Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


T. Ágoston László
Kakastolvaj
 
Amint ott álldogáltak a söntéspult előtt a harmadik feles enyhe kábulatában, Kapás Ferkó, akit egyébként Hülyegyereknek becéztek a barátai, könyökével oldalba lökte a postás Bálintot, és egyenesen a szemébe mondta:
– Te se döglesz bele a melóba úgy reggeltől, ameddig eltart.
– Hát aztán miért mondod te ezt nekem? Pont te, Hülyegyerek. Tudod te milyen munka az esőben, sárban, meg még hóban és nyári kánikulában is kihordani a leveleket, meg mindent, ami postai küldemény, hogy még aznap elkerüljön a címzetthez?
– No de hát az egész belefér abba a barna postástáskádba, amit a nyakadban hordasz. Meg még biciklit is ad hozzá a postahivatal…
– Biciklit, azt ad. De hát van ám úgy, hogy még a Balla tanyára is ki kell kézbesíteni. Meg ott van a nyugdíj. Azt meg várják.
– Mit várnak rajta? Azt manapság már a bankszámlára küldik.
– Már akinek van bankszámlája. Mert nekem van, meg a polgármesternek, meg a doktornak, a tanítóknak, meg a kocsmárosnak. Szóval akinek van munkahelye. A nyugdíjasoknak én viszem.
– Például kinek?
– Az hivatali titok.
– Előttem is titok? Hát ilyen haver vagy te, Bálint? No, még egy felest egy példáért!
– Nem lenne szabad, de csak neked, és csak egy példát.
– Józsi bácsi, még egy kört! – szólt oda Ferkó a csaposnak. – Holnap hozom a többivel. –  Aztán gyengéden átkarolta a postás vállát. – Látod, Bálint, én állom a szavamat. Ki hát az a példa?
– Hát például a Mári néni – hajolt a füléhez a másik.  – Tudod, a szomszédotok. De nem tőlem tudod. Ha elmondod, letagadom. No, Isten, Isten! – hörpintette föl a pálinkát Postás Bálint.
A Mári néni… – ingatta a fejét hazafelé menet Kapás Ferkó. – Gondolt ő már erre máskor is, mert az azért mégis feltűnő ám, ha valaki a hónap végén karajhúst vesz a hentesnél egy olyan faluban, ahol az emberek többsége segélyből él. No jó, hát vannak néhányan, mint a polgármester, a kocsmáros, meg a pap, akinek van munkahelye. Neki viszont már az apja se dolgozott soha. Talán valamikor egészen fiatal korában, amikor még állt a téglagyár. De hát mikor volt ez? Vasat gyűjteni járnak, néha fát hoznak az erdőből, meg nyáron szokott lenni ez a közmunka. Parlagfű kaszálás. Egyszer télen, amikor nagy hó esett, behívták a községházára havat lapátolni. Meg a piacot kellett kiszabadítani a hóból. Akkor adtak teát is bögrében. Azt mondták, rum is van benne, de ő nem érezte. Biztosan kilopta belőle a kocsmáros. Ez a Mári néni meg csak úgy kapja a nyugdíjat. Vajon mennyit kaphat? Lehet az még akár hatvan-hetvenezer forint is. Abból aztán telik karajhúsra… Nem kell neki az erdőben bóklásznia a vadért.
Másnap oda is ment a kerítéshez, amikor meglátta, hogy a három szem tyúkját eteti, és hangosan ráköszönt.
– Csókolom, Mári néni! Hogy tetszik lenni?
– Szervusz, Ferkó! – nézett föl meglepetten az öregasszony, mert mióta tavaly télen eltűnt a nagytaréjú kendermagos kakasa, meg négy szép tyúkja, nem sokat beszélgettek. A tyúkóltól ugyanis éppen a szomszédék kerítéséhez vezettek a sárban a lábnyomok, méghozzá oda-vissza. Szó szót követett, és a végén úgy váltak el, hogy a Ferkó gyerek elharapja a torkát, ha föl meri őket jelenteni a rendőrségen. – Megvagyok, így öregesen – mondta. – Látod, ez a három tyúkom maradt…
– De legalább azok tojnak…
– Tojni tojnak, de csak három.
– Hozok én magának olyan szépeket, meg nagy tojást tojókat, hogy csak még! Olcsón hozom, a tyúktelepen most selejtezik őket. Van ott jó haver, szinte ingyen tud szerezni belőlük. No, kell? Csak magának, mert hogy maga volt mindig a pótöreganyám.
