Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


T. Ágoston László
Lakógyűlés
 
– Az volt a szerencsém, hogy néhány centivel mellettem esett le az a nagydarab vakolat, vagy mi a fene – magyarázta az asszony a boltvezetőnek – különben akár ott is maradhattam volna alatta.
– Nagyon sajnálom, asszonyom – szabadkozott a férfi – de mi nem tehetünk róla. Nem a miénk ez az épület, csak béreljük az üzlethelyiséget az önkormányzattól. Teljesen jogos a felháborodása, és ha netán tanúra lenne szüksége a kártérítési perben, én mindenkor szívesen állok a rendelkezésére. Mi, kérem, már több levelet írtunk a polgármesternek, hogy csináltassák meg a homlokzatot, mert életveszélyes, de hát tudja, mit ér a mi szavunk a politikusoknál? Meg különben is, tudja mi van? Kár esetén fizet a biztosító.
– Kártérítési per? – nevetett föl kesernyésen az asszony, miközben leverte a ruhájáról a port. – Nem ettem meszet! Már akár két év múlva ki is tűznék az első tárgyalás napját. A végén meg még én fizethetnék nekik… Különben sem engem ért kár, hanem magukat, hiszen én, amint látja ép bőrrel megúsztam, de ebbe az üzletbe többé be nem teszem a lábam.
A boltvezető sebtében becsöngetett a közös képviselőhöz, és ahogy találta, kötényben, feltűrt ingujjal a gáztűzhely mellett, letuszkolta a járdára és kivörösödött fejjel mutatta neki a lehullott vakolatot.
– Látja, Boronkai úr, látja? Én már többször figyelmeztettem magát, meg a polgármester urat is, hogy egyszer még valakinek a fejére pottyan ez a málló vakolat. És intézkedtek? Már hogy intézkedtek volna? Ki intézkedett volna? És most tessék, itt van, leesett. Majdnem alatta maradt az a szegény asszony. És ki a hibás? Én, mert a szemem láttára történt az eset?
– Ki a hibás, ki a hibás? Ne cseszegessen már maga is! – tárta szét a karját a közös képviselő.– Az volt a hibás, aki törvény szintre emelte annak idején az efféle vegyes tulajdonviszonyokat. De hol vannak már azok a képviselők? Hat magánszemély a tulajdonos ebben a házban, meg az önkormányzat. Ember legyen a talpán, aki ebben a felállásban meg tud szavaztatni egy egységes határozatot. Tíz éve szorgalmazom a felújítást, és képtelen vagyok elérni, hogy elfogadják. Vagy a lakók szavazzák le, vagy az önkormányzatnak fogy el a pénze. Ha netán mégis összejönne a dolog, új polgármestert választanak. No, hát akkor most mondja meg, ki a hibás!
– Pedig maga úgy tudom, jogász végzettségű ember…
– Valóban az vagyok, de ebben a házban istennek kellene lennie a közös képviselőnek, hogy mindenkinek a kedvére tudjon tenni. A kereskedő nagy dirrel-dúrral bevonult a boltjába, a közös képviselő meg kihúzott a kapualjból egy kukát, és belelapátolta a járdára hullott vakolatot.
 
***
 
– Hallom, már megint potyog a malter – állította meg a folyosón a közös képviselőt Janicsák, a vállalkozó. – Kórházba vitték azt a nőt, vagy tán meg is halt közben?
– Nem sérült meg, Janicsák úr, mellette esett a járdára a vakolat. Az asszony sértetlen maradt.
– No, akkor ezt megúszták, elmarad a büntetés. Pedig nagyon megérdemelnék. Felelőtlen, trehány banda. Ha elfogadták volna a sógorom árajánlatát, már rég el is felejtettük volna a tatarozást. De hát ezeknek minden drága, semmi se jó… Sok hülye hozzáértő bunkó!
– Én megértem őket Janicsák úr. Kispénzű nyugdíjasok, kölcsönökből tengődő munkanélküliek… Félnek az újabb eladósodástól. Az önkormányzat meg olyan gazdag, mint a templom egere. Egymás után kapják az új feladatokat anyagi fedezet nélkül. Évekig lestük a felújítási pályázatokat, hátha… Hát nem. A mi tulajdoni formációnkat egyik se támogatta.
– Nem hát, mert mind a sült galambot várja, és csodálkozik, ha a guanó pottyan a nyitott szájába. Apropó, galamb. Kérem, intézkedjen, hogy mihamarabb eltűnjenek a galambok a padlásról, mert rohadtul zavar a burukkolásuk!
 
