Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


T. Ágoston László
Habakuk

habakuk.jpg

Habakuk próféta fenyegető álmot látott. Elment hát Jójákim királyhoz, hogy elmondja neki Isten üzenetét. A nép elé is kiállt, s megjövendölte, hogy kegyetlen és vérszomjas barbár sereg támad, s rabláncra fűzik majd Júda és Jeruzsálem népét, mint ahogy lerombolták Ninivét a babiloniak és a médek.
A király, bár tudta, hogy a történelem kerekét Isten keze forgatja, s látta, hogyan csapnak össze országa körül az idegen hatalmak, csendre és nyugalomra intette őt. Titkon arra gondolt, hogy a próféta is tévedhet, vagy Isten megszánja a népét, és őt magát.
A próféta azonban nem nyugodott bele a tétlen szemlélődésbe, hiszen látta, hogy amint véget ért az asszírok uralma, az egyiptomiak ellenőrzésük alá vonták a Közel-Keletet, de a babiloni koronaherceg, Nebukadneccar Kardermisnél legyőzte őket, és ki kellett üríteniük az elfoglalt területeket. Habakuk tudta, hogy a hatalomban nincs holttér, a politikában nincs üres terület. Amint az egyik fél meggyengül, vagy akár csak meggyengülni látszik, azonnal a helyébe lép a másik, és kegyetlen következetességgel gyakorolja a hatalmát. Látta, hogy Jójákim királyra nem számíthat népe védelmében, egyenesen Istenhez fordult segítségért.
– Meddig kell még kiáltanom, Uram, miért nem hallgatsz meg? – fohászkodott. – Ki-áltok hozzád az erőszak miatt, de nem segítesz! Miért kell látnom a romlottságot, és néznem a nyomorúságot? Erőszak és önkény vesz körül. Folyik a per, és új viszály támad. Azért nem érvényesül a Te törvényed, mert soha nem hoznak igaz ítéletet, mert a bűnös kijátssza az igazat. Mióta Jósiás király meghalt, oda a jog, oda az irántad érzett tisztelet. Jójákim maga mutatja a példát a bűnre, az erőszakra, és romlásba taszítja a népet. A történelem is a visszájára fordult, mintha a bűnösöket óvnád az igazakkal szemben… Kérlek, ha nem így van, cáfolj rám, Uram!
És szólt az Úr:
– Nézzétek a népeket, és lássatok, ámulva csodálkozzatok! Most útnak indítom a káldeusokat, ezt a kegyetlen, szilaj népet. Bejárják ők ezt a széles földet, birtokukba veszik a hajlékokat, melyek nem az övék. Félelmetes ez a nép. Önmaga szabja meg törvényeit és méltóságát. Lovai gyorsabbak a párducoknál, és vadabbak a pusztai farkasoknál a lovasai. Mind erőszakos szándékkal jön, arcuk csak előre néz, s annyi foglyot ejtenek, mint a fövény homokszemei. Csúfot űznek a királyokból, kinevetik a hatalmasságokat. Nem állhat nekik ellen sem emberi erő, se sánc, erőd, mindent legázolnak. De vétkesek ők, mert saját erejüket istenítik. Bálványimádó, barbár e nép.
– Uram, ősidőktől fogva Te vagy az én szent Istenem. Nem fogunk meghalni, azt Te nem engedheted! Szemed tiszta, nem nézheti a rosszat, nem engedheted meg az elnyomást. Miért nézed hát el a hűtlenséget, miért hallgatsz, amikor a bűnös tönkreteszi a nála igazabbat?
