Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


T. Ágoston László
Vérvétel
 
Patonaiéknál az volt a szokás, hogy esténként a tévé előtt vacsoráztak, miközben buzgón nézték a híradót. Végtére is nem árt az, ha az ember tudja, mi történik a nagyvilágban. Hajdan, amikor még a gyerekek is hazajártak enni, a konyhában terítettek, a nagy asztalnál. Hét órakor illett mindenkinek az asztalnál ülnie és frissen mosott kézzel várni, hogy a mama kimerje a porcióját. Ez volt az igazság órája. Mindenki elmondta, mi történt vele aznap. Ki, kit, miért és hogyan bosszantott föl, s kinek miben lehet segíteni.
Aztán a gyerekek sorban kinőtték az iskolatáskát, s egyre többször vacsoráztak házon kívül. Először Juliska ment férjhez és vidékre költözött a férjével. Aztán a Pisti keresett albérleti szobát a barátnőjével. A legkisebb, a Jóska meg olyan állást kapott, hogy össze – vissza dolgozik. Hol délelőtt, hol délután, de olyan is van, hogy három napig haza se jön. „Fura egy munkahely az ilyen – morgott magában az öreg Patonai –, de legalább megfizetik érte. Az ő idejében ettől – eddig dolgozott az ember. Ha meg túlórázni kellett, azt előre bejelentették. Most meg… No, de hát ez már a huszonegyedik század. Még a hajuk is másképp nő a mai fiataloknak.
Mindezt megbeszélték egymás közt az asszonnyal, és megállapították, bizony ez már rég nem az ő világuk. Viszont ha már csak ketten vacsoráznak otthon, mi a fenének kell kiülni a konyhába, a nagy asztal mellé? Azért, hogy megbeszéljék a… No, mit is? Mindketten nyugdíjasok, arról és annyit beszélnek napközben, amennyit csak akarnak.
– No, akkor mától kezdve a tévé elé teríts, Juliskám! – mondta Patonai.– Legalább egy füst alatt megnézzük a híradót is. Az esti krimin már úgyis csak szunyókál az ember.
Ettől kezdve a szobában vacsoráztak, s lesték a fél hetes híradót. Így aztán első kézből értesültek a benzin áremelésről, a katonai puccsokról, az aznapi gyilkosságokról, a kórházak deficitjéről, meg arról is, merre jár éppen az aktuális tornádó. Aznap este éppen azt magyarázta valami okos minisztériumi főosztályvezető, miért fontos politikai feladat az, hogy mindenki fillére pontosan tudja és tudatosítsa a betegekkel, mennyibe kerül az egészségbiztosítónak egy-egy vizsgálat.
– Az fontos – dünnyögte Juliska –, de már tavaly se küldték ki a behívót a tüdőszűrőre.
– Nem hát, mert drágább lett a posta – mondta Patonai. – Megszüntették a kötelező vércukor vizsgálatot is…
– Pedig neked se ártana egy alapos kivizsgálás. Hallom, hogy fújtatsz a lépcsőn felfelé. Gyengül a motor, öreg! Rádférne egy kis karbantartás.
– Nincs nekem semmi bajom – legyintett –, csak fölöslegesen szurkálják az embert azzal a vérvétellel is…
– Jó, hogy mondod – kapaszkodott a szóba az asszony. – Évek óta nem voltál vérvizsgálaton. Csak íratod a doktorral a régi  gyógyszereidet, aztán sehol egy kontroll. Lehet, hogy már rég nem is hatásosak. No, ha legközelebb megyek hozzá, meg is kérem, hogy legalább tüdőszűrőre, meg vérvételre utaljon be a szakrendelőbe. Ebből nem engedek.
– Ugyan már, mi a fenének szurkáltassa össze magát az ember? Semmi értelme. Azt a francos tévét meg kapcsold ki! Csak úgy dől belőle a hülyeség… Elveszi az embernek még az étvágyát is…
Hiába ágált, hiába kedveskedett Patonai, az asszony hajthatatlan maradt. A tüdőszűrő, az még csak hagyján. Félmeztelen testtel beáll az ember a gépbe, aztán kész. Soha nem volt még baj a tüdejével, csak azért a fránya bagóért korholta az orvos. Megfogadta a tanácsát, immár öt éve leszokott a cigarettáról. Mit akarnak még tőle? De hát az orvos az olyan, mint az autószerelő. Ha akar, mindig tud találni valami hibát. Ez a Juliska meg állandóan azzal a vérvétellel nyúzza. Tudja, mennyire utálja a tűt. Nem nagy dolog, akár egy szúnyogcsípés… Az hát, de őt ne csipkedje semmiféle szúnyog! És mindez amiatt a hülye tévé miatt…
***
 
