Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


 T. Ágoston László
Rémálom
 
A villamoson ült, ölében tartva a táskáját, és a le-felszálló utasokat bámulta. Igen, bámulta, mert lényegében ugyanazok a megfáradt, semmitmondó arcok voltak, amelyeket évek óta látott maga körül hazafelé, meg munkába menet, mégis idegenek. Például az a nő, ott a kapaszkodónál. Időtlen idők óta ott áll, és időtlen idők óta azt a színehagyott, kopott barna táskát hordja a vállán. A haja, a frizurája se változik. Az a másik meg ott, a gyerekkel az ölében. Vajon mióta ül ott az a gyerek? Hová mehetnek, és miért nem szállnak le sehol? Ugyanabban a ruhában, ugyanúgy bámulnak ki az ablakon. Furcsa… Soha nem növi ki a ruháját az a gyerek?
Hatalmas, égbenyúló tornyos paloták rohannak el a villamos mellett. A homlokzaton szobrok, amott árkádok sora… Sötét árkádok sötéten tükröződő kirakatokkal. Vajon mit árulhatnak a kirakatok mögött? Egyszer már le kellene szállni, megnézni mit bámul az összeverődött tömeg. És különben is le kellene szállni, átülni egy másik villamosra, amelyik elviszi… Hova? No, hova? Elfelejtette. Tegnap vették föl. Új munkahelye van. De hol? A villamos ismerős. Az utasok is. De ha most új munkahelye van, akkor egy másik villamoson kellene utaznia, esetleg más emberek között…
Nem is villamos ez, hanem busz. Esetleg troli… Nem emlékszik, milyen színű volt az a jármű, pedig az nagyon fontos. Csak arra emlékszik, hogy föl kell rá szállnia. Aztán ott, a nagy templomnál, ahol a villamossínek kereszteződnek, ott átszállni, de melyikre? Ott van, már jön is, de nem arra kell felszállni, hanem arra, amelyik utána következik. De hát az nem is jön ide. A másik sarkon visszafordul. Mire odaér, se híre, se hamva a villamosnak. A síneket is fölszedték. Csatornát javítanak ott, lent a gödörben. Egy tányér-sapkás kalauz meg a zebra előtt kezeli a jegyeket. Mindenkinek van jegye. A kalauz lyukaszt, az utas megköszöni, a lámpa zöldre vált, mehet. Neki is van jegye. Ott vette a templom bejáratánál. Ide tette, a zsebébe. Szép, sárga jegy. A másik zsebében sincs. Talán a farzseb… A belső zseb is üres. Hol lehet? A fülét ne lyukasszák, az fáj! Mit üvölt a tömeg? Miért éppen őt dobnák a kiéhezett oroszlán elé? Azt nem lehet, mert őt várja az a kopasz, kövér ember, az új főnöke az új munkahelyén. Neki mennie kell. A lámpa pirosra vált. Mocskos, szőrös kezek kapdosnak felé. Büdösek is. A kalauz a lyukasztóval csettintget. Akkor sincs meg a jegy. Ellopták. Ő volt az, a szőrös kezű. A lámpa elsötétül és ő a vaksötétben nekivág a zebrának. Futna, rohanna, de nem mozdul a lába. Mindkettő béna, a földbe gyökerezett. Most elkapják, széttépik… Sötét…
Igen, ez az, ez a nagy, tölgyfa kapu. Itt várja őt az a kopasz, kövér ember, az új főnöke. Dühös. De hát a jegy elveszett. Azt nem mondták, hogy a metrón is lehet… Soha többé nem késik el. Itt a kulcs. Az az ő szekrénye, amelyiknek a lakatját nyitja. Megtalálja. De miért kell az alagútban átöltöznie? A fúrógépet kell kezelni? Milyen az a fúrógép? Az a hegyes? A reklámszatyron már látott olyat… Gyerekjáték. De miért nem nyitja ez a kulcs a lakatot? Azt mondja a fogatlan szájú öltözőőr, hogy próbálja tovább. A másik szobában is van még ötszáz szekrény. Innét csak úgy mehet tovább, ha átöltözik. A folyosó végén vasat olvasztanak. Ide villog a kohó vörös fénye, ahogy az acélt csapolják. Oda kerülnek azok, akik nem tudják kinyitni a lakatjukat.