***
 
– Mi van már megint? – kopogott be Delinéhez Kovács Péter, az új szomszéd. Ők alig egy hónapja költöztek a házba. – Mit akar már megint ez a közös képviselő?
– Az a helyzet, Petikém, hogy az üzlet előtt majdnem agyonütött egy nőt a lehulló vakolat. Tényleg tatarozni kellene már ezt a házat.
– Oké, de mi közöm nekem ehhez? A Tatai azt mondta, hogy arra már megvan a pénzük, mire beköltözünk, már el is felejtik az egész tortúrát. És akkor mi van? Nem elég, hogy átvert az a szarházi ezzel a romos lakással, mert még majdnem annyit kellett rákölteni, hogy lakható legyen, mint amennyiért adta, hanem akkor még jönnek nekem ezzel a tatarozással is. Hát elmennek ám a sunyiba!
– Én nem tudom, mit mondott neked a Tatai, meg nem is érdekel az egész adásvételi cirkuszotok, de ami azt illeti, fél áron vetted meg ezt a lakást. Igaz, nem is ér többet. Örült a Zoli, hogy megszabadult tőle. No, meg a tatarozástól is. Az igaz, hogy van a háznak valami lakáskassza betéte, vagy mi a szösz, de hát az semmire se elég. Kölcsönt kéne felvenni hozzá, de én azt alá nem írom, ha összetojja is magát a közös képviselő úr.
– Azt én se, ha kerékbe törnek is. Éppen elég az, amit eddig fölvettem. Látom, már kiragasztotta a falra a cetlit. Jövő hét keddre közgyűlést, vagy mit akar összehívni. Én már most tudom, hogy pont akkor nem érek rá. Intézzétek el magatok között!
 
***
 
Ahogy teltek-múltak a napok, egyre izzóbb lett a hangulat a házban. A közös képviselő az önkormányzattal tárgyalt, árajánlatok után talpalt, a tulajdonosok meg egymás közt vitatkoztak, hogy miért nem. Mármint, hogy miért nem hajlandók megszavazni a felújítást. Közben sunyin méregették egymást, vajon ki lesz az, aki már megint beleköp a levesbe? A végén már egymás foghegyről odaejtett köszönését se szívesen fogadták.
Aztán a meghívó is megérkezett – természetesen postán, hogy nyoma legyen az átvételnek – kedden délután öt órára. Határozatképtelenség esetén fél hat.
A polgármester képviseletében egy középkorú nő érkezett a pénzügyi osztályról, akit egy ifjú kolléganője kísért, hogy felvegye a jegyzőkönyvet. Ők már öt óra hét perckor bekopogtak a közös képviselő ajtaján, aki kávéval és üdítővel fogadta őket mondván, hogy nyugodtan elfogyaszthatják, lesz rá idő. Ő ugyanis pontosan öt órakor ott volt a folyosón, ahová a gyűlést meghirdették, de csak az általa kirakott székeket találta.
Pontosan fél hatkor elfoglalta a helyét a két önkormányzati hölgy, meg a közös képviselő. Velük szemben három tulajdonos. Megállapították, hogy a tulajdoni hányad több, mint hetven százaléka jelen van, tehát a közgyűlés határozatképes. A családtagokat senki se számolta, hiszen egy lakás egy tulajdoni hányad.
– Megállapítom, hogy a lakógyűlés határozatképes – állt fel a közös képviselő – bár ennek jogi értelemben már semmi jelentősége nincs, hiszen a pótidőben vagyunk. Ma itt arról kell döntenünk, melyik árajánlatot fogadjuk el a három közül, amit a postaládájukba tettem. De mindenekelőtt hadd köszöntsem Dékány Istvánnét, az önkormányzat pénzügyi csoportvezetőjét, aki ismerteti velünk a hivatal határozatát.
– Igen – állt föl a középkorú, szőke asszony. – Én is köszöntök mindenkit a polgármester úr és a képviselőtestület nevében, és hadd kezdjem azzal az örömhírrel, hogy a testület megszavazta a tatarozás indokoltságát, és úgy döntött, hogy átutalja a társasház számlájára a tulajdoni hányadának megfelelő felújítási összeget.
– Abból a bérleti díjból, amit az üzlethelyiségből beszed, akár az egészet fölvállalhatná – kottyant közbe Deliné Feri fia, aki feltehetően túl volt már a szokásos délutáni korsó sörén.
– Kérem, ne szakítsuk félbe az önkormányzat képviselőjét komolytalan közbeszólással! – Pattant föl Boronkai. – Egyébként mint pénzügyi szakember ismertetni fogja velünk a kölcsön felvétel lehetőségeit is, mert bármelyik árajánlatot fogadjuk el, szükségünk lesz banki segítségre. Végtére is több millió forintról van szó.
– Rendben van, Boronkaikám – emelte égnek a kezét Janicsák, az udvari lakás tulajdonosa –, de előbb el kellene fogadtatni azt az árajánlatot. Amit én hoztam, azt mondták rá, hogy drága. Ez meg még drágább. Hát hogy is van ez, közös képviselő úr?
– Drágább, mert ebben a tető javítása is benne van.
– Tavaly is javították a tetőt – ült le a hátsó székre a késve érkező Bíró Ferenc. – Minden évben javítják a tetőt, mégis beázik.
– Úgy ám! – folytatta Janicsák. – Valami bűzlik abban a palacsintában. Avas a túró, meg az a kis korrupció, ami megízesíti. Mennyi csúszópénzt ajánlott a vállalkozó? Azt tudom, hogy a tavalyi udvar kövezésnél több, mint tíz százalék ütötte a markát. Én ugyan meg nem szavazok magának egy fityinget sem.
– Hallották? Mindenki hallotta? – ugrott talpra dr. Boronkai – Ez… ez egyértelmű rágalmazás. Kikérem magamnak ezt a hangot! Vegye tudomásul, Janicsák úr, hogy föl fogom jelenteni rágalmazásért.
– Csak tegye – nevetett föl a másik. – Én is ott leszek, és viszem a tanúkat is.
–  Na de uraim! – nézett körbe zavartan a nő. – A magánügyeiket talán megbeszélhetnék a lakógyűlés után is…
– Miféle bankkölcsönt akar maga a nyakunkba varrni? – kérdezte Deliné, az özvegy. – Forintban, vagy svájci frankban adósít el minket?
– Nem erről van szó –  magyarázta a nő, de érezte, hogy bármit mondhat, ezektől nem számíthat megértésre. – Ez egy egészen másfajta pénzügyi konstrukció. Meg lehet oldani úgy, hogy a társasház nevében egységesen veszik föl a szükséges hitelt, és a közös képviselő osztja le a törlesztő részleteket a havi közös költségben. Úgy is lehet, hogy mindenki önállóan törleszti a maga részét.
– No, ez már meg is bukott – nézett szét lekicsinylően Bogdánné. – Aki arra sem képes, hogy a villany meg a gázszámláját kifizesse, ahelyett én nem fogom fizetni a törlesztő részleteket.
– Tudom, hogy rám célozgat – toppantott idegesen Deliné –, de előbb-utóbb betapasztom a száját. – Jó, tartozom három havi közös költséggel is, de mit tehetek, ha a fiamat kirúgták az állásából? Az ő családját is támogatni kell. Kíváncsi leszek, mit kezd majd azzal a nagyképű unokájával, ha hónapokon át nem tud elhelyezkedni. Az is csak froclizni tudja az idősebbeket.
– Hát van is mit froclizni magukon – nevetett föl az unoka. – Egyik giccsesebb figura, mint a másik. A lépcsőházban szaratják a kutyájukat, meg a padláson lakó galambokon veszekednek. Az öreg legalább lefestette a nyáron a nyolcvankét évével a bejárati ajtót. Maguk miért mozdították már meg a kisujjukat?
– Azért fizetjük a közös költséget – sipította Janicsákné, az úri asszony. – Abban benne van a karbantartás is.
– Mielőtt összevesznének rajta, elmondom – fordult felé az öreg Bíró –, hogy a saját lakásomban festettem az ajtókat, ablakokat, és pont annyi festékem maradt, ami arra elég volt. Nem volt szívem kidobni, lefestettem az ajtót. Ennyi történt.
– Ezúttal köszönjük a ház nevében – bólintott rá a közös képviselő. – Most azonban szavaznunk kell, melyik árajánlatot fogadjuk el.
– Én szívesen meghallgatnám az új tulajdonos véleményét is – így Janicsák – Elég sok pénzről van szó, és nem szívesen fizetnék helyette. És akkor még a korrupció lehetőségéről nem is szóltam.
– Engem hagyjanak ki ebből a játékból! – szólalt meg a lépcsőfordulóból Kovács Péter. –  Nem elég, hogy átvert a régi tulajdonos, a Béki Zoltán, a közös képviselő elfelejtett figyelmeztetni, hogy itt még tatarozás is lesz. Milyen meglepetésekre számíthatok még? Tíz évre eladósodtam, hogy lakhatóvá tegyem azt a romos lakást. Ahol hozzáértem, ott omlott a fal… Most még a gatyát is le akarják húzni rólam? Ne csinálják már, kedves szomszéd!
– Hát én azt hiszem, hogy hamarosan leköszönök erről a magas hivatalról – ingatta a fejét Boronkai, a jogász. – Ha nincs döntés, hát nincs döntés, de legalább arról hozzunk egy határozatot, hogy a házat tataroztatni kell. Egy sima elvi határozatot. Az önkormányzat…
– Dugja föl az önkormányzatnak a határozatát! – mondta Janicsák, és a feleségét maga előtt tolva elindult hazafelé.
– Csatlakozom – indult utána a fiával Deliné. – A kutyát el kell vinni sétálni, különben büdös lesz.
– De hát akkor én most mit írjak a jegyzőkönyvbe? – kérdezte a fiatal kolléganő.
– Írja bele kedveském, hogy üdvözöljük a polgármester urat – mondta elmenőben Bogdánné. – Vagy asszony? A fene emlékszik már rá, olyan régen volt a választás.
 