– Hol jártatok így párosan? – kérdezte a szomszéd, amikor leszálltak a buszról. – Csak nem az aranylakodalmatokat intéztétek a papnál?
– A fenét – ingatta a fejét Patonai. – Tüdőszűrőn voltunk az asszonnyal.
– Miért, valami bajod van?
– Dehogy, csak tudod megagitált, hogy nézessük meg magunkat, és a jövő héten vérvételre is kell menni.
– Kórházba?
– Nem, csak ide a doktorhoz. A nővérke megcsinálja.
– Az jó. Egyszer fiatal házas koromban nekem is volt egy esetem egy nővérkével. Az is azzal kezdte, hogy levette a véremet.
– Levette?
– Le. Jól van, ne akadékoskodj már! – nézett Patonai elképedt arcába. – Ülj le ide, a padra, inkább elmesélem. De nehogy visszamondd az asszonynak, mert agyonütlek! Különben is olyan régen volt már…No, szóval még a mézes heteinkben történt. Nagyokat hancúroztunk, aztán egyszer csak… hát hogy is mondjam? Szóval nem akart csillapulni a vágyam. Érted? Annyira nem, hogy ki kellett hívni az orvost. Ki is jött, megnézte, a nyakát tekergette és kuncogott magában. Azt mondja, neki ilyennel még nem volt dolga. Az erekkel lehet valami baj, azonnal bevitet a kórházba. Így is történt. Jött a mentő, letakartak egy lepedővel, úgy vittek. A késődélutáni órákban járt már az idő. Mire beértünk, meg fölvették az adataimat, volt vagy öt – hat óra. Csak ügyeletes orvos volt, meg a nővérek. Megnézett ott is az urológus doki, de nem nyúlt hozzá. Azt mondta, meg kell várni a főorvos urat. Addig a nővér vegye le a vért, meg készítsen elő mindent.
– Az asszony meg ott idegeskedett, mi?
– Hát persze. No, de mit tehetett volna? Lerakta a pizsamámat, meg a törülközőt, és elballagott haza. Tudta, hogy jó helyen vagyok.
A nővér meg jött egy nagy jeges tömlővel, mert azt mondta neki a doki, hogy jegelni kell. Csinos, szőke, bögyös – faros nővérke volt, aligha több húszévesnél. Azt mondja, mutassam. Mutattam. Ő meg elkezdte jegelni azzal a tömlővel. Azt mondja, ettől majd lecsillapul. Csillapult, a fenét csillapult… Minél tovább kezelte, annál fickósabb lett. A végén már elkezdett remegni a keze. Gondolom, az idegességtől…
– Hát persze. Mi mástul lett volna? És?
– Lejegelte, aztán hozta a tűt a vérvételhez, meg a fiolákat. Azt mondja, tegyem az ölébe a kezemet. De akkor már az én kezem is remegett… Nem csoda, hogy becsusszant a köpenye alá.
– Aztán? Minden szót úgy kell kihúzni belőled…
– Aztán nagy nehezen levette a vért. Vagy hármat szúrt, mire sikerült eltalálnia az eret. Na, mondom, nővérke, három null oda. Mikor törleszthetek? Azt mondja, éjfélkor a zuhanyzónál.
– Ott volt?
– Ott. És törlesztettem. A végén én győztem négy háromra.
– A mindenit! Nagy csibész vagy te, Pali szomszéd! És a bajod rendbejött?
– Hát persze. Másnap kaptam infúziót, meg nyugtató tablettákat és helyreállt a rend. Csak a nővérkét szúrta le a főorvos úr, mert a tű helyén olyan jó tenyérnyi véraláfutás keletkezett. Mindezt csak azért mondtam, hogy nem kell félni attól a vérvételtől.
– Na hallod, egy ilyen vérvételben még akár én is benne lennék…
Másnap reggel nyolc órára ment a rendelőbe. A nővérke nyitott ajtóval várta. Az asztalon minden kellék előkészítve.
– Jöjjön, Patonai bácsi, gyorsan túl leszünk rajta – mondta mosolyogva és lesegítette a kabátját.
Csinos, bögyös – faros szőke asszony – állapította meg magában a páciens. – Igaz, hogy közelebb van a negyvenhez, mint a húszhoz, de ezek az érett nők még izgatóbbak, mint azok a nyafka csitrik.
– Üljön ide velem szembe, a kezét az ölembe… Elfordíthatja a fejét, ha nem szereti nézni a vért… Na látja, már készen is vagyunk. Ezt a kis vattát szorítsa a tű helyére! Így ni. Leragasztjuk, és ennyi. Fel is öltözhet, Patonai bácsi. Holnapra elkészül a lelet.
– Köszönöm, nővérke, nagyon kedves… – hálálkodott. – Olyan ügyesen csinálta, hogy szinte észre se vettem.
– Ez a dolgom, Patonai bácsi. Lassacskán huszonöt éve lesz, hogy gyakorlom.
***
 
