Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


T. Ágoston László
Rózsa Sándor
(Részlet A két Lenkey című regényből)
 
El is indul Lenkey, s Szegeden át harmadnap megérkezett a becskereki táborba. Mindössze egy raj huszárt vitt magával kíséretül. Egyenesen Damjanich szállására hajtatott. Kölcsönösen gratuláltak egymásnak az előléptetésükhöz, hiszen mióta nem találkoztak, mindketten alezredesek lettek.
– Mi járatban vagy ebben a sárfészekben, János? – kérdezte Damjanich. – Gondolom, hogy nemcsak nálam akarsz vizitálni.
– Valóban nem, fontos ügyben jöttem. Van itt egy századom a te kezed alatt; a Rózsa Sándor csapata. Tudni akarom, mi az igazság ezekkel a betyárokkal!
– Vetternél voltál?
– Voltam. Azért kérdezlek téged.
– Ha voltál nála, tudhatod, hogy összevesztünk, és éppen Rózsa Sándor miatt. Vetter tábornok után mit mondhatnék neked?
– Az igazat, János. Azért jöttem hozzád.
– Köszönöm, pajtás. Hát tudd meg, hogy Rózsa Sándor csapatának köszönhetjük a lágerdorfi győzelmet. Egymaga több, mint egy tucat szerbet vágott le. Úgy futottak előlük, mint a nyulak. Lehet, hogy gazemberek, lehet, hogy nem igazi katonák, de az is biztos, hogy ha megjelennek valamelyik faluban, pillanatok alatt rendet teremtenek. Igaz, parancsolni nem lehet nekik, de a kapott feladatot végrehajtják, és ez a fontos. Én megdicsértem őket a csata után. Vetter berendelt, és megrótt, mondván, hogy kegyetlenkedtek. Rózsát is figyelmeztette. De kérdezem én, kegyetlenkedés-e megbüntetni azokat, akik az átvonuló csapatokra lövöldöznek a házak ablakaiból? Pertán, meg Oresicán a házakat is fölgyújtották. Joggal, mert onnét lőttek rájuk. Háború van, nem fogócskát játszani jöttünk ide. Aki fegyvert fog, számítania kell rá, hogy fegyverrel válaszolnak neki. Rózsa négy kocsi lőport zsákmányolt a lágerdorfi ütközetben. Nem akarják kifizetni neki, pedig rendelet van rá. Tudod mit? Én is zúgolódnék a helyükben. Ha másnak jár a zsákmány után a pénz, nekik is.
– Hol vannak most?
– A Karas folyó mellett szállásolták el magukat a tanyákon. Elküldjek érte valakit? Parcsetics őrnagy Becskereken van, de Rózsa Sándort itt tartottam.
– Inkább  adj mellém egy embert, aki átvezet ezen a sártengeren. Magam megyek hozzá.
– Ahogy gondolod, te vagy az ezredparancsnoka...
Az őrtüzek látványa megdobogtatta Lenkey szívét. A századára emlékeztette. Hányszor ült közéjük a verbászi táborban... Vincze, Harsányi, a behemót Sipos tűntek föl lelki szemei előtt, és egyszeriben olyan erős vágy fogta el a régi katonái után, hogy  futni szeretett volna a dombokon, erdőkön, a Tiszán át egyenesen Verbászig. De vajon hány hiányzik már a megszokott, kedves arcok, a fiai közül? Hány huszár fölé tűzték ki a hántolatlan, hevenyészve összeácsolt fakeresztet?
Az őrt álló, marcona külsejű legény rájuk szegezte pisztolyát, s miután megmondták a jelszót, egy szikár, hórihorgas társához kísérte őket.
– Ez a Veszelka Imre, Rózsa Sándor alvezére – súgta oda Lenkeynek a kísérőül szegődött főhadnagy.
– A gazdáhó akarnak mönni – mondta a legény.
– Oszt kit jelöntsek a Sándornak?  – nézett rájuk bizalmatlanul Veszelka.
– Lenkey alezredest.
– Várjanak. Mer’ hogy éppen pihen a Sándor.  Portyán vót az éccaka.
Kisvártatva egy alacsony, szúrós tekintetű emberrel jött vissza. A határozott intézkedéseiből sejteni lehetett, hogy ő itt a gazda.
