Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


T. Ágoston László
Az egyetlen meggyfa
 
Tavaszodott. Eltűntek a kertekből az utolsó makacs hófoltok is. Az egyre világosabb kék égen egymásba hömpölygő bárányfelhők váltották fel a hópelyhektől terhes, sötét borulást. És észak helyett délről fújt a langyos szellő. Bodor Péter kinézett az ablakon, megvakarta lisztes üstökét és halkan odaszólt asszonyának:
– Más években ilyenkor már a lemosó permetezéshez készülődtünk.
– Más években igen – bólintott az asszony. – Más években örültünk, hogy mehetünk végre a hegyre friss levegőt szívni, fákat nyesni, szőlőt metszeni. Most meg örülünk, hogy lyuk van a hátsó felünkön, meg hogy kiengedtek a kórházból.
– De végtére is kiengedtek, és ez a fontos – lépett közelebb az ablakhoz a férfi. – Itthon vagyok, van egy meggyfánk és jön a tavasz…
– Ha azzal folytatod, hogy azt is meg kell permetezni, nagyon megharagszom rád, Péter. Nem rég még azért imádkoztunk, hogy sikerüljön a műtét. Aztán azért, hogy az operált gerinceddel fel tudj csoszogni a lépcsőn, most meg arról ábrándozol, hogy fákat fogsz permetezni?
– No de drága Marikám, hát miről álmodozzon a magamfajta egyetlen meggyfás városi paraszt gyerek ilyenkor, tavasz idején?  Mars-expedícióról, vagy mélytengeri búvárkodásról?
– Lehetőleg arról, hogy ne rémisztgesse halálra a feleségét ilyen eszement ötletekkel, mert ha én infarktust kapok tőle, ki fog téged lesegíteni a lépcsőn?
Ezzel nagyjából le is lehetett volna zárni a vitát, ha a pincében nem állt volna ott a stelázsin a jó öreg rézputtonyos permetező. Az pedig ott várakozott tisztára mosva, fényesre törölgetve, hogy évente legalább egyszer-kétszer a hátára vegye a gazda, és végigsétáljon vele a kerten. No igen… Tíz lépést előre, tízet hátra. Ennyi maradt. De nem volt ám ez mindig így! Amikor még megvolt a hegyen az a kétszázötven négyszögöles telek tele szőlővel, gyümölcsfákkal, bizony jócskán akadt dolga a hétvégeken a rézputtonyos öreg permetezőnek. Szolgált is becsülettel éveken, évtizedeken át. Marika, a család fővegyésze keverte a permetlevet, Péter meg a növények fődoktora szórta a legeldugottabb levelekre is. Így ment ez mindaddig, míg az orvos rá nem tapintott a sajgó gerincére, s azt nem mondta, hogy tilos nehezet emelnie, meg ez is árt, az se használ, jobb, ha feladja a kertészkedést. Nehéz szívvel, de megvált a hegyi telektől. Vettek helyette egy olyan lakást a kertvárosban, amelyiknek van egy kis kertje is. Tíz lépés előre, tíz hátra, de föld van a talpuk alatt. Kis földben sok virág, egy kis meggyfa a régi telekről, és három tőke szőlő. A fákon madarak, és egy kis pad a kerítés mellett, ahova ki lehet ülni, s hallgatni a csivitelésüket.
Eladták a telket a kis piroscserepes bungalóval, a ballonokat, melyekben a borukat tárolták, a szerszámokat, mindent. Illetve azért a két kis kapát, a metszőollót, meg a permetezőt megtartották. Miért éppen ezek kerültek az új pince szerszámos polcára? Talán azért, mert olyan öregek voltak, mint a gazdáik. Vagy még öregebbek. Meg is jegyezte az egyik vevő, hogy ezeket nem árulni kellene, hanem felajánlani valamelyik múzeumnak. Ekkor Péter megsimogatta a vén permetező hátát és halkan annyit motyogott: „öreg pajtás, mi együtt vonulunk be az örökkévalóságba.”
Aztán jött ez a fránya gerinc műtét. Egy ideig moccanni se tudott az ágyon. Aztán a gyógytornász, meg a mankó. Újra tanult járni, mint egy csecsemő… Most meg itt a tavasz, meg kellene permetezni ezt az egyetlen megmaradt meggyfát. Prézsmitál az asszony. Rendben van az a dolga, de hát mégis csak meg kellene permetezni azt a szerencsétlen meggyfát!...
– Arra gondoltam – simogatta meg az asszony haját –, hogy a fürdőszobában megkeverhetnénk a permetszert, kézben levihetnénk a lépcsőn, és a kertben öntenénk bele a gépbe. Így egyikkel se kell cipekedni. Az a néhány perc meg, amíg kiszórom azt a kevés permetlevet… Észre se veszi a gerincem. Csak a meggyfára, a három szőlőtőkére, no meg legföljebb a rózsára egy kicsit. Ennyi, semmi több!
– A pincelépcső olyan meredek, hogy a közelébe se engedhetlek.
– Jó, de az nincs megtiltva, hogy te fölhozd a permetezőt…
– Megtiltva éppen nincs, de nem hozom.
– Mi az, hogy nem hozod? Már ennyire se vagy képes az én kedvemért?
– Ne bosszants engem, te, Péter ezzel a meggyfával, mert biz’ Isten megharagszom! – mondta az asszony és kiment a szobából. Amikor visszatért, a férje ott ült az asztalnál és a növényvédő szeres könyvet lapozgatta.
– Nem emlékszel rá, mivel permeteztünk tavaly?
– Nem emlékszem, és nem is érdekel. Egyszer igazán kibírja permetezés nélkül is az a fa.
– De hát miért kellene kibírnia, amikor én megpermetezhetem? Ebéd után fölhozod a pincéből a permetezőt, kipróbálom a kádban tiszta vízzel, aztán…
– No, ebből elég! – emelte meg a hangját az asszony. – Akit csigolyakopással operáltak, az nyögjön és pihengessen, ne álmodozzon holmi permetezésről! Még egy szó, és úgy megharagszom, hogy átmegyek a gyerekekhez és nem is látsz estig.
– Rendben van, fölhozom én azt a francos permetezőt a pincéből, ha még erre se vagy képes, aztán majd elmegy a gazdaboltba a Julika, és meghozza a permetszert… Azt hiszed, nélküled már erre se vagyok képes?
– Hát ide figyelj, te makacs vénember! Vedd tudomásul, hogy nem vagyok hajlandó asszisztálni az önpusztításodhoz! Azt csinálsz, amit akarsz, de nélkülem. Ott a kajád a mikróban. Egyél, én meg át- megyek a gyerekekhez! – Ezzel vette a kabátját és elment.
Bodor Péter várt egy ideig, aztán megmelegítette az ebédjét és megette egyedül. „Megsértődött az asszony – gondolta. – Nagy dolog, majd megbékül.” Délután megpróbált lemenni a pincébe, de sehol se találta a kulcsot. Ezen meg ő sértődött meg, és szó nélkül ülték végig a vacsorát. Este is némán ültek a tévé előtt, a legvéresebb események se tudták szóra bírni őket.
Valamiféle frontátvonulás lehetett az éjjel, mert mindketten elég sokat forgolódtak az ágyban. Már pirkadt az ég alja, amikor a férfi afféle igazi mély, horkolós álomba szenderült. És mit látott, amikor reggel a szemét dörzsölgetve az ablakhoz lépett? Azt, hogy Marika, a felesége ott, kint az aprócska kertben buzgón permetezi az egyetlen meggyfájukat. 

 

tagostonlaszlo.jpgT. Ágoston László író, újságíró. 1942. október 14-én született Tasson. 1970-től újságíró. 1971-73. között végezte el az újságíró iskolát, majd 36 évesen főiskolai diplomát szerzett. Üzemi, intézményi lapok munkatársaként, szerkesztőjeként dolgozott. Első novellája 1966 decemberében jelent meg a Csepel újságban. Novelláit, elbeszéléseit, szatíráit, meséit közölte a Népszava, Népszabadság, megyei lapok, Somogy, Hévíz, Hevesi Szemle, Új Hevesi Napló, Lant, PoLísz, Ezredvég, Új Horizont, Keresztény Élet, JEL, Amerikai Magyar Népszava, Amerikai Magyar Szó, Bécsi Napló, kanadai Krónika, Kaláka, belgiumi Kilátó, stb. Írásait mintegy két tucat antológiába válogatták be, de önálló kötete csak 2001-ben jelenhetett meg. 1989-ben Krúdy Emlékérmet kapott, majd 1999-ben dicsérő oklevéllel ismerte el munkásságát a Szabad Magyar Újságírók Szövetsége (Washington). Díjat nyert a rádió irodalmi pályázatán, majd 2000-ben különdíjat az országos millenniumi pályázaton. Több írószervezet tagja.
 
A szerző írásai korábban a SzegediLapon: