Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


T. Ágoston László

A híd, meg a lába

 

– Te, Peti – recsegte a telefonba Komáromi. – El se tudod képzelni, milyen nagy megtiszteltetés ért bennünket.

– Mármint hogy kit? Téged, a családodat, vagy...

– A fenét! Bennünket. Engem, téged, meg ezt az egész civil córeszt, akik a segélyeket gyűjtjük.

– Megtiszteltetés?

– Igen. A megyei főnök titkárnője, a Gizi most szólt ide telefonon, hogy a Tóth személyesen látogat ki hozzánk holnap délelőtt átvenni az összegyűjtött adományokat. Újságírók is jönnek vele; tévé, rádió, megyei lap, meg ilyenek. Szólj a Kecsegének, hogy ő is feltétlenül legyen ott, és fotózzon. Mondd meg neki, hogy legalább két teljes oldal legyen erről a helyi lapban.

– No igen, de...

– Semmi de! A következő számban három oldalnyi reklámfelületet vesznek a helyi vállalkozók. Ja, és csináljatok rendet abban a garázsban! Pokrócokat, ruhaneműt, élelmiszert, meg ilyesmit külön kupacba, aztán írjátok rá valami transzparensre, hogy lovasiak az árvízkárosultakért. Hadd fotózzák, meg filmezzék! Az se árt, ha ténfereg arra néhány ember, akit meg lehet szólítani riportalanyként. Mondják el, mennyire sajnálják azokat a honfitársainkat, akiknek a házát elmosta az ár, mennyire szívesen adakoznak, meg ilyesmi. Érted, miről van szó?!

– Már hogyne érteném. Akár az utolsó tyúkját is elhozatom vele...

– Oké, csináld! Ja, és azt is mondta a Gizi, hogy valami plecsniosztás is várható a végén. Nem tudom, minden lehet, húzzunk bele, öreg!

– Úgy érted, hogy húzzak bele én. Nem tudom, miért beszélsz mindig többes számban...

– Most nincs itt a lelkizés ideje. Ha itt lesz, majd ezt is megbeszéljük. Tudod, akkor kell átmenni a hídon, amikor odaérünk.

– Tudom, ezt már említetted néhányszor. Ez esetben mikor érünk oda?  Mármint, hogy holnap hány órakor ténferegjenek itt azok a riportalanyok?

– Mit tudom én... Mondjuk tíz óra körül.

Stróman Peti odaszólt az asszonynak, hogy csináljanak rendet a segélygyűjtő garázsban, mert olyan az egész, mint egy harmadosztályú kupleráj. Aztán meg másnap reggel kenjenek meg néhány szendvicset, bontsanak föl néhány üveg bort, meg ilyesmi. Honnan, honnan? A kenyeret venni kell, mert csak frissen jó. Kolbászt hozott a fűszeres, nézzék meg, nem járt-e le a szavatossági ideje. Vaj is van ott az adományok között. Kannás bort hozott a kocsmáros, az jó lesz a plebsznek, a Tóthnak, meg a polgármesteréknek ott van az a néhány palack, amit a pincészetből hoztak. Néhány szem gyümölcsért át kell ugrani a Fodorhoz. Ha megígéri neki, hogy benne lesz az újságban az adománya, akár két-három láda őszibarackot is képes lesz átküldeni. Hja, aki képviselő akar lenni, annak csipkednie kell magát.

A koraesti órákra összeállt a program. Tolnai, az iskolaigazgató nyaralni indulna a felségével, de hát ez az egy-két óra már igazán nem számít, elmondja ő a hazafias szöveget. Nem kell sokat agyalni rajta, a március tizenötödikei ünnepségeken is mindig ő a szónok. És mindig annak a pártnak a nevében, amelyikhez az éppen aktuális polgármester tartozik. Igazán nem nagy dolog, legföljebb pár mondatot meg kell változtatni a szövegben, és kész. A közönség észre se veszi. Nem hát, mert a birkapörkölttel, meg a piros nagyfröccsel vannak elfoglalva.