Na végre… Igazán megmondhatták volna, hogy a legutolsó szekrény az övé. De hát ebben nincs is munkaruha. A fúrógép is elromlott. De a főnök megígérte… Az a kopasz, kövér. Hát akkor ki itt a főnök? Alacsony, sovánnyal nem is találkozott. Lelőtték a fogatlan öltözőőrt? A kohóba dobták? Most meg őt? No, nem, ilyen munkát ő nem vállalhat. Tűzálló mellénye sincs. Akkor inkább haza megy. Haza. De merre is kell indulnia?... És újra ezek a béna lábak…
Valaki bezárta a vasajtót. Sötét van. Már megint jönnek. Akkor se vállalja a kohót. Végtére is őt vegyészmérnöknek szerződtették. Azt mondták, néhány éven belül igazgató is lehet. Egy nő jön hófehér overálban. Vörös a haja, a szeme meg zöld. Lehet, hogy ő a főnök szeretője. Vagy a bankelnöké. Esetleg egy ufó. Mosolyog. vetkőzik. Hatalmas dinnye melle van. Kettő. Csábít. Nem enged neki, de a nő nagyon erős, maga alá gyűri. Lehet, hogy mégis ufó. Csak gyűri, csak gyűri, egész jól gyűri… No, még egy kicsit! A fenébe, ha az asszony ezt megtudja, mehet a törött rugójú sezlonyra aludni. De hiszen azt a tavalyi lomtalanításnál kidobták. Akkor már az sincs. A gumimatrac meg kilyukadt. Régen be kellett volna már foltozni azt a lyukat. Hát nem elfelejtette azt is? A fenébe!... Akkor most mi legyen? Ha a nő őt választja a bankelnök helyett, akkor ő lesz majd a vezér jobb keze. No, hát akkor gyűrjünk még egyet-kettőt, és legföljebb addig nem megy haza.
A kommandósok betörték az ajtót és rávetették magukat. Kettőt sikerült ugyan hasba rúgnia, hármat lelőnie, de a többiről lepörgött a golyó. Golyóálló mellénybe voltak öltözve. Még a sapkájuk bojtján is ólomgolyó himbálózott. Lekötözték a kerevet karfájához, és vártak. Vártak, vártak, már szürkült az ég alja, amikor megnyílt a hatalmas tolóajtó, belépett rajta a göndör parókás főügyész, és a nikkelezett szárú jogarát mereven előre szegezve bejelentette:
– Vegye tudomásul, ön X. Y., a vezér jobbja, hogy le van tartóztatva. Vádolom önt nagy összegre elkövetett, és folyamatos jellegű sikkasztással, valamint néminemű nemi erőszakkal. Az utóbbi indítékául a svájci frank alapú jelzáloghitel törlesztésének konfigurációja szolgál. Tagadja a vádakat?
– Nem tagadom, de megtagadom az engedelmességet az erőszaknak, és felfüggesztem önt, mert korrupciós célból akar korrumpálni. Azt a némi nemi erőszakot meg elnézem neki, mert az ügyvédem majd bebizonyítja, hogy ő is, meg ön is szavahihetetlen. Tagadja? Ne tagadja, úgy is mindegy. – Ezzel a kötelékeit elszakítva egyenes gerinccel felállt, és magára hagyta a plafonról ámuldozó képpel lelógó, felfüggesztett főügyészt. A családjára gondolt, és elindult hazafalé. És már megint ezek a mozdulni nem akaró, béna lábak…
No igen, de vajon van-e még haza, s hol vár a jól megérdemelt pihe-puha ágy? – gondolta, miközben még egyszer engedett a hófehér overálos nő néminemű nemi csábításának, amit erőszakosan elkövetett, és visszaküldte őt a bankelnökhöz. Aztán arra gondolt, hogy ha hazaér, nem találja-e az út szélén kilakoltatva a családját a svájci alapú banki jelzálogkölcsön törlesztésének elhanyagolása okán? S ha erről netán nagylelkűen megfeledkezne is a lígő-lógó főügyész, nem vádolná-e meg a neje a húgán elkövetett némi nemű nemi erőszakkal? Hiába, no, nem könnyű az élet ilyen gazdasági világválságos időkben. Megkereste a belső zsebébe rejtett múlt havi általános utazási bérletét, és eltökélt szándékkal villamosra szállt.
A villamos csak vágtatott az égig érő paloták, meg a rommá vedlett bérkaszárnyák között. Senki nem mondta, hogy ez gyorsjáratú célfuvar a Tönk nevű végállomás felé. Megrökönyödött képpel bámultak egymásra az utasok, és egymást kérdezgették: „maga tudta? Miért nem szólt, hogy ez már nem áll meg sehol?” Válaszolni azonban senki se tudott.
