Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


T. Ágoston László
Betesda
 
Amikor híre ment, hogy a galileai Kánában azon a bizonyos esküvőn Jézus borrá változtatta a vizet, sokan elgondolkoztak a történteken, és hinni kezdtek benne. Hinni kezdték, hogy akit eddig az ács fiának ismertek, aki totyogós gyermekkora óta köztük élt, jóval több, mint az apja szakmáját folytató ácslegény. Próféta ő a legnagyobbak közül, aki csodákra képes, aki által Isten üzen a népnek, aki gyógyít, tanít, hirdeti Isten igazságát, s akár még ítél is, ha kell.
Nem úgy az írástudók és a főpapok. Ők magyarázták és hirdették a törvényt a népnek, ítélkeztek a bűnösök fölött, ők voltak a mindentudók. És akkor jön egy galileai ács legény, vagy kicsoda, az Isten fiának nevezi magát, és föl akarja borítani ezt a szépen kialakított rendet. Prófétának nevezi a csőcselék, lesik minden szavát... De nemcsak ők, ez a János is, aki kivonult a pusztába prédikálni, aki a szájára merte venni Heródes Antipászt, a negyedes királyt, mert feleségül vette a fivére nejét. Meg is lakolt érte a próféta. Nagyra nyílt szája miatt a fejét vesztette el. Még ez a János is Jézus, a megváltó eljöveteléről beszélt.
No de hát annyi próféta járt már ezen a földön, és a többségükről kiderült, hogy hamis próféták voltak. A bizonyításnál elakadt a szavuk. Némi segítséggel előbb-utóbb feladja valahány. No meg ha kell, itt vannak a rómaiak... Hadd prédikáljon, hadd gyógyítson, hadd bizonyítgassa a prófétaságát József fia. Minél többet tesz, annál előbb követ majd el végzetes hibát, és akkor már nincs többé visszaút.
Amikor újra a galileai Kánába ment, megkereste őt egy kaper -naumi királyi tisztviselő, aki már hallott Jézus csodatételeiről, és hitt benne. Hitt, mert bár leszólták őt a hivatali társai, megbízható emberei hozták a hírt, akik nem hazudnak.
– Hallgass meg, uram! – mondta Jézusnak. – A fiam nagyon beteg, tán már nem is él. Az orvosok, meg a füves asszonyok tehetetlenek. Egyedül te tudod meggyógyítani. Kérlek, jöjj velem, ha még nem késő!
Jézus ránézett a szenvedő apára. A szemében látta az őszinte aggodalmat, és azt is, hogy ez az ember hisz benne. A vállára tette a kezét, és azt mondta:
– Menj haza nyugodtan, a te fiad él.
A férfi bólintott, és elindult hazafelé. Alig járt félúton, amikor szembejöttek vele a szolgái, és vidáman köszöntötték.
– Azt mondjátok, él-e a fiam!
– Uram, nyugodj meg, a te fiad él! – mondta az egyik.
– Nemcsak hogy él, a láza is elmúlt – így a másik.
– És mondjátok, mikor múlt el a láza?
– Tegnap délután, úgy egy óra körül.
– Áldassék az Úr neve! – borult le a boldog apa. – Épp akkor mondta nekem Jézus, hogy „a te fiad él”. Áldott legyen az Isten fia, és áldja őt az egész házam népe!
Szombaton Jeruzsálembe ment föl Jézus néhány tanítványával a zsidók ünnepére. A Juh-kapunál mentek be a városba. Ott, ahol egy vizes medence van öt oszlopcsarnokkal körülvéve. Mindössze száz méter hosszú, és hatvan méter széles ez a kis tavacska. Betesdának hívják, s messze földre eljutott a híre. No, nem a nagy- sága, hanem az angyal miatt. Azt beszélték ugyanis a népek, hogy erre a kis tóra, melyet az esővíz táplált, no meg a közepén olykor feltörő forrás, időnként leszáll az Úr angyala. Leszáll, és felkavarja a vizet. Aki ezután elsőként lép be a tóba, azonnal meggyógyul, bármi legyen is a betegsége.
Elámultak a tanítványok, mert lépni is alig tudtak az oszlopcsarnokokban, annyi volt ott a gyógyulni vágyó beteg. Sánták, vakok, bénák, sorvadásosok, meg ki tudja még hányféle bajtól szenvedők, ültek, álltak, vagy éppen feküdtek sorban, várva az angyalt és a szabadulást. Az egyik oszlop tövében egy béna feküdt szinte mozdulatlanul. Jézus hozzálépett, és megkérdezte:
– Mióta fekszel itt?
– Ó, már harmincnyolc éve, s ki tudja még meddig. Reggel kihoznak, este meg vissza. Így telik minden napom, így telik az életem.
– Akarsz-e meggyógyulni? – lépett közelebb hozzá.
– Már hogyne akarnék, uram, de nézd, nincs emberem, aki a tóba beemelne, amint a medencében fölkavarodik a víz. Mire én odavonszolom béna tagjaimat, mindig más lép be előttem. Más? Többen is sokszor, szinte mindannyian. Nincs már remény.
– Kelj föl, vedd az ágyadat, és járj! – mondta az Úr, és a béna fölállt.
Az oszlopcsarnokban többen is látták mi történt, és körülállták a meggyógyított beteget. Az egyik sejtette, ki a gyógyító, s így szólt az emberhez:
– Szombat van, hékás, a törvényeink szerint nem szabad fölvenned az ágyadat!
– Aki meggyógyított engem, azt mondta, vedd az ágyadat, és járj! Én hiszek benne, és azt teszem.
– Ki az az ember, aki ilyet mert mondani neked? Mutasd meg őt!
Az ember szétnézett, de nem találta Jézust a közben köré gyűlt tömegben. Csak annyit mondott, nem tudom. Aztán a templomba ment, hogy hálát adjon a szabadulásért, és ott találta meg Őt.
– Íme, meggyógyultál – mondta neki. – Többé ne vétkezz, hogy valami rosszabb ne történjen veled!
Az ember pedig visszament a Betesdába, és elmondta a zsidóknak, hogy Jézus volt, aki meggyógyította őt.
– Szombaton tette – mondták a zsidók vezetői – pedig a törvény tiltja a szombati munkálkodást. Ráadásul még volt képe Atyjának nevezni Istent. Halál reá!
 
