, és nem pofázik vissza a pógár. Ennyi. Ilyen a világ és kész. Imádkozni, megbocsátani... Hol él ez?  Jött ezzel a Jézussal, meg az asszonnyal, aki megcsalta a férjét. Rajtakapták. Pech... Menj haza, és ne vétkezzél többé... Na ne!... Ha legalább egy fülest lekeverne neki...
Egész nap ezen járt az esze. Bezzeg ha ő ott lett volna, majd rendet rakott volna abban a Jeruzsálemben... Este se volt kedve bemenni a kocsmába a sok hőbörgő részeg közé, pedig volt még a zsebében legalább két liter borra való. Még a tízet se verte el a toronyóra, úgy aludt, mint a tej. Álmában megjelent Jézus. Messziről jöhetett, mert fáradtnak látszott, meg poros is volt a köpönyege. Leült az ágya szélére és kinyújtotta felé szögektől átvert kezét.
– Szóval te nem hiszel ebben az egészben – mondta fejcsóválva. – Nézd, neked, meg Tamásnak megmutatom! És azt se hiszed, hogy az igazán erősek fegyvere a szeretet?
– Nem tudhatom, uram – húzódott a takaró alá Pista – engem még soha nem szeretett senki.
– Ne félj, én azért jöttem hozzád, hogy megbocsássam a vétkeidet, szeresselek és segítsek neked.
– De hiszen engem meg se kereszteltek, Uram!
– Épp most van a keresztelőd, fiam – bólintott rá az Úr. – A víz ráér reggelig.
– És nem fognak kigúnyolni az emberek, mert börtönviselt vagyok?
– A szentek többsége is börtönviselt volt. Te is dolgozni fogsz, mint a többi ember. Elkerülöd a kocsmát, meg a kábítószeres haverokat. Én meg segítek neked, hogy megtarthasd a szavadat.
– Én mindent megteszek, Uram, de a ló...
– A ló már vár rád a Nefelejcs tanyán. Beteg gyerekeket lovagoltatnak ott. Gyógyterápia. A legszelídebb kanca, a Sára lesz a tiéd. Őt fogod pucolni, etetni, itatni, s a te lovadon ül majd a legsérültebb gyerek, akit semmi más nem gyógyít, csak a szeretet. Reggel a pap fog várni a ház előtt. – Ezzel fölállt, intett Pistának, és választ se várva eltűnt az ajtó mögött.
A kutya csaholására ébredt Varga Pista. Szokatlan hang volt ez a számára háromévi csönd után. Kiugrott az ágyból, elhúzta a függönyt. Az ablakkal szemben, a kertkapuban állt az anyja, és a fiatal pappal beszélgetett. 
 
 
 
tagostonlaszlo.jpgT. Ágoston László író, újságíró. 1942. október 14-én született Tasson. 1970-től újságíró. 1971-73. között végezte el az újságíró iskolát, majd 36 évesen főiskolai diplomát szerzett. Üzemi, intézményi lapok munkatársaként, szerkesztőjeként dolgozott. Első novellája 1966 decemberében jelent meg a Csepel újságban. Novelláit, elbeszéléseit, szatíráit, meséit közölte a Népszava, Népszabadság, megyei lapok, Somogy, Hévíz, Hevesi Szemle, Új Hevesi Napló, Lant, PoLísz, Ezredvég, Új Horizont, Keresztény Élet, JEL, Amerikai Magyar Népszava, Amerikai Magyar Szó, Bécsi Napló, kanadai Krónika, Kaláka, belgiumi Kilátó, stb. Írásait mintegy két tucat antológiába válogatták be, de önálló kötete csak 2001-ben jelenhetett meg. 1989-ben Krúdy Emlékérmet kapott, majd 1999-ben dicsérő oklevéllel ismerte el munkásságát a Szabad Magyar Újságírók Szövetsége (Washington). Díjat nyert a rádió irodalmi pályázatán, majd 2000-ben különdíjat az országos millenniumi pályázaton. Több írószervezet tagja.