– Emöhetsz, Imre – mondta .– Nízd végig az őröket! – Aztán Lenkeyhez fordult. Ujja hegyével megbökte a pörge kalap szélét. – Aggy’ Isten! – mondta.
– Fogadj’ Isten! – válaszolt az alezredes. Ennyit már megtanult a pusztai katonáktól. – Kend az a híres Rózsa Sándor, a lágerdorfi hős?
– Személyössen...szolgálattyára – húzta ki magát a betyár. – Ha kend is azé gyütt, hogy kioktasson, mink akár e’ is möhetünk. Mer itt mindönki olyan okos, de olyan...
– Én a kend ezredparancsnoka vagyok...
– Hozta Isten! Föjjebbvaló, a’ van itt is ölég, katona kéne! Kend kűtte rám a mútkó azt a hadnagyot? A’ nagyon gyalázatos égy embör...
– Azért jöttem, Sándor, hogy tisztázzuk azt az ügyet. A hazának nem civakodó kakasokra, hanem bátor katonákra van szüksége. Látja kend, én is azért hoztam haza a századomat Galíciából, hogy a magyar földért verekedjünk.
– Kend az a Lenkey, aki hazaszökött Gácsországbú? Hallottam kendrű Szögedébe. Így mán egész más a leányasszony fekvése! Gyüjjön, űjjünk lé a tűz mellé! Hé, Palkó, hozz má égy kis bort, hadd koccintsunk az alezredös úr egésségire! Hát láti, így vagyunk...
– Aztán hogy viselik a legények a katona sorsot?
– Nehezen. Ezökbű sosé lössz katona. A pásztorembör nem termött szalutállásra. Minket ugyan né egrecírozzon sénki! Mondják mög, hun az ellenség, a többit mög bízzák ránk...
– És Parcsetics őrnagy?
– A’ má mögszokta. Neköm szól, ha kő valami, én oszt elintézöm a többit.
– Érdekes ember kend, Rózsa Sándor. Vérdíjat tűztek ki a fejére, fél vármegye hajtotta a pusztán, mégis eljött harcolni a hazáért. Azért a hazáért, amelyik üldözte. Még egy századot is kiállított a saját költségén... 
– Hmm... sorja van annak, alezredös úr! – Közben a legény megérkezett a borral. Töltött nekik. – Hát akkó; az Isten éltesse  kendöt!
– Egészségére, Sándor! De mondja már el, hogyan adták a fejüket arra, hogy ide jöjjenek!? Nem féltek, hogy lépre csalják magukat?
– Nem addig a’ – mosolyodott el Rózsa. – Kend nem fét, amikó elindút Gácsbú? Éssze’ él az embör, ha má van neki. Az úgy vót, hogy má sokan vótunk a pusztán, katonaság elű szökött legényök, oszt az elemózsia mög kevés. Éccő hírőték, hogy hozzák a kincstárt, vagy adót, mit tudom én, szóval sok pézt. Tanakottunk; mögcsinájjuk, né csinájjuk? Ha erabójuk, biztos utánunk kűdik a katonaságot. Akit efognak, halál fia. Ha nem, akkó éhön döglünk. Mögcsinátuk. De oszt nem a péz gyütt, hanem égy hintó. A huszárokat mögállítottuk, de nem lűttünk. Erre kiszáll égy embör, alig magosabb forma nálam, oszt ekezd beszéni. Aszonta, ű a Kossuth Lajos. Nem mondom, különben nyalka égy embör vót, szép fekete  szakálla vót néki. De én úgy még sénkit nem  hallottam beszéni. A végin mind mögríkatott bennünket. Aszongya, hogy ránk is szüksége van az idös hazának, mer itt az ellenség. Mög olyanokat mondott, hogy amnesztia lössz  mindön bétyárnak, aki együn verekönni. Ha vége lössz a háborúnak, akkó mög kapunk fődet, hogy böcsületösen mögéhessünk. Teccött a dolog kegyetlenű, de hogy csinájjuk? Mög oszt az is előgyütt köztünk, hogy a háborúba is löhet szörözni. Emögyünk. De ki beszéjjön a főkapitánnya a kegyelöm ügyibe? Éccő csak gyütt égy szenttamási embör. Ríva temette a lányát az erdőbe, mer hogy főgyújtották a házát a rácok, a lányát mög úgy mögböcstelenítötték, hogy mire Szögedébe ért vele, hát möghat. Emeséte, mit művenek itt az atyafiak. No, mondok, legényök, ott a helyünk. A szenttamási koma elintézte az amnesztialevelet, oszt mink mög együttünk igasságot tönni. Mer hát azé’ a bétyárba is van ám lélök, nemcsak az urakba! Főszeretem a csapatot Szögedébe, a saját pézünkön. No, karabélyt azt itt attak a legényöknek. Néköm jobb az. emyim. Zsold sé kő, mink nem a pézé harcolunk, hanem a böcsületünké, mög a szenttamási koma boszújáé.
