Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


T. Ágoston László
Szüret
 
Gyermekkoromban a legnagyobb őszi ünnep a szüret volt. Tudom, ez kissé furcsán hangzik, de így igaz. Jó, tegyük hozzá a hitelesség kedvéért, hogy nekünk gyerekeknek, hiszen a felnőtteknek nagyon komoly munka volt még akkor is, ha énekeltek közben. Méghozzá olyan ünnep, amelyikhez nem kellett ünneplő ruhába öltözni, sőt még olyan igazán jól viselkedni sem. Mai szóhasználattal élve azt is mondhatnám, hogy lazíthattunk. Lazíthattunk, mert bár hétköznap volt, nem kellett iskolába menni, a szüreten ott volt az összes rokon gyerek, sőt még a nem rokonok is. Az egyetlen hátránya az volt, hogy többnyire ránk bízták a kicsiket, és ebből olykor adódtak kisebb nézeteltérések.
 
canzi-agost-szuret.jpg
Canzi Ágost: Szüret (1859)
 
Amúgy, év közben nem nagyon szerették a felnőttek, ha a szőlőhegyen csatangoltunk. Nagyapám például szőlő érés idején mindig gondosan elgereblyézte az utat, meg a sorok végét is, hogy azonnal észrevegye, ha illetéktelen személy téved a borozdák közé. Meg a mezőőrnek is az volt a feladata, hogy figyelje, ki járkál a határban, akinek semmi dolga arra. Így aztán nemcsak az emberi lábnyomokat, hanem még a nyulakét is észre lehetett venni. Emlékszem, egyszer futkározás közben valahogy áttévedtem a szomszédék szépen elgereblyézett parcellájába. Amikor meglátta, szinte elsápadt mérgében. Azonnal kiparancsolt onnét, elgereblyézte a homokot, s hazafelé menet be kellett mennem a Szabó Jani bácsiékhoz bocsánatot kérni a birtokháborításért. Minek, ha úgyis elgereblyézte? Mert nem volt két egyforma gereblye, s a magáét mindenki meg tudta különböztetni a másikétól. Így se úsztam meg a büntetést, szüretig a szőlőhegy környékére se mehettem.
No, de csak eljött a várva várt szüret, és akkor már bárhová mehettünk, a szőlőt is szabad volt csipegetni, sőt ha már leszüreteltek, akár a szomszédba is átmehettünk. A miénk volt az egész határ. Akkora ipi-apacsokat lehetett játszani, hogy zengett belé a környék. A kunyhó falán csapkodtuk le egymás nevét, s többnyire a kicsik voltak a hunyók. Feltéve, ha meg nem unták a hasztalan keresést, s bele nem fogtak valami más játékba. Mert akkor aztán bujkálhattunk napestig, mint Rózsa Sándor betyárjai.
Felénk nem építettek présházat a szőlőskertek végébe. Ott-hon volt a pince, a szőlőt vitték be hatalmas fél fenekű hordókban. Ezeket a tíz - tizenöt hektós edényeket fölrakták a szekérre, kivitték a szőlőhegyre, s a szüretelők ott hordták bele a fürtöket. Pontosabban a tőkéről vödrökbe, kosarakba szedték, aztán jött a puttonyos legény, aki begyűjtötte a hátán hordott faputtonyba, s ő borította bele a fél fenekűbe. Azután, hogy minél több férjen bele, jól megtörögette a csomiszlóval. Úgy nézett ez ki, mint egy jól megtermett bunkósbot, csak mívesebb kidolgozásban. A munka végeztével ép fürtöket raktak a tetejére, nehogy kilötyögjön a rázós dűlőúton az áldott nedű. Aztán befogták a lovakat, aki fölfért föl-kapaszkodott a kocsira, dalra gyújtottak, s meg se álltak hazáig, ahol ínycsiklandozó illatával várta őket a bográcsban főtt, tálalásra kész birkapörkölt. Még most is összefut a nyál a számban, ha rá gondolok.
Vacsora után az asszonyok hazamentek ellátni az állataikat, meg ágyba dugni holtfáradt csemetéiket. Közben a férfiak a tavalyról maradt borocskát kóstolgatva vödrökkel, vájdlingokkal merték át a kocsin álló hordókból a szőlőt a darálóba. Ez a daráló, ami egy hatalmas szüretelő kád szélén trónolt, akkora volt, hogy olykor két férfi kellett a hajtásához. Ha ízlett a tavalyi bor, néhányan megrakták a prést is, mondván, hogy az asszonyok hadd kóstolják meg az idei mustot. Igaz ugyan, hogy a kádból is lehetett mustot szűrni, no de az igazi mégis csak a frissen csordult préslé.
Ezt a folyamatot mi soha sem tudtuk kivárni. Már a szőlőhegyen elkezdtük szürcsölgetni a mustot a kocsin lévő fél fenekűből. Ha volt a közelben valamiféle nádat termő tocsogó, akkor onnét, ha nem, valamelyik náddal fedett kunyhó tetejéből húztunk ki egy-egy nádszálat, és azon át csapoltuk meg a hordót. Ha sokat szürcsöltünk belőle, bizony előfordult, hogy mordult egyet a gyomrunk, s nagyon kellett futni a legközelebbi bokorig. No, de hát ez is a szürettel járt...
Úgy hozta a sors, hogy én is gondozhatok néhány szőlőtőkét a hegyen. Igyekszem mindent úgy csinálni, ahogy apám, nagyapám tette. Aztán elmondom a fiamnak, hogy ő is hasonlóképp cselekedjen. Nem is lenne semmi baj, csak a nád... A régi tocsogók kiszáradtak, a házakat cseréppel fedik. Honnét szerezzek nádat?
– Ugyan, ne foglalkozz ezzel, apa! – mondta a fiam.– Itt van ez a műanyag szívószál, ezen még könnyebben  is jön át a must.  
Való igaz, könnyebb szívni vele. Csak hát az íze, az íze nem olyan finom már, mint amikor azon az ötven év előtti nádszálon szívtuk.
 

 
tagostonlaszlo.jpgT. Ágoston László író, újságíró. 1942. október 14-én született Tasson. 1970-től újságíró. 1971-73. között végezte el az újságíró iskolát, majd 36 évesen főiskolai diplomát szerzett. Üzemi, intézményi lapok munkatársaként, szerkesztőjeként dolgozott. Első novellája 1966 decemberében jelent meg a Csepel újságban. Novelláit, elbeszéléseit, szatíráit, meséit közölte a Népszava, Népszabadság, megyei lapok, Somogy, Hévíz, Hevesi Szemle, Új Hevesi Napló, Lant, PoLísz, Ezredvég, Új Horizont, Keresztény Élet, JEL, Amerikai Magyar Népszava, Amerikai Magyar Szó, Bécsi Napló, kanadai Krónika, Kaláka, belgiumi Kilátó, stb. Írásait mintegy két tucat antológiába válogatták be, de önálló kötete csak 2001-ben jelenhetett meg. 1989-ben Krúdy Emlékérmet kapott, majd 1999-ben dicsérő oklevéllel ismerte el munkásságát a Szabad Magyar Újságírók Szövetsége (Washington). Díjat nyert a rádió irodalmi pályázatán, majd 2000-ben különdíjat az országos millenniumi pályázaton. Több írószervezet tagja.