Holnap szerda lesz, heti piacnap. Sarudiné a nagyúti tanyáról amúgy is bejönne árulni. Lerakja a cuccát, a lánya árulhat, ő meg tíz óra körül elsétálgat az adománygyűjtő garázs felé mondjuk egy kosár tojással, meg egy kendermagos tyúkkal a hóna alatt. Tavaly a tisztiorvosi ellenőrzéskor találtak nála néhány szalmonellás tojást. Ideje meghálálni, hogy elfelejtették följelenteni.

No, mi kellhet még? – kérdezte magától Stróman, s miután semmi újabb elintézendőt nem talált, a feleségéhez fordult. – Rendet raktatok a garázsban?

– Rendet hát – válaszolt amaz félvállról. – Meg rendeltem kenyeret is reggelre a péktől. Adománynak. Csak azt nem értem, miért reszket úgy az inad, ha ideszól ez a Komáromi. Ahelyett, hogy a káefté ügyeit intéznéd, vagy velünk lennél, csicskázol ennek a szélhámosnak. Mi hasznunk van nekünk ebből? Bohóckodsz itt a faluban, a kocsi meg kint rohad az udvaron...

– Ne kárálj már, te szerencsétlen némber! Attól, hogy te nem érted, még mozog ám a világ! Különben is, a hídon akkor kell átmenni, amikor odaér az ember. Érted? Dehogy érted, te csak a kocsit látod az udvaron. Én meg nem magyarázkodok. Majd holnap meglátod, mi hasznunk lesz nekünk ebből.

Strómanné csak nézett, amikor reggel a férje fütyörészve borotválkozott, fehér inget vett föl, nyakkendőt kötött, és még a hónalját is befújta sprével. Nézett, de nem szólt. Annak idején, amikor még fiatal házasok voltak, esténként csinált ilyet, amikor hozzá akart bújni az ágyban. Mostanában már... ugyan, ott a két gyerek, meg borotválkozni is csak akkor szokott, ha elmegy valahová üzleti ügyben tárgyalni, vagy ebbe az egyesületébe. Nem magyarázkodik... Hát jó, de azért ő nyitva tartja a szemét.

*

Tíz óra körül megjelent az iskolaigazgató. A Petit kereste. Aztán jött a Sarudiné egy kosár tojással, meg egy tyúkkal a hóna alatt. Kecsege, aki a helyi újságot csinálja, telefonált, hogy mikor jöjjön? Hát mit tudja ő, jöjjön, amikor akar. Aztán beállított a Bede, az a részeges munkanélküli ács három haverjával, és követelték a szendvicseket, meg a bort. A Peti meg csak pislogott, kacsintgatott, amikor megkérdezte, hogy mi a francot keres az ő udvarán ez a sok tekergő.

Az óra csak pergette a perceket, de nem történt semmi. Csak az összekötözött lábú tyúk pihegett Sarudiné hóna alatt, az iskolaigazgató sóhajtott fel félóránként, hogy neki bizony most már mennie kell, mert elfoglalják a szobát, Bede meg az árnyékot adó fa alá vonult a haverjaival, a kannás borral, meg a szendvicsekkel. Amikor a harangozó elkezdte kongatni a toronyban a levesmarsot, Stróman előkapta a mobil telefonját és idegesen verte rajta a számokat.

– Komáromi úr? Mi a fene van már Lacikám, hogy nem jönnek? Csak állunk itt a melegben...

– Igazad van, öreg, de légy türelemmel! Az van, hogy már éppen indult volna a Tóth, de berángatták valami frakcióülésre. Kettő előtt el se tud szabadulni.

– Miféle frakcióülésre? Mi köze a Tóthnak az akármilyen frakcióhoz?