– Én, kérem, tiltakozom! – mondta ő, és felállt, hogy megnyomja a vészcsengő gombját, de sehol se találta. Leszerelték az ellenőrök. – Ekkor dobbantott a lábával és üvölteni kezdett. – Mondják meg az elöl állók a villamosvezetőnek, hogy le akarok szállni! Nekem jogom van leszállni. Mondják meg neki, hogy nekem múlt havi bérletem van.
– Nekem meg még az sincs – mondta egy mezítlábas asszony. – Látja, még a cipőmet is otthagytam a másik villamoson.
– Ezek potyautasok – állapította meg egy szabadnapos rendőr. – Ha szolgálatban lennék, azonnal leszállítanám őket. Így azonban nem tehetem. A jognak rendje van.
–De én le akarok szállni – mondta most már a harmadik is. – Egyáltalán, hányas villamos ez, és hová megyünk?
– Tényleg, hányas villamos ez? – érdeklődtek a többiek is, de senki se tudta a választ. A rendőr se. Ő csak azt tudta, hogy a jognak rendje van. Egyesek meg mertek volna esküdni rá, hogy ez a hatos, csak éppen eltérítették. Mások úgy vélték, ez az új tizennyolcas, csak egy kissé megváltozott az útvonala. A szerelvény hátsó felében meg azon hahotázott egy éretlen kamasz, hogy ő biz’ látta; a villamosvezető lábán titokzokni van. Hogy mi ebben a mulatságos?
A rendőr hirtelen emberünkhöz fordult és keményen rámordult.
– Maga hová utazik?
– Én már mennék, úgy mennék haza, de a lábam… Láthatja, béna vagyok.
– És hol a maga hazája? Jogosítvány, személyazonossági, forgalmi engedély… Azonnal igazolja magát, vagy gyorshajtásért megbüntetem.
– Megvolt, reggel még minden megvolt, amikor indultam. Itt volt a belső zsebemben. Az asszony képe is, meg a gyerekeké. Hová lett? De hiszen ez a zakó sem az enyém…
– Hajléktalan – mondta a rendőr a fejét ingatva – lehet, hogy hazátlan is. Papír nélkül nem ember az ember. Hivatkozási száma sincs. A kutya se vonyít maga után, ha kidobják az ablakon. És ha netán elhiszem, hol volt az a bizonyos otthonod?
– Hol is? Biz’ Isten tudtam, de elfelejtettem. Ma reggel még dolgozni indultam. Volt táskám, bérletem, családom, otthonom. Reggel még tudtam, de elfelejtettem. Segítsetek! Ti is velem utaztatok ma reggel, és oly sok reggelen. Nem ismertek meg emberek?
– Lehet, hogy ő volt a szomszédom – motyogta az egyik. A másiknak is sejlett valami, de egymásra néztek, és elhúzódtak a másik sarokba. A vállukat vonogatták, amikor az otthontalan nagy csörömpöléssel kizuhant az ablakon.
***
Reszkető kézzel nyomta le az ébresztőóra csengő gombját, és megkönnyebbülten sóhajtott föl.
– Istenem, de jó, hogy csak álom volt az egész – motyogta maga elé. Kitámolygott a fürdőszobába és jéghideg vízzel paskolta az arcát. – A francba ezzel a csörömpölő vekkerrel, csak ezektől a hülye rémálmoktól tudnék megszabadulni…
 
 
tagostonlaszlo.jpgT. Ágoston László író, újságíró. 1942. október 14-én született Tasson. 1970-től újságíró. 1971-73. között végezte el az újságíró iskolát, majd 36 évesen főiskolai diplomát szerzett. Üzemi, intézményi lapok munkatársaként, szerkesztőjeként dolgozott.
Első novellája 1966 decemberében jelent meg a Csepel újságban. Novelláit, elbeszéléseit, szatíráit, meséit közölte a Népszava, Népszabadság, megyei lapok, Somogy, Hévíz, Hevesi Szemle, Új Hevesi Napló, Lant, PoLísz, Ezredvég, Új Horizont, Keresztény Élet, JEL, Amerikai Magyar Népszava, Amerikai Magyar Szó, Bécsi Napló, kanadai Krónika, Kaláka, belgiumi Kilátó, stb. Írásait mintegy két tucat antológiába válogatták be, de önálló kötete csak 2001-ben jelenhetett meg. 1989-ben Krúdy Emlékérmet kapott, majd 1999-ben dicsérő oklevéllel ismerte el munkásságát a Szabad Magyar Újságírók Szövetsége (Washington). Díjat nyert a rádió irodalmi pályázatán, majd 2000-ben különdíjat az országos millenniumi pályázaton. Több írószervezet tagja.