– Az élelmet honnét veszik?
– Ahun van. Mögpróbátam pézé kérni. Nem atták. Hát rámék a rácokra, oszt lössz.
– De hiszen ez rablás!
– A rác evötte a magyartú. Mink csak visszavösszük. A kend emböre lé akart tartóztatni, hogy lopunk. Móresra tanítottam. Hadd emlögesse mög a Rúzsa Sándor nevit!...
– Miért nem kér élelmezést a tábornok úrtól, hiszen ez jár maguknak!?
A betyár szeme zölden villant, a keze ökölbe szorult.
– Rúzsa Sándor még soha , sénkitű nem kért sémmit! Jegyőzze mög kend, hogy énnéköm nincs szükségöm alamizsnára. Ha nem köllünk így, ahogy vagyunk, emögyünk haza.
– Ej de rátarti kend, Sándor! Tudja – e, hogy Vetter tábornok föl akarja oszlatni a csapatát?
– Asztat löhet. Az urak mindig azt töszik a szögénnye, amit akarnak. De előbb fizessön ki! Lágerdorfná’ szöröztünk négy szekér puskaport. Efogatták tülünk, de az árát kifizetni, azt nem akarik, pedig a kormánybiztos is azt mondta, hogy az jár. Az én apám bétyár vót, kötélönn végezte. Én is bétyár vagyok, löhet, hogy rám is az vár. De a szentségit, a böcsület, a’ böcsület! Mink mögígértük, hogy böcsülette’ harcolunk az urak hazájjáé’. Átuk a szavunkat? Átuk. Kérdözze mög a Damjanich alezredös urat!
– Nem is az a baj, Sándor, hanem hogy a magyarok is rettegnek maguktól.
– Nem mondom, éccő vót olyan, hogy ehajtották a magyar gazda marháját. Másnap visszamönt a jószág, a két legényt mög személyössen lűttem agyon. Nem ölég? Azúta fének tűlem.
– Csak nem jó ez így. Be kellene osztani a csapatot valamelyik zászlóaljba.
– Abbú pedig nem lössz sémmi! Mink azé bujdostunk a pusztába, mer’ nem akartunk emönni katonának. Ha békinn hagynak, harcolunk a hazáé’ az utósó csöpp vérünkig, de szalutáni égy bétyár sé fog. Akkó má’ inkább nem kő a fődjük, ögyék mög! Visszamögyünk ahunnan  gyüttünk.
– De fölesküdtek!...
– Fő. A hazára, de nem az egrecírozásra. Ha ezé’ gyütt kend, akár vissza is möhet!
Az alezredes ismét a századára gondolt. Mennyire tiltakoztak, amikor be akarták sorozni őket a Ferdinánd ezredbe. Miért éppen Rózsa  Sándor tűrné el a csapata föloszlatását? No igen, de hát ezek mégis csak betyárok...
Azon töprengett, hogyan bírhatná jobb belátásra ezt az önérzetes betyárkirályt, amikor nem messze tőlük egy hatalmas bikával tűnt föl két jól megtermett legény. Vacsorának szánták az állatot. Vastag kötelet kötöttek az orrlyukába fűzött karikára, úgy vezették két oldalról. Rózsa idegesen fölállt, cifrát káromkodott, és elindult feléjük.
– Evisz bennőtöket, Miska! Hogy fogjátok azt a bikát?!