 

 

tagostonlaszlo.jpgT. Ágoston László író, újságíró. 1942. október 14-én született Tasson. 1970-től újságíró. 1971-73. között végezte el az újságíró iskolát, majd 36 évesen főiskolai diplomát szerzett. Üzemi, intézményi lapok munkatársaként, szerkesztőjeként dolgozott. Első novellája 1966 decemberében jelent meg a Csepel újságban. Novelláit, elbeszéléseit, szatíráit, meséit közölte a Népszava, Népszabadság, megyei lapok, Somogy, Hévíz, Hevesi Szemle, Új Hevesi Napló, Lant, PoLísz, Ezredvég, Új Horizont, Keresztény Élet, JEL, Amerikai Magyar Népszava, Amerikai Magyar Szó, Bécsi Napló, kanadai Krónika, Kaláka, belgiumi Kilátó, stb. Írásait mintegy két tucat antológiába válogatták be, de önálló kötete csak 2001-ben jelenhetett meg. 1989-ben Krúdy Emlékérmet kapott, majd 1999-ben dicsérő oklevéllel ismerte el munkásságát a Szabad Magyar Újságírók Szövetsége (Washington). Díjat nyert a rádió irodalmi pályázatán, majd 2000-ben különdíjat az országos millenniumi pályázaton. Több írószervezet tagja.