***
 
A szakorvosi rendelő folyosóján sokan várakoztak vizsgálatra várva. A kopott műanyagtámlás székeken ülve gondolataikba, vagy éppen félelmeikbe roskadva ültek az idősebbek, a fiatalabbak meg a falnak támaszkodva, némelyek faltól-falig sétálgatva vártak a sorukra. Mindenki kezében ott volt a sorszám. A rendelő ajtaja fölé szerelt elektromos kijelzőt figyelték, amelyiken időnként felvillant egy búgó hanggal kísért szám. Valaki bemehetett.
Az öreg Tolnai gumisvégű görbebotjával végigkopogott a pepita kockás folyosón egészen a regisztrációs ablakig. Egy fehér köpenyes, megfáradt arcú, középkorú nő ült a tolóablak mögött, s szenvtelen, kopott hangon mondta a megszokott szöveget:
– Személyi igazolvány, tb-kártya, melyik osztályra tetszik?
– Az urológiára kérném, a Bata főorvos úrhoz.
– Kért időpontot, vagy csak úgy jött?
– Tíz órára mondták, de még másfél hónappal ezelőtt. A Marika nővér...
– Tudom, rendben van, de hát tetszik tudni, hogy sok a beteg,  orvos meg alig. Sürgős esetben az ügyeletre tessék menni!
– Gyógyszerért jöttem. Azt mondta a főorvos úr, az segít. Csak hát ez a hosszú várakozás...
– Itt mindig sokan vannak, de majd csak átadja valaki az ülőhelyet.
– Azt ígérte a főorvos úr, hogy majd külön szólít úgy tíz óra körül.
Megkapta az öreg a sorszámot, betette az ambuláns lap mellé a nejlontokba, és odaállt a sor végére. Kis idő múlva nyílt az ajtó, s karján a kabátjával kilépett rajta egy beteg. Villant az ajtó fölötti sorszám kijelző, felbúgott a géphang. Míg a többiek a sorszámukat nézegették, a sor közepéről előugrott egy fiatal nő, és az ajtóhoz rohant. Már fogta az ajtó nyitógombját, húzta volna kifelé, de egy negyvennégyes férfi bakancs megállította az ajtót.
– Biztos, hogy magáé a tizenhatos szám? – kérdezte fentről a hústorony.
– Mi köze hozzá?! – sipította a nő, s védelmet remélve nézett körül.
– Mert hogy az van ott fönt kiírva, meg az én kezemben is itt ez a szám.
– Útonálló garázda! Ezekből lesznek az anyagyilkosok! – hadarta a nő egy szuszra, s tovább szorította az ajtónyitó gombot. Hát nincs itt egy férfi, aki móresre tanítaná ezt a melákot?
– Hányas a száma, hölgyem? – állt föl egy ősz hajú férfi.
– Jaj de kíváncsi! Tessék, csak nézze! Most boldog? Huszonhatos vagyok, de én nem tudok várni! Ott állnak a hivatalban az ügyfeleim. A főnök meg üvölt, mint a sakál. Tán ki is rúg, mire visszamegyek. Az is egy olyan vadállat...
Nyílt az ajtó, kilépett rajta a nővér, az arcán döbbenet.
­– Na de kérem, mi ez a ricsaj? Így nem tud dolgozni a főorvos úr!
– Nem tud dolgozni? Nehogy már sajnáljuk? – hadarta tovább a nő. – Direkt néztem az órát, majd’ húsz percig volt bent nála az előző beteg. Talán még meg is kávéztatta szegényt?
– Nem az én dolgom, hogy megvédjem a főorvos urat – mondta a nővér – de az előző beteg nagy műtét előtt áll. A vizsgálat után ezt kellett megbeszélni vele. No meg az a sok beutaló, lelet, ami a műtéthez kell...
– Látja, ez a maguk baja, a bürokrácia, meg az a sok papír. Ezért mennek külföldre a fiatalok.
És ekkor az ajtónyílásban megjelent a doktor galambősz feje.
– Hagyja csak nővér, nem kell engem megvédeni. Negyven éve állom a betegeim ostromát. Akié a sorszám, az jöjjön be, és senki ne zavarja a rendelést! Van-e itt olyan, aki előjegyzésre kapott időpontot?
– Én jöttem tízre – állt föl az öreg Tolnai, és óvatosan lépve odabotozott.
– Hát akkor jöjjön a tizenhatos számú, utána meg maga bátyám. Én leszek lassacskán a rendfenntartó, a portás meg rendel, és operál is ha kell. Fejtetőre áll már az egész világ...
A beteg bement, az ajtó becsukódott. Az öreg Tolnai visszaült volna a székre, de már nem volt üres. Egy fiatal férfi ült rajta, s konok pimaszsággal az arcán tűrte a rámeredő pillantásokat. Senki se szólt, csak a huszonhatos számú nő folytatta a replikát.
– Hát persze, mert annyi a protekciós, meg a borítékos beteg, hogy Dunát lehet rekeszteni velük. Ide már akár el se jöjjön az ember. Bezzeg az adót, meg a tébé-járulékot tudják emelni. Az isten pénze se lenne nekik elég. Akinek nem tetszik, menjen magán kórházba. Ott bezzeg a fenekét is kinyalják a pénzes betegnek. A barátnőm ismerőse ott nővér. Mi az hogy sorszám, meg előjegyzés? Ha kell, még a lakására is kimennek megkérdezni, hogy aludt az éjjel. No persze nem ingyen, ezeknek a pénz az istenük...
– Abbahagyná ezt az óhéber dumát, asszonyom? – mordult rá egy férfi. – A rendelést zavarja, bennünket meg nem érdekel. Mi is ebben a városban élünk, bárki elmondhatná a saját panaszát.
– Bunkó! – vetette föl a fejét a nő, és tüntetően hátrább vonult.
– Mit szól ehhez a pankrációhoz? – kérdezte az orvos Tolnaitól, miután befejezte a vizsgálatot. – Higgye el, én is szívesebben ülnék egy csendes tóparton, és lesném a kapásjelzőt a pecaboton. Tudja, hogy ez alatt a több mint negyven év alatt hány gennyes prosztatát, meg begyulladt húgyhólyagot láttam? Meg azok a hosszú hétvégi ügyeletek...
– Betesda – mondta az öreg öltözködés közben. – Tudja, doktor úr, nincs emberem...
– Na látja, az segítene rajtunk. Egy minden betegséget meggyógyító tó.
– Előfordul, hogy magában az se elég – bólintott rá az öreg. – Jézus is kell hozzá, aki megsegít.
– Írjam a régi gyógyszert tovább, doktor úr? – kottyant közbe a nővér.
– Azt adjuk újra, és hat hét múlva kontroll. Marika, nézzen egy időpontot a Tolnai úrnak, hogy ne kelljen itt órákat várakoznia.
– Péntek délután jó lesz? Estefelé talán már kevesebb lesz a beteg – mondta a nővér a naptárt forgatva.
– Jó, persze, hogy jó lesz. Öregember ne válogasson...
– Akkor a péntek, írja rá az ambuláns lapra, Marika kedves. Tolnai úr meg írja alá! Anélkül nem teljes az adminisztráció.
– Az én dolgom felől bármelyik időpont megfelelő, csak a busz elhozzon, és megmozduljon végre a Betesda vize. – Vette a botját és elindult kifelé.
– Vagy ha a víz nem, hát a gyógyító, csak arra vigyázzon, azon a napon nehogy véletlenül szombat legyen – mondta a doktor, és ajtóig kísérte a betegét.
 