– Hajaj, öregem, itt mindenkinek köze van mindenhez. Tudod, nálunk élő súlyban veszik a politikust.

– És ennek mi köze van hozzánk, meg az árvízi segélyhez?

– Semmi, öreg, semmi, csak vicceltem. Tarts ki, majd kettő után hívlak!

Zsebre vágta a telefont, és odament az igazgatóhoz.

– A jelek szerint valami porszem került a mechanikába – mondta. – Nem akarom tovább fenntartani. Menjen csak! Jó pihenést, kézcsókom a Manyikának!

– Itt hagyjam a beszédet?

– Á, nem fontos, majd rögtönzök valamit...

Sarudiné is felfigyelt a pusmogásra és odasündörgött Strómanhoz.

– Belefújtak a lisztbe, Petikém? – kérdezte. – Nekem igazán elmondhatod, tudod, hogy nem vagyok pletykás. Tőlem még soha senki...

– A franc tudja, Maris néni... Ezek a nagyok állandóan variálnak. Csak mondogatják, hogy akkor kell átmenni a hídon, amikor odaérünk, aztán kiderül, hogy nincs is ott a híd.

– Az baj, Petikém, nagy baj. De akárhogy legyen is, a tyúkom beledöglik itt a melegben a várakozásba étlen-szomjan megkötözve. Inkább hazavinném.

– A tojást itthagyja? Nem nekem, adományba.

– Ezeknek, akik azt se tudják, hol a híd?

Öten maradtak. A négy eszegető-iszogató cimbora az árnyékban hűsölve, meg Stróman Péter a nyakkendőjét igazgatva. A vendégek úgy fél három tájban már dudorászni kezdtek, ami meglehetősen idegesítette a háziasszonyt, meg a szomszédok is át-átnéztek a kerítésen, hogy csak tán nem valamiféle lakodalom készül?

– Nem tudom, nem tudom... – szabadkozott Komáromi. – Valami zárt ülés van, se ki se be nem mehet senki. Azt mondja a Gizi, hogy már az újságírók egy része is elszéledt. Ma már biztosan nem indul el a Tóth. Talán majd holnap. Egy nap nem a világ... Tarts ki, öreg! Tudod, a híd...

– Tudom hát, csak innét messziről úgy látszik, mintha remegnének a lábai.

Beletúrt a hajába, aztán odalépett a mulatozókhoz.

– No, Sanyikám, ettetek, ittatok kedvetekre, most már kotródjatok haza aludni!

– Nem addig a’, Petikém – állt föl ingadozva Bede. – Mi neked áldoztuk az egész napunkat színtiszta barátságbul. Hát legalább valamiféle köszönöm szépen, vagy csókolom a szád, vagy ilyesmi azért járna nekünk is, nem? Mert ha mi ezt elmeséljük a kocsmában, téged körülröhög a falu. Igaz, fiúk?

– Körbe ám! – kaptak a szón többen is. – Hacsak el nem visszük ezt a kis maradékot...

– Vigyétek, vigyétek, essen belétek a nyű!

*

– Semmi sincs veszve – mondta másnap Komáromi. – Úgy tudom, ma valahová a Dunántúlra mentek, de amíg el nem vitték a cuccot a garázsból, bármikor beeshetnek, és akkor...

– Rendben van, de hát nekem is lenne egyéb dolgom, meg az asszony nagyon morog a garázs miatt.

– Morog az asszony? Hát ki viseli nálatok a nadrágot? Majd leesik az álla, ha meglátja a melleden a tiszti keresztet a kardokkal. Akkor majd nem morog, ne félj!

– Jól van, de ha lehet, minél előbb...

– Bízzál bennem, Peti pajtás, és nem fogsz csalatkozni!