Habakuk várt, egyre csak várt Isten parancsára. Mit kell tennie? Kiállni a nép elé, és elmondani újra, meg újra, hogy bánják meg bűneiket és térjenek vissza az igaz útra, amit az Úr Mózesnak kijelölt? Vagy kemény szavakkal egyenesen a király elé kell állni, s arcába vágni a vétkeit? És eljött az újabb álom, a törvény, melyet írásban kell rögzíteni, hogy látva lássa a nép. A hódítók pusztulását hirdeti, meg az igazak jutalmát, akik a próbatételt túlélhetik. Megkereste hát a kőfaragót, és kőtáblába vésette a törvényt.
„Az elbizakodott ember nem őszinte lelkű, de az igaz ember a hite által él.” Ez volt az egyikre írva. A másikra ez került:
„Bizony a bor megcsal, nagyhangúvá lesz a férfi, nem nyughatik. Szélesre tárja a torkát, mint a sír, telhetetlen, mint a halál, magához ragad minden nemzetet, magához gyűjt minden népet.”
Az ítélet beteljesedett. Két generáción át nyögte Izrael népe a Babiloni Birodalom igá-ját. Hullott a vér a csatamezőn, hullott a deportált népek fiaiból álló rabszolga sereg a babiloni városok építésénél. Asszonyok, lányok sikolya, gyerekek zokogása kísérte a birodalom nagyjainak gazdagodását. Habakuk ekképp jegyezte föl népe szenvedéseit, és Nebukadneccar dőzsölését:
Jaj annak, aki a házába tisztességtelen hasznot gyűjt, aki a fészkét magasba rakja, hogy megmenekülhessen a fenyegető veszedelemtől! Házad gyalázatára vált, amit terveztél. Önmagad ellen vétkeztél, amikor sok népet tönkretettél, mert a kő is kiáltoz a falból, és a tetőgerenda válaszol neki. Jaj annak, aki vérontással épít várost, aki álnoksággal emel várat!
A Seregek Ura így határozott: amiért a népek fáradoznak, azt a tűz pusztítja el, amiért a nemzetek fáradoznak, az semmivé válik. De a föld tele lesz az Úr dicsőségének ismeretével, ahogyan a tengert víz borítja.
A hódítók letarolták a Libánon-hegység erdeit, hogy palotákat emeljenek uraiknak, s templomot építsenek belőle isteneiknek. Az udvar emberei unaloműzőként kiirtották a kör-nyék vadjait.
 „A Libánon ellen elkövetett erőszak visszaszáll rád – írja Habakuk. – A vadállatok kipusztítása miatt majd te is rettegni fogsz. Te emberek vérét ontottad, és erőszakosan bántál országokkal, városokkal, és a bennük lakókkal.”
Végül Isten erejéhez fordul.
„Jaj annak, aki a fának mondja; Ébredj! És a néma kőnek; Kelj föl! Adhat-e bármelyik útmutatást? Arannyal, ezüsttel ugyan be van borítva, de semmilyen lélek nincs benne! Az Úr azonban ott van szent templomában; csendesedjék el előtte az egész föld!”
– Badarság! – mondta Jójákim király. – Dobjátok ki ezt az eszementet, és gondoskodjatok róla, hogy ne uszíthassa ellenem a népet! A babiloniak meg az egész világra törnek, a mi földünk túlzottan kis falat nekik.
Habakuk csak ült a kőtáblái mellett, s látta, mint nyargalnak át a mezőn a babiloni lovasok, s hajtják el rabszíjra fűzve a férfiakat. Látta, a megbecstelenített asszonyokat, az éhségtől szenvedő gyermekeket, és égre emelt karral fohászkodott. – Uram, küldd rájuk a dögvészt, és rendítsd meg a földet a talpuk alatt!
 
***
 
Bálint épp olyan gazda volt, mint a többiek a faluban. Talán annyiban különbözött tőlük, hogy ritkábban látogatta meg a kocsmát, mint a barátai. Azoknak is volt szőlőjük a domboldalon, boruk a pincesoron. Nem is azért mentek oda, mert a kocsmárosnak jobb bora volt, hanem a társaság miatt. Hogy megmutassák, ki milyen legény a gáton, elhúzassák a cigánnyal a nótájukat, és alkalom adtán, úgy félrészegen, megtapogassák a kocsmárosné tomporát. Ez volt a mindennapi szórakozásuk. Csak vasárnaponként mentek át istentisztelet vége, meg az ebédidő között a templommal szemközt lévő nagy kocsmába, hogy megbeszéljék a világ dolgait, míg az asszony az asztalra készíti a tyúklevest. Többnyire a kántor, a Szabó Lajos, meg Bálint vitték ilyenkor a szót, mert nekik járt a pesti újság. Ez a Bálint meg még a Gazda Kör könyvtárában is bejárt olvasnivalóért. A keresztanyja volt a könyvtáros. Főleg télen olvasgatott a petróleumlámpa fényénél, amikor ellátta az állatokat, és az asszony is aludni tért. Néha olyanokat mondott, hogy a barátai szeme-szája elállt tőle. Afrikai négerekről, meg amerikai cowboyokról mesélt. El is nevezték ügyvédnek a nagy esze után. Az ifjabb legények már a nevét se tudták, csak úgy emlegették, hogy az ügyvéd Bálint bácsi.
– Azt hiszem, újra háború lesz – mondta két kisfröccs között  az  egyik vasárnap dél-előtt kevéssel fél tizenkettő előtt a kocsmai asztalnál Szabó Lajos. A németek nem nyugszanak bele a vereségbe.
– Lehet – bólintott rá egyetértően Bálint, az ügyvéd. – Olyan ez, mint egykor Egyiptom, meg a babiloniak. Habakuk próféta megjövendölte. Nem hittek neki, aztán jött a fogság.
– Kicsoda? – néztek rá sandán a barátai.
– Habakuk. Ha olvasnátok a Bibliát, ti is tudnátok, ki volt az.
– De nagyra vagy vele – húzta el a száját egyikük. – Minden vasárnap abból prédikál a tisztelendő úr, miért kételkednénk a szavában? Te ellenőrzöd, amit a szószékről beszél?
– Nem én, csak érdekes, ahogy ismétli magát a történelem. Akkor is így kezdődött, két és félezer éve. Mindig a nagyhatalmak robbantják ki a háborút, és a kicsik látják a kárát. Látom, naponta masíroztatják itt is a suhanc kölyköket. Leventék fapuskával… Aztán ha netán kitör a háború, vajon hányan jönnek vissza közülük?
Alig telt el egy hét, a kisbíró, Virágh Jakab beszólt Bálint udvarára, hogy menne már be a községházára, a főbírónak, Dani Gáspárnak lenne néhány szava hozzá.
– Hívattál, Gáspár? – kopogott be az ajtón.
– Hívattalak, de csak úgy barátilag – kínálta hellyel a másik. – A Habakuk miatt. Azt beszélik az okos népek, hogy a kocsmában valami Habakuk nevű emberrel riogatod őket. Háborút jövendöltök a kántorral, meg efféléket mondanak. Mi bajod neked a leventékkel? Olyan korú fiad nincs is, aki köztük lenne.
– Nekem ugyan nincs, de te is újságolvasó ember vagy, Gáspár. Aki érti a szót a sorok között, tudhatja, hogy nagy baj közeleg. Habakuk is tudta…
– Hagyd már a fenébe azt a szerencsétlen Habakukot! Nem a mi dolgunk. A leventék gyakorlatoztatását meg fentről rendelték el. Végre kell hajtani. Túl kicsik vagyunk mi ahhoz, hogy beleüssük az orrunkat a nagy politikába.
– Lehet, hogy így van Gáspár, lehet, de én látom, hogy sok szenvedés jön ránk, és valahogy meg kéne óvni ezeket a nagyszájú hősöket a pusztulástól.
– Rémeket látsz, Bálint. Menj szépen haza, tedd a dolgodat, az ország sorsát meg bízd azokra, akik értenek hozzá. – Aztán amikor elment, fejcsóválva még hozzátette – Te Habakuk, vagy ki a fene…
Nem tudni, ki hallotta meg az utolsó szavakat, de tény, hogy attól kezdve már nem ügyvédnek, hanem Habakuknak csúfolták Bálintot. És természetesen úton-útfélen kinevették a látomásaiért. Csak akkor hökkentek meg kissé, amikor a postás Jani elkezdte kézbesíteni a sasos behívókat. Aztán meg jöttek a Don-kanyarból a gyászjelentések. – De hiszen erről be-szélt Habakuk is – mondogatták az istentisztelet utáni fröccsözésnél a falusiak. – Uram Isten, mi jöhet még? Akár a kenyerünket is elvehetik ezek az istentelen barbár hordák…
Valóban jöttek, és nemcsak a kenyerüket vették el. Lóháton jöttek, nyakukban dobtáras géppisztollyal. Riadt szeműek voltak és kegyetlenek. Előbb lőttek, aztán kérdezték, ki vagy. Asszonyok, lányok szemérme vérbe tiporva, a pincében puskatussal csapolt hordók, szuronnyal szabdalt zsákokból szétfolyt a mag… A piactéren gyűltek a járni még képes emberek. „Málenkij robot” mondták, és Szibériába indult a marhavagon.
– Bálványimádók – mondta a kántor. –  A parancsnok zsebében ott a Lenin  szobor. Azt istenítik, meg Joszifot, a Sztálint, és úgy félik őket, mint keresztyén ember az ördögöt.
– Isten Babilont is megbüntette a vétkeiért – bólintott Habakuk Bálint. – Meglásd, a dögvész őket is eléri. Csakhogy a mi vétkünket megbocsátotta-e, vagy most jön a negyvenévi pusztai vándorlás, hogy megtisztuljon a nép?  Két emberöltőn át tartott a babiloni fogság…
Habakuk nem érhette meg a szabadulást, ahogy Bálint sírján is elhervadtak a virágok, mire kivonult a barbárok hada. S az új nemzedék elkezdte a múltat vallatni; ki, hol, mikor, hogyan követte el a hibát, netán a bűnt, amiért vezekelni kellett. A bíró csak azt tette, amit a hivatala megkövetelt. Az ő elöljáróit se illeti kritika, hiszen a nép felkent, szabadon választott vezetői voltak. Ki hát a vétkes, kire szálljon az átok? Nem maradt más, mint Habakuk, aki ezt az egészet megjövendölte. Talán nem is lett volna ekkora a vész, ha ott, a kocsmában két kisfröccs között Bálint nem említi meg Habakuk nevét…
 
 
 
tagostonlaszlo.jpgT. Ágoston László író, újságíró. 1942. október 14-én született Tasson. 1970-től újságíró. 1971-73. között végezte el az újságíró iskolát, majd 36 évesen főiskolai diplomát szerzett. Üzemi, intézményi lapok munkatársaként, szerkesztőjeként dolgozott. Első novellája 1966 decemberében jelent meg a Csepel újságban. Novelláit, elbeszéléseit, szatíráit, meséit közölte a Népszava, Népszabadság, megyei lapok, Somogy, Hévíz, Hevesi Szemle, Új Hevesi Napló, Lant, PoLísz, Ezredvég, Új Horizont, Keresztény Élet, JEL, Amerikai Magyar Népszava, Amerikai Magyar Szó, Bécsi Napló, kanadai Krónika, Kaláka, belgiumi Kilátó, stb. Írásait mintegy két tucat antológiába válogatták be, de önálló kötete csak 2001-ben jelenhetett meg. 1989-ben Krúdy Emlékérmet kapott, majd 1999-ben dicsérő oklevéllel ismerte el munkásságát a Szabad Magyar Újságírók Szövetsége (Washington). Díjat nyert a rádió irodalmi pályázatán, majd 2000-ben különdíjat az országos millenniumi pályázaton. Több írószervezet tagja.