– Hát… nem bánom no, hozzad! Sokszor megmásztad a cseresznyefámat, meg a körtét is…
Harmadnap reggel már ott is voltak a tyúkok egy csibedrótos ketrecben. Szép, barnatollú tyúkok voltak. A tarajukon látszott, hogy mind a tíz egészséges.
– No, beenged, Mári mama? – állt meg a kapu előtt Ferkó. – Hoztam velük egy zsák takarmányt is, hogy legyen mit adni nekik, míg rászoknak a kukoricára.
Az öregasszonyt annyira meghatotta a szomszéd gyerek nagylelkűsége, hogy rögtön be is hívta a konyhába egy kis pohár likőrre. Maga kotyvasztotta még húsvét előtt. Közben azt is megbeszélték, hogy Ferkó felássa a ház előtti kiskertet. Egyelőre úgy sincs más dolga, az öregasszonynak meg jól jön a segítség. A fájós dereka miatt nem nagyon bírja az ásót. Beszélgetés közben a fülbevalóira tévedt a férfi tekintete.
– Szép függői vannak – mondta. – Arany?
– Az – bólintott rá az asszony. – Még szegény megboldogult uramtól kaptam jegyajándéknak. Van hozzá egy szép, vastag aranylánc kereszttel, meg olyan fonott karkötő is, de a faluban nem nagyon szoktam viselni. Ki is néznének vele a falusiak…
– De nekem azért majd megmutatja… – évődött vele a második pohár után Ferkó.
– Majd egyszer… talán… ha olyan hangulatom lesz…
Rögtön el is mesélte a barátjának, Rosszcsont Marcinak, hogy mit látott, meg mit mondott neki Mári néni. Hol? Természetesen a kocsmában. Hol másutt találkozhatnának egy ilyen kis faluban a tetterős, ráérő férfiak dologidőben? Végtére is mindenütt jó, de legjobb inni. Ennél már csak az a jobb, hogy Józsi Bácsi, a csapos akár hitelt is ad bizonyos illetőknek bizonyos keretig. Persze nem ingyen, és nem akárkinek, és nem sok időre. Aztán ha az adós mégsem fizetne a megszabott határidő leteltéig, még a műtrágyát is kiverik belőle. Kik? Hát a többi adósok a kamat fejében. A beceneveket is ő adja a pácienseinek. Ezt a Ferkót is ő nevezte el Hülyegyereknek, mert amikor fizetni kellett volna, mindig mondott valami nagyot, hogy honnan szerzi meg holnap estére a pénzt. A Józsi bá’ meg csak legyintett rá, hogy hülye vagy te ahhoz, gyerek. Ebből lett aztán a Hülyegyerek. Sokan már el is felejtették, hogy Kapás Ferkó az igazi neve. A Rosszcsont Marci bezzeg nem dicsekedett el a tetteivel. Hozta a pénzt, fizetett, mint a katonatiszt, aztán másnapra kiderült, hogy kinek mije hiányzik. Így lett belőle rosszcsont.
– Te meg csak úgy hagytad elrakni az orrod elől azt a sok drága kincset? – sápadt el mérgében Rosszcsont Marci, és olyan ideges lett, hogy majdnem lenyelte a poharat is a pálinka után.
– Hát ennyire hülyének nézel te engem, Marci? – lépett hozzá közelebb a barátja. – Egyrészt nem is mutatta meg, másrészt meg megegyeztünk, hogy felásom a kertjét, és majd akkor megmutatja. A többit meg bízd rám! Nem vagyok én olyan hülyegyerek, mint amilyennek képzelitek. Inkább azt mondd meg, hoztál-e a városból füves cigarettát! Már ketten is megkérdezték, mikor jöhetnek érte.
– Hoztam. Meg olyan port is hoztam, hogy egyből elszáll az agyad tőle. De azért jobb, ha te nem avatkozol bele az én bizniszembe. Te csak kergesd a baromfiakat. Az a neked való üzlet.