 
 
tagostonlaszlo.jpgT. Ágoston László író, újságíró. 1942. október 14-én született Tasson. 1970-től újságíró. 1971-73. között végezte el az újságíró iskolát, majd 36 évesen főiskolai diplomát szerzett. Üzemi, intézményi lapok munkatársaként, szerkesztőjeként dolgozott. Első novellája 1966 decemberében jelent meg a Csepel újságban. Novelláit, elbeszéléseit, szatíráit, meséit közölte a Népszava, Népszabadság, megyei lapok, Somogy, Hévíz, Hevesi Szemle, Új Hevesi Napló, Lant, PoLísz, Ezredvég, Új Horizont, Keresztény Élet, JEL, Amerikai Magyar Népszava, Amerikai Magyar Szó, Bécsi Napló, kanadai Krónika, Kaláka, belgiumi Kilátó, stb. Írásait mintegy két tucat antológiába válogatták be, de önálló kötete csak 2001-ben jelenhetett meg. 1989-ben Krúdy Emlékérmet kapott, majd 1999-ben dicsérő oklevéllel ismerte el munkásságát a Szabad Magyar Újságírók Szövetsége (Washington). Díjat nyert a rádió irodalmi pályázatán, majd 2000-ben különdíjat az országos millenniumi pályázaton. Több írószervezet tagja.
 
A szerző írásai korábban a SzegediLapon: