Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


T. Ágoston László

Emlékek párbeszéde

 

– Elhoztam nektek megmutatni a fiamat – mondtam csak úgy magam elé, és letettem a sírra a kis szalmavirág – koszorút. – Nézzétek, mamikám, milyen keménykötésű, szép gyerek! Büszke vagyok rá. Az én fiam! A legkisebb dédunokátok. Alig tizenhárom hónapos, és hogy fut, hogy érdekli a világ...

– Mi is büszkék voltunk rád, kisfiam – hallottam valahonnan az időn és téren túlról nagyanyám halk, szelíd hangját. – Te voltál a reménységünk, amikor apádat kivitték a frontra, és naponta jöttek a gyászhírek.

– Olyan szőke a haja, akár öreganyádé volt, amikor megismertem – súgta nagyapám. – Amikor meglestem őket a piszkebokrok mögül... Hogy sikoltoztak, mert megláttam a lábuk szárát... Guggolva szedték, és felhúzták a szoknyájukat.

– Hagyd már el, Jani! – szemérmeskedett nagyanyám. – Miket nem beszélsz a kisgyerek előtt?!...

– Ezt rám érted, mamikám, vagy a fiamra? Tudom, neked mindig én leszek a kisgyerek. Húszévesen is az voltam. A széltől is óvtál volna... De lásd; a szemem körül már egyre gyűlnek a szarkalábak. A fejemről lassan lekopik a haj, a fogaim közt sok már az idegen, s ha északi szél fúj, ropog a derekam, recseg a térdem. A lányok, akiknek hajdan az anyjukkal fogócskáztam, csókolomot köszönnek, és bemutatják a vőlegényüket.

– Az én térdem is ropogott – szólt nagyapám –, a derekamat is elnyűtte a fűrész, meg a nagy ropánt gyalu, de a gerincem soha se hajlott. Hogyan állsz a becsülettel, fiú? Ember lettél-e, vagy csak annak képzeled magad?

– Én neveltem azzá, amíg tudtam – válaszolt helyettem az apám. – Hittem benne, és mellettem állt. A halálos ágyamon is bíztatott; tartsak ki, jön a tavasz, és elvisz magával szőlőt metszeni. Jól tudtam én, hogy nincs több tavaszom. Ő is tudta, de táplálni akarta bennem a reményt. És mosolygott a szája, bár láttam a szemében a kínt. Rajtam ember már nem segíthetett...

– Eh, mellébeszélsz megint! Nem azt kérdeztem én, hogy téged szeretett-e? Azt jól tudom. Meg tud–e állni a saját lélektükre előtt?!

– Hiszem, hogy így van, és ne torkolljon le folyton, apám! Végtére is két évvel többet éltem, mint maga...

– Többet, de minek? Ha értelmesen éltél, a duplája is kevés. Ha nem, az egész pocsékba veszett. Ezt próbáltam az eszedbe vésni egész életemben, te gyerek! Ideje lenne már, hogy megtanuld, legalább ideát.

– Amit magától tanultam, apuska, mind átadtam neki. Igaz, én nem voltam olyan kemény ember, mint maga, és olykor a hitem is elveszett.

– Az pedig nagyon fontos. Hit nélkül semmit se ér az ember. Hát jól figyelj, kisunokám! Mindegy, miben hisz az ember, csak Emberhez méltó legyen. Amikor átlőtték a lábamat a fronton, és a gennyedt sebben kukacok nyüzsögtek, én hittem abban, hogy újra járni fogok, és Szibériából is hazajövök. Hittem, és akartam. Mások azt mondták rá, csoda. Én tudtam, hogy egyedül Istennek, és magamnak köszönhetem. Hittem, hogy saját műhelyem lesz, és saját gyalum. Évekig gürcöltem érte, de megszereztem. Hittem, hogy emberhez méltó életet kell élnem, és nem féltem, amikor bekopogott értem a Kaszás. Tudtam; ez volt, és ennyi az életem. És emelt fővel vállaltam a számadást.

– Egy szóra állj meg, kérlek, nagyapa! Gyerek voltam még, amikor elmesélted, hogy Jekatyerinburgban láttad a cárt. Akkor azt mondták, badarság. Most kiderült, hogy neked volt igazad. Meséld el újra a múltat, és ha látod onnét, ahol most vagy, kérlek, mondd el a jövőt! Segíts nekem, hogy hinni tudjak, segíts, ha elfog engem is a kétely! Kérlek, add nekem az emlékeidet, hogy én is átadhassam a fiamnak!

– Szívesen megtenném, de nem lehet. Csontszám nem szólhat, csontkezem nem simogathat többé. Mi csak azt tudjuk, amit te is; a benned élő emlékek vagyunk. Addig élünk csupán, amíg ti élők emlékeztek ránk. Láttam, és jólesett látnom, hogy dédapádék sírjára is jutott egy csokor virág. Még ők is élnek, bár az arcuk egyre haloványabb. Itt vannak velünk. Fiad, aki most a füvet tépdesi apró kezével a sírhantunk mellett, emlékezni fog ránk, s mi majd veled, általa élünk tovább.

– És mondd, ha látod, az én harcom értelmes-e?

– Csontszemem nem lát, de porszívem úgy érzem, benned dobog. Nincs harc, mely értelmetlen lenne, ha emberi. Ezt tanítsd meg a fiadnak, kisunokám!

A feleségem friss vízbe tette a szegfűket, és némán várt mellettem. A fiam hozzám tipegett, s mintha megértette volna az emlékek párbeszédét, rám emelte csillogó szemét, és azt mondta: apu.

 
tagostonlaszlo.jpgT. Ágoston László író, újságíró. 1942. október 14-én született Tasson. 1970-től újságíró. 1971-73. között végezte el az újságíró iskolát, majd 36 évesen főiskolai diplomát szerzett. Üzemi, intézményi lapok munkatársaként, szerkesztőjeként dolgozott. Első novellája 1966 decemberében jelent meg a Csepel újságban. Novelláit, elbeszéléseit, szatíráit, meséit közölte a Népszava, Népszabadság, megyei lapok, Somogy, Hévíz, Hevesi Szemle, Új Hevesi Napló, Lant, PoLísz, Ezredvég, Új Horizont, Keresztény Élet, JEL, Amerikai Magyar Népszava, Amerikai Magyar Szó, Bécsi Napló, kanadai Krónika, Kaláka, belgiumi Kilátó, stb. Írásait mintegy két tucat antológiába válogatták be, de önálló kötete csak 2001-ben jelenhetett meg. 1989-ben Krúdy Emlékérmet kapott, majd 1999-ben dicsérő oklevéllel ismerte el munkásságát a Szabad Magyar Újságírók Szövetsége (Washington). Díjat nyert a rádió irodalmi pályázatán, majd 2000-ben különdíjat az országos millenniumi pályázaton. Több írószervezet tagja.