– Hamar megfordultál, öreg – fogadta otthon a felesége. – Tán csak nem gondoltad meg magad? Vagy nem ért rá a nővér?
– A fenét. Képzeld el, hogy sorba se kellett állnom. Csak egyedül voltam ott, meg a nővér.
– És mekkora véraláfutást csinált?
– Gyere, megmutatom! – vette le a kabátját. – Nézd meg, még le is ragasztotta. Három fiolába vette le a vért. Itt a – letépte a ragtapaszt – helye…
– Hol? – lépett közelebb az asszony, s még a szemüvegét is föltette, hogy jobban lássa. – Ügyes ez a nővér, szinte meg se látszik a tű helye.
– Az – bólintott rá Patonai – egy null oda. – Aztán magában még hozzátette – Semmi esély rá, hogy kiegyenlítsek.
 
  

 

tagostonlaszlo.jpgT. Ágoston László író, újságíró. 1942. október 14-én született Tasson. 1970-től újságíró. 1971-73. között végezte el az újságíró iskolát, majd 36 évesen főiskolai diplomát szerzett. Üzemi, intézményi lapok munkatársaként, szerkesztőjeként dolgozott. Első novellája 1966 decemberében jelent meg a Csepel újságban. Novelláit, elbeszéléseit, szatíráit, meséit közölte a Népszava, Népszabadság, megyei lapok, Somogy, Hévíz, Hevesi Szemle, Új Hevesi Napló, Lant, PoLísz, Ezredvég, Új Horizont, Keresztény Élet, JEL, Amerikai Magyar Népszava, Amerikai Magyar Szó, Bécsi Napló, kanadai Krónika, Kaláka, belgiumi Kilátó, stb. Írásait mintegy két tucat antológiába válogatták be, de önálló kötete csak 2001-ben jelenhetett meg. 1989-ben Krúdy Emlékérmet kapott, majd 1999-ben dicsérő oklevéllel ismerte el munkásságát a Szabad Magyar Újságírók Szövetsége (Washington). Díjat nyert a rádió irodalmi pályázatán, majd 2000-ben különdíjat az országos millenniumi pályázaton. Több írószervezet tagja.