Eljött a kertásás ideje, és Ferkó nagyon kitett magáért. Nemcsak ásott, hanem még a magokat is elvetette, hogy Mári néninek ne kelljen akkorát hajolnia. Ő meg viszonzásul megfőzte a nyúlpaprikást. Igen, abból a nyúlból, amit Ferkó fogott az erdőben. Vett neki bort is a Mészárosék pincéjéből. Az övék volt a falu legjobb bora. Megérdemelte ez a gyerek, hiszen olyan szorgalmasan dolgozott… Ebéd után még koccintottak is. Ferkó szilaj jókedvében azt indítványozta, hogy igyák meg a pertut, de az öregasszony szabódott, hogy mégis hogy nézne már az ki ötven év korkülönbséggel? Hiába csempészte bele a poharába a Marcitól kapott port, nem lett tőle igazán szerelmes a vénasszony. De az is lehet, hogy jól palástolta a gerjedelmét… A jó bor azonban hamar a fejébe szállt és mesélni kezdett. Többek között arról, hogy milyen jómódúak voltak ők egykor. Főleg a szülei, még a háború előtt… Amikor a férje ünneplőbe öltözött vasárnap, meg a nagy ünnepeken. Fölhúzta az ujjára a huszonnégy karátos pecsétgyűrűjét, meg a nyakkendőjébe is színarany nyakkendőtűt tűzött. Volt amelyikben még brillkő is volt…Úgy mentek a templomba. Most is ott pihennek a szekrényben, de hát itt kinek, minek vennék föl az arany ékszereket? Különben is a férje rég a temetőben, az egyetlen fia meg Amerikában. Nem is tudja, kire hagyja majd, ha meghal. Se egy jó rokon, se barát, se ismerős, aki érdemes lenne rá. Aztán a bortól és a meghatódottságtól elkezdett sírni. Úgy folytak a könnyei, hogy már Ferkó is majdnem megsajnálta. Aztán egyszer csak fölkerekedett, bement a szobába és magára zárta az ajtót. Hiába vigasztalgatta, kérlelte, csalogatta a másik, nem volt hajlandó kijönni.
Mérgében a földbe szúrta az ásót Hülyegyerek Ferkó, és elballagott a kocsmába.
– Megszomjaztál a nagy ásásban? – fogadta Rosszcsont Marci.– Gyere, már kikértem a sörödet! Remélem, megdöntötted a vénasszonyt…
– Te csak ne gúnyolódjál velem, mert ha tudnád, mi van, a földhöz vernéd a seggedet.
– No, hát akkor mondd, hogy mi van!
– Hatalmas arany pecsétgyűrű, meg arany nyakkendőtűk brillel, meg még az is lehet, hogy arany cigarettatárca is van. Ez még nem biztos, de nyaklánca biztosan volt a férjének is.
– És ezt csak így mondod, Hülyegyerek pajtásom?
– Hát hogy mondjam?
– Úgy, hogy Józsi bá’, dupla szilvát a sörömbe! Vendégem az egész kocsma. Melyik éjjel csináljuk?
– Bolond vagy? Még nem is láttam. Előbb be kell cserkészni az egész házat. Azt is tudom, hol tartja.
Már-már a markukban érezték a rengeteg aranyat. Rosszcsont Marci egyik este találkozott a városi haverokkal, akik megígérték, hogy segítenek elpasszolni a szajrét. No nem ingyen, de baráti jutalékért. És mi következett ezután?  A vénasszony elszégyellte magát a siránkozása, vagy a részegsége miatt – de hát itt az ilyesmit nem szokták szégyellni – és elkezdte kerülni a Ferkót. Olyannyira, hogy be se engedte a kapun. Persze az is lehet, hogy végiggondolta a dolgot, és gyanút fogott, hogy túlzottan érdeklődik ez a Ferkó gyerek az ékszerek iránt. A városi haverok viszont sürgették őket, mert még  a füves cigaretta árával is adósok voltak. A csapos Józsi bácsi ugyancsak fölemlegette, hogy neki se adják ingyen a bort. Ahhoz meg különösen nem, hogy ingyen itassa a falu alkoholistáit. Ha egy héten belül nem teszik a pénzt a söntéspultra, levereti rajtuk a kamatot. De nem ám akármilyet, hanem úgy, mintha euróban vették volna föl a kölcsönt és svájci frankban fizetnék vissza.
Hülyegyerek Ferkó annyira a szívére vette a fenyegetést, hogy naponta megdicsérte Mári néni szép ruháját, a gyönyörű barna szemét, meg a göndör haját, pedig az ki se látszott a fejkendő alól. Takarmányt hozott a tyúkjainak, és felajánlotta, hogy kimeszeli a tyúkólat, mert hogy ő mégis csak könnyebben hajolgat. Mindhiába, az öregasszony hajthatatlan maradt, és szigorúan zárta az ajtaját.
– Márpedig a héten meg kell szerezni a szajrét – mondta Rosszcsont Marci – mert a vevő elutazik, és akkor lőttek az üzletnek. Nincs mese, holnap este elmegyünk Mári öreganyádhoz. Megitatjuk poros borral, és amíg szunyókál átkutatjuk a házát. Ha jól bealtatjuk, akár két-három napig is elpihenget, és ha fölébred, nem fog emlékezni semmire. Akkorra meg már a határon is túl lesznek a nyakláncai. Mi meg vígan eldudorászunk Józsi bátyánk pultja mellett.
Másnap este – úgy szürkület után – be is zörgettek az öregasszony kapuján. No meg kurjantottak is hozzá néhányat, hogy biztosan meghallja. Ferkó bemutatta neki a barátját, akit ugyan Mári néni látásból már ismert, de nem tudta róla hogy kertész és dísznövény termesztő. Ehhez szeretne szabad kertrészt bérelni, ami közel esik a barátja házához, aki ott lenne a munkavezető, meg a biztonsági felügyelő is. A Mári néni hátsó kertje pont megfelelne neki a gyógynövény termesztéshez. Jó pénzt fizetne érte. Hoztak egy demizson borocskát is, hogy ha megkötötték a szerződést, meginnák rá az áldomást. Akkora összeget mondott ez az álkertész bérleti díjnak, hogy az öregasszony majdnem a tenyerébe csapott. Már a kulcs után kotorászott a köténye zsebében, amikor felnézett az egyre sötétülő égre, és így szólt:
– Rendben van, kedves kertész úr, de hát ilyen sötétbe azt se látja, milyen is tulajdonképpen az a kert. Nem szeretném, ha utólag becsapva érezné magát, vagy azt mondaná, hogy zsákbamacskát vett tőlem. Tudja mit? Jöjjön vissza holnap délelőtt, amikor süt a nap. Ásson bele a talajba, hogy ilyet akart-e, aztán megkötjük az üzletet. Nehogy a végén még rossz híremet keltse a faluban.
Hiába mondták, hogy a Ferkó ismeri a kertet, meg már a földjét is megásta. Az se érdekelte, hogy a kertésznek még ma este el kell utaznia. Hajthatatlan maradt. Bement a házba és magára zárta az ajtót.
– Na, cseszd meg, ezt jól elintéztük… – mondta Rosszcsont Marci és a tenyerébe bokszolt. – Pedig a haverok ma éjjel várják a szajrét.
– Meg is kapják – bólintott rá mély meggyőződéssel Ferkó. – Ha nem akar elaludni ez a vén boszorkány a poros bortól, majd elalszik a poros bottól. Addig ütöm, míg elő nem adja. Van otthon olyan téli kötött sapkám, mint amilyenbe ezek a kommandósok is járnak. Jól lehúzzuk az arcunkra, abban aztán a saját anyánk se ismer föl. Majd vágunk rá két lyukat a szemünknek. Átugrunk a kerítésen, benyomjuk az ajtaját, és már hozzuk is a szajrét. Ha nagyon akarod, még akkor is megitathatjuk vele a bort. Szerintem viszont kár bele. 
Mindketten rábólintottak, és beültek Józsi bá’ kocsmájába, hogy megtartsák az alapozó edzést. Záróra tájékán már olyannyira formába lendültek, hogy akár a Világ szemét is kilopták volna. Csavarhúzót, laposfogót, meg még néhány sufniban talált kéziszerszámot vettek magukhoz. No meg a hosszúnyelű kisbaltát arra az esetre, ha nehezen engedne a zár.
A kerítésen már a második kísérletre túljutottak. Igaz, Marcinak elszakította a szögesdrót a kabátját, egy kis darabka fönn is akadt rajta, de végül is sikerült kiakasztania. Kezdetben a kutya is megugatta őket, de miután felismerte Ferkó hangját, és megkapta a magukkal vitt lábszárcsontot, szépen elódalgott a csonttal. Az előszoba ajtaját kétszer is meg kellett feszíteni, mire kipattant a zár, de akkorra már az öregasszony is felébredt. Ki is szólt halkan a takaró alól.
– Ki az? Van itt valaki?
A két férfi egymásra nézett az ablakon beszűrődő halvány holdfényben, de nem válaszoltak. Csak miután Marci elbotlott a felkunkorodott szőnyeg szélében, akkor káromkodta el magát. Igazi magyaros kocsis káromkodás volt ez, ami azzal végződött, hogy „a lámpát meg otthon hagytuk”.
– Nem baj, cseszd meg, van villany – mondta Ferkó és már ugrott is a kapcsolóhoz. Tudta, hol van.
– Te vagy az, Ferkó? – hallatszott a takaró alól. – Segítség, betörő! Rablók! Gyilkosok!
– Kussoljál már vén szipirtyó! – dörrent rá a másik. – Nincs itt semmiféle Ferkó. Ideadod a pénzedet, meg a nyakláncaidat, aztán alhatsz tovább. Hallod? Pattanjál ki az ágyból, és hozzad!
– Maga az, kertész úr? – emelte le a fejéről a takarót az asszony. – Nincs énnékem semmiféle nyakláncom. Pénzem is csak az van, amit a temetésemre gyűjtögetek. Ne bántsanak! Segítség!
– Mondtam már, hogy kussoljál! Hiába kiabálsz, nem hallja meg senki. Tudjuk, mid van. Ha szépen, csendben ideadod, nem bántunk. Még egy kis borocskát is kaphatsz nyugtatónak a nagy ijedtségre. Ha hőbörögsz, úgy elverünk, mint a kétfenekű dobot. Te meg mit ácsorogsz ott? – fordult Ferkóhoz. – Szedd ki a fülbevalót füléből! Pattanj már, te lótetű!
Ferkó rögtön ugrott is, hogy végrehajtsa a parancsot, de a nagy igyekezettől félre csúszott a fején a sapka és eltakarta a szemét. Észrevette ezt az öregasszony is, és gyorsan lekapta a fejéről.
– Te jóságos Isten – csapta össze a kezét.– Csak jól hallottam, te vagy az, Ferkó… De hát miért?  Van pofád idejönni és kirabolni engem, aki mindig a legjobb szívvel voltam hozzád? Megtámadsz egy védtelen öregasszonyt?! Reggel az lesz az első dolgom, hogy elmegyek a rendőrségre és följelentelek még a tavalyi kakaslopásért is. Csukjanak le, te szégyentelen!
– Ne csinálja már ezt, Mári mama! – lépett hátrább Ferkó. – Tudja, hogy én soha nem emelnék kezet magára. Ide se jöttem volna, csak hát ez kényszerített rá. Kártyáztunk, meg ittunk, túl sok az adósság… Ha nem fizetünk, agyonvernek.
– Hova megy maga holnap reggel? – emelte ütésre a kezét Marci. – A hullaházba. Oda megy maga holnap reggel, ha azonnal elő nem adja a pénzt, meg azokat az aranyakat. Te meg nem pofázol, hanem tedd, amit mondtam, különben te is vele mész! Még egy szó, és szétverem a fejeteket ezzel a baltával. Világos?
Megérezte az öregasszony, hogy közelről se olyan nagy az összhang a két betörő között, mint amilyennek látszik. Egy kis szerencsével akár egymás ellen is fordíthatja őket. A szesz méterekről bűzlik belőlük. Tiszta fejjel akár meg is úszhatja ezt a támadást. No, csak lassan, higgadtan, észre ne vegyék, mennyire fél tőlük.
– Aztán mennyi az az adósság, Ferkó fiam? Hátha segíthetek…
– A kártya az ötvenezer, a kocsma meg… – kezdte sorolni az ujján számolgatva.
– Százezer fölött – vágott közbe idegesen Marci. – Semmi köze hozzá.
– Közöm az éppen nincsen, de annyit esetleg tudnék is kölcsön adni – ült föl az ágyban Mári néni. – Ott van a fadobozban a fehérneműs polcon. Add csak ide, Ferkó!
– Nehogy már oda add neki! Ez csak csel – kapta ki a kezéből Marci a kis faragott, vásári dobozkát. Meg se számolom, úgy hiszek magának. Csakhogy az aranylánc nincs mellette. Azokat hol tartja?
– Épp a minap vittem le a zöldséges pincébe, nehogy meglepjen érte valaki. Te tudod, hol a kispince, Ferkó fiam, ott a padlásfeljáró alatt.
– Tudom hát – bólintott rá Ferkó. – A homokba dugta, a sárgarépa mellé? No, majd mindjárt kiszabadítom.
Nyomban indult volna kifelé, de újra elé állt a társa.
– Ismerlek, szarházi, meglépnél vele. Egy lépést se nélkülem! – Ezzel elindultak egymásba kapaszkodva.