De már késő volt a figyelmeztetés. A hatalmas állat nekilódult, s egy fordulással földre terítette a két fickót. Rózsa ledobta fehér szűrét, elkapta a bika két szarvát, és a fejét a két első lába közé nyomta. Közben egy lóháton érkező legény – akár egy picador – markolatig nyomta bele a kardját a lapockája fölött. Az állat eldőlt, s rúgkapálni kezdett. A sebből, és az orrából dőlt a vér. Lenkey ámulva figyelte a jelenetet. Nem nézett ki ebből az emberből ilyen bivalyerőt.
– Ez szép munka volt – mondta elismerően Rózsának. – Nem is tudom, lenne – e, aki ezt maga után tudná csinálni...Van a pusztán erősebb ember?
– Égy vót. Égy juhász.
– Csak volt?
– Ühüm – bólintott –, möghat, mer nem szeretöm, ha túltösznek rajtam.
– Ezt nem értem. Vétett valamit kendnek?
– Azt, hogy erősebb vót, oszt nálunk mindég az erősebb parancsol. Néköm mög né parancsójjon sénki!
– És a király, Sándor? A király csak parancsolhat...
– A pusztán má’ csak én vagyok a király. Akinek nem tetszik,  mérje össze velem az erejit!
Lenkey büszkeségét sértette ez a kemény beszéd, kedve lett volna összemérni vele a kardját, de hát ő az ezredparancsnoka.... Hogy verekedhetne meg a beosztottjával? Háborúban különben is tiltva van a párbaj...Aztán meg ez a Rózsa nem is nemes ember...Lenyelte hát felfortyanó mérgét, és másra terelte a szót.
– Azt mondják, magának négycsövű karabélya van. Igaz ez?
– Igaz biz a’! Szögedébe csinátattam égy puskaművesné. Ha fődobja a krajcárt, kéccő möglüvöm, mire léér.
– Kár kendért, Rózsa Sándor. Nagyszerű katona lehetett volna
– A’ má késő, de kendbű még löhet futó bétyár...
Újra nagyot nyelt az alezredes, s mintha nem  értette volna a szó súlyát, megkérdezte:
– Miből gondolja?
– Csak abbú, hogy  a paraszt fődet akar, azé gyütt e’ harcóni. Mögígérték néki. Osztán adnak is néki? Ezt e’ nem hihetöm. Tülünk még a puskapor árát is sajnájják az urak. Hát akkó honné sajnánák a fődet! Akkó pedig a paraszt hazamén, kendtök mög möhetnek futóbétyárnak, mer a némöt pandúr piszkosú mögszalassza kendtöket. No, néköm mönni kő vizitáni az őröket. Nyugodalmas jóccakát kendnek! Gondókozzék e’ azon, amit mondtam!
A betyár lóra kapott, s elvágtatott az őrtüzek felé. Lenkey egy ideig bámult utána, aztán bosszúsan dörmögve elindult a lováért. „Itt már csak a Jóisten  tud igazságot tenni!” mondta, és megcsóválta a fejét.
 
 
 
tagostonlaszlo.jpgT. Ágoston László író, újságíró. 1942. október 14-én született Tasson. 1970-től újságíró. 1971-73. között végezte el az újságíró iskolát, majd 36 évesen főiskolai diplomát szerzett. Üzemi, intézményi lapok munkatársaként, szerkesztőjeként dolgozott. Első novellája 1966 decemberében jelent meg a Csepel újságban. Novelláit, elbeszéléseit, szatíráit, meséit közölte a Népszava, Népszabadság, megyei lapok, Somogy, Hévíz, Hevesi Szemle, Új Hevesi Napló, Lant, PoLísz, Ezredvég, Új Horizont, Keresztény Élet, JEL, Amerikai Magyar Népszava, Amerikai Magyar Szó, Bécsi Napló, kanadai Krónika, Kaláka, belgiumi Kilátó, stb. Írásait mintegy két tucat antológiába válogatták be, de önálló kötete csak 2001-ben jelenhetett meg. 1989-ben Krúdy Emlékérmet kapott, majd 1999-ben dicsérő oklevéllel ismerte el munkásságát a Szabad Magyar Újságírók Szövetsége (Washington). Díjat nyert a rádió irodalmi pályázatán, majd 2000-ben különdíjat az országos millenniumi pályázaton. Több írószervezet tagja.