A következő két napon semmi említésre méltó nem történt. Telefonon se hívták, levél se jött. Peti csak ült a garázs előtt és várt. Az asszony meg időnként elsétálgatott mellette, a vállát vonogatta és belerúgott egy-egy ládába, mondván: „ennek is a garázsban lenne a helye”. Aztán a harmadik nap reggelén szó nélkül dobta le az újságot az asztalra.

– No, mi van, megbolondultál? – mordult rá a reggeli kávéját szürcsölgető Stróman.

– Én már csak meg – vágott vissza az asszony –, de te már előbb is meg voltál!

– Mi van? Mondjad, ne csapkodj itt nekem!

– Nézd meg! Tudom, hogy ezzel hülyítettek – nyitotta ki az újságot.

Rögtön a második oldalon nagy szalagcím hirdette, hogy tegnap kitüntették az árvízi segélygyűjtők legeredményesebb egyesületi vezetőjét. Ott volt a fényképe is két hasábon, mellén a tiszti kereszt a kardokkal. Stróman csak nézte, nézte az újságot meredt szemekkel. Összefutottak előtte a betűk, a sorok, a kép, de nem is érdekelte, mit írnak róla, az se, hogy kicsoda, és miért éppen ő. Keserűen elhúzta a száját, és csak annyit mondott: „a szentségit!”

Egy óra múlva megcsörrent a telefonja. Komáromi hívta.

– Láttad?

– Láttam.

– Nagy szemétség. Nem is találok rá szavakat. De legalább ne mondták volna...

– Hát akkor mit szóljak én? Ide csődítettem a fél falut, és akkor... Meg az asszony is...

– Azt mondja a Gizi, hogy a politikai érdek miatt.

– Megéri a pénzét ez a Gizi is... No, de legközelebb jöjjön ő gyűjteni! Mikor viszik el?

– Holnap megy érte a kocsi.

Másnap délben valóban megállt a ház előtt egy teherautó és a sofőr Stróman Pétert kereste. Az adományokért jött – mondta. A házigazda kinyitotta a garázs ajtaját és rámutatott.

– Ő lenne az. Rakodója van?

– Van egy félnótás, de azért segíthet maga is.

– Kiújult az ágyéksérvem. Öt kilónál többet nem emelhetek. Ha végeztek, szóljon be. Ott leszek a konyhában.

Délután éppen a sógorához biciklizett, amikor az egyik útkereszteződésben összetalálkozott Kecsegével, a helyi újság szerkesztőjével. Elment volna mellette egy kurta köszöntéssel, de a másik megállította.

– Láttam – mondta együttérző bólogatásoktól kísérve –, ne is beszéljünk róla! De azért azt a három oldalnyi hirdetést megkapom, ugye?

 
tagostonlaszlo.jpgT. Ágoston László író, újságíró. 1942. október 14-én született Tasson. 1970-től újságíró. 1971-73. között végezte el az újságíró iskolát, majd 36 évesen főiskolai diplomát szerzett. Üzemi, intézményi lapok munkatársaként, szerkesztőjeként dolgozott. Első novellája 1966 decemberében jelent meg a Csepel újságban. Novelláit, elbeszéléseit, szatíráit, meséit közölte a Népszava, Népszabadság, megyei lapok, Somogy, Hévíz, Hevesi Szemle, Új Hevesi Napló, Lant, PoLísz, Ezredvég, Új Horizont, Keresztény Élet, JEL, Amerikai Magyar Népszava, Amerikai Magyar Szó, Bécsi Napló, kanadai Krónika, Kaláka, belgiumi Kilátó, stb. Írásait mintegy két tucat antológiába válogatták be, de önálló kötete csak 2001-ben jelenhetett meg. 1989-ben Krúdy Emlékérmet kapott, majd 1999-ben dicsérő oklevéllel ismerte el munkásságát a Szabad Magyar Újságírók Szövetsége (Washington). Díjat nyert a rádió irodalmi pályázatán, majd 2000-ben különdíjat az országos millenniumi pályázaton. Több írószervezet tagja.