Az öregasszony csak ült az ágya szélén és hallgatózott. Ezek meg odakint azon veszekedtek, ki menjen le a pincébe az arany ékszerekért, és ki figyelje a nyanyát, nehogy meglépjen. Az is kiderült, hogy a pincében nincs villany. Ferkó emlékezett rá, hogy legutóbb viharlámpával kísérte le Mári nénit. De hát hol az a fránya viharlámpa? Nagy nehezen megtalálták, de elfogyott a gyufájuk. Ferkó kirámolta az egész konyhaszekrényt, mire a gáztűzhelyen talált egy dobozzal. El is rikkantotta magát örömében, és szólt Marcinak, hogy viszi utána. Valami effélére várt az öregasszony. Reszkető lábakkal ment a pinceajtóhoz, lehajtotta rájuk, és még a reteszt is rátolta, nehogy megszökhessen a két jómadár. Aztán leült a hokedlire, kifújta magát, felöltözött, előhozta a sufniból az évek óta nem használt kerékpárt, és megpróbált felülni rá. Kezdetben kissé billegett rajta, meg úgy kanyargott vele, mint aki részeg, de egyszer azt mondta neki valaki, hogy a biciklizést nem lehet elfelejteni. Miért pont ő lenne a kivétel? Mire átért a szomszéd faluba a körzeti megbízott rendőr lakásához, már egészen jól egyensúlyozott. Különben se látta senki ebben a hajnali órában… Pont az ablak előtt sikerült megállnia. Rögtön be is zörgetett.
– Őrmester úr, jöjjön ki, fogtam magának két jómadarat!
Hosszú percekig váratott magára a válasz. Végül kinyílt az ablak és kihajolt rajta egy fáradt, álmos, meggyötört arc. A hangja is szinte túlvilági volt.
– Mi az már megint? Hívják a járőrt, vagy a központi ügyeletet. Én most fejeztem be a kihallgatást. Az hétszentség, hogy félannyi tyúk nincs a faluban, mint ahányat egyetlen éjszaka ellopnak. Aztán meg engem citálnak a bíróságra, mert megsértem a tyúktolvajok személyiségi jogait...
Már az ég alja is pirkadni kezdett, mire az őrmester felöltözött és biciklire szállt, hogy a helyszínen hallgassa meg özvegy Hátsófalusi Lajosné panaszát.
– Beismerik az elkövetett bűncselekményt? – kérdezte a pincéből kapatosan feltámolygó betörőket. – A beismerő vallomás enyhítő körülménynek számít.
– Ugyan, biztos úr, mi csak viccből vettük el Mári néni pénzét – mondta Rosszcsont Marci a kis fadobozkát szorongatva. – Akár vissza is adhatom neki…
– És maga? Maga mit szól mindehhez? – nézett szigorúan a másikra.
– Én? Hát én bevallom, őrmester úr, hogy tavaly én loptam el a kakasát, de ha megfeszülök, akkor se tudom visszaadni.
 
 


 
tagostonlaszlo.jpgT. Ágoston László író, újságíró. 1942. október 14-én született Tasson. 1970-től újságíró. 1971-73. között végezte el az újságíró iskolát, majd 36 évesen főiskolai diplomát szerzett. Üzemi, intézményi lapok munkatársaként, szerkesztőjeként dolgozott. Első novellája 1966 decemberében jelent meg a Csepel újságban. Novelláit, elbeszéléseit, szatíráit, meséit közölte a Népszava, Népszabadság, megyei lapok, Somogy, Hévíz, Hevesi Szemle, Új Hevesi Napló, Lant, PoLísz, Ezredvég, Új Horizont, Keresztény Élet, JEL, Amerikai Magyar Népszava, Amerikai Magyar Szó, Bécsi Napló, kanadai Krónika, Kaláka, belgiumi Kilátó, stb. Írásait mintegy két tucat antológiába válogatták be, de önálló kötete csak 2001-ben jelenhetett meg. 1989-ben Krúdy Emlékérmet kapott, majd 1999-ben dicsérő oklevéllel ismerte el munkásságát a Szabad Magyar Újságírók Szövetsége (Washington). Díjat nyert a rádió irodalmi pályázatán, majd 2000-ben különdíjat az országos millenniumi pályázaton. Több írószervezet tagja.

A szerző írásai korábban a SzegediLapon: Rózsa SándorLenkey és SzegedNyaklós álmokVérvételLakógyűlésA győztesek lakomájaÉn, Botos PanniSzüretA hárámi lakodalomHabakukSzexnovellaKeresztelőkMegszállottakAz egyetlen meggyfaJúdáscsókHadvezérek és prófétákBetesdaEzek a megélhetésiek...; LóvasútCsapdlecsacsi; Sári; Rémálom