Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


T. Ágoston László

Harangszó előtt

 

jesus-och-herodes.jpgRosszkedvűen sétálgatott palotája egybenyitott szobáiban Heródes Antipas, a negyedes fejedelem. Döntésre kellene jutni végre ebben a Jézus ügyben – gondolta magában – mert a végén még fellázítja a peszah ünnepre összesereglő népet, és ha a rómaiak állítják helyre a rendet, abból a zsidók számára semmi jó nem származik. Rendes ember ez a Pilátus, a helytartó, de hát mégis csak római. Kaifás, a főpap, meg a főtanács is csak tanácskoznak, csépelik a szót, de nem akarják magukra vállalni az ítélet felelősségét. Ez a Jézus, a József fia a Dávid nemzetségéből úgy viselkedik, mintha nem is alattvaló lenne, hanem ő viselné a koronát. Isten fiának meri nevezni magát, betegeket gyógyít, halottat támaszt fel, kiveri a templomból a kufárokat, és képmutatóknak nevezi a papokat. Kiféle, miféle ez az ember? Ha csak a fele igaz annak, amit a hírhozók beszélnek róla, már régen megérett a fejvesztésre. Akár az a végítéletet hirdető, nagyszájú János, aki még őt is a szájára merte venni, mert feleségül vette Heródiást, a bátyja, Fülöp feleségét. Tulajdonképpen nem is akarta a fejét venni, hisz’ annyira tisztelte őt a pórnép, meg prófétának is mondták. Maga is szívesen elbeszélgetett vele… Aztán jött ez a lány, a Salóme és a táncáért tálcán kérte a fejét. Hát meg lehet tagadni egy ilyen gyönyörű leány kérését? No mindegy, megtörtént, fátylat reá! Nem büszke rá, de bocsánatot se kérhet tettéért a király. No, ez a Bemerítő János már előre megjövendölte a názáreti Jézus eljövetelét, és messiásnak nevezte őt.

Hát akkor most Isten fia, messiás, vagy Dávid utódja, a trónkövetelő, új izraeli király? Mindegy melyik, csak ellensége lehet a főpapnak és neki is. Akkor pedig nincs kegyelem a számára. Oda kerül majd a tömlöcbe Barabás mellé, aki fegyverrel támadt a rómaiakra. Mert Róma itt a legfőbb hatalom, a császár jelenti a békét, a biztonságot, hogy nem mernek rájuk törni a szomszéd népek, s lám, még Izrael Istene is megfér a római istenek mellett, mint ahogy Pilátus palotája is Heródesé szomszédságában. De azért mégis csak jobb lenne, ha Róma mondaná ki a végső szót a gonosztevőre, mintha a zsidók főtanácsa ítélné el a messiást… 

Leült az aranyszegélyű íróasztala mellé és csöngetett. A szolga meghajolt és csendben várt.

– Küldj azonnal Kaifásért, beszédem van vele – mondta és intett, hogy elmehet.

A főpap hamarosan megérkezett és fejet hajtva állt meg Heródes előtt.

– Üdvözöllek királyom. Hívattál…

– Hívattalak, mert ez a Jézus ügy nem tűr halasztást – mondta, s a pamlagra mutatott.– Azt akarom, hogy a rómaiak ítéljék el őt. Végtére is, aki ellenünk vét, Róma ellen cselekszik. Értesz engem, Kaifás?

– Tökéletesen értelek, uram, sőt már a tervem is kész. Kérlek, bízd rám ezt az ügyet!

Amikor Jézus legközelebb a templomban tanított, odasündörgött mellé néhány férfi. Arcukról és ruhájukról is látszott, hogy nem a pórnép közül valók. Így szólt hozzá az egyik:

– Tanító! Tudjuk, hogy becsületes vagy, és nem törődsz azzal, hogy mások mit gondolnak rólad. Neked minden ember egyforma, és az igazságot tanítod Isten útjáról. Helyesnek tartod-e, hogy adót fizessünk a császárnak? Fizessünk, vagy ne fizessünk?

A férfiak – farizeusok és Heródes-pártiak – elismerően bólogattak társuk szavaihoz, és kaján mosollyal várták a választ. Bármit mondjon is erre a rabbi, csapdába esett. Ha igent mond, a nép utálja meg a hódítók kiszolgálása miatt. Ha nemet, a rómaiak találják vétkesnek lázítás okán. Akár jöhetnek is a fogdmegek. Jézus, a názáreti azonban átlátott rajtuk. A fejét csóválta, és szelíd mosollyal visszakérdezett.

– Ennyire ostobának tartotok ti engem? Miért akartok próbára tenni? Ne gondoljátok, hogy nem válaszolok. Hozzatok ide egy ezüstpénzt, rajta van a válasz.

Többen is ugrottak, hozták a pénzdarabot. Jézus kézbe vette, felmutatta, és így szólt:

– Kinek a képe és írása ez?

– A császáré – felelték azok kórusban.

– Na látjátok, rajta van a válasz. Adjátok meg a császárnak, ami a császáré, Istennek pedig azt, ami az Istené!

A férfiak bambán bámultak maguk elé és köszönés nélkül elsomfordáltak. Megint csak dolguk végezetlenül. Magukban azt számolgatták, hány nap van még pészahig. Addig még mindenképpen rá kell találniuk a megdönthetetlen bizonyítékra.

 

***

 

A nagymeggyesi Mihály gazdának harminc hold földje és két legénysorba serdült fia volt. Ahhoz még gyermekkorúnak számítottak, hogy besorozzák őket katonának és elhantolják egy közös sírba a Don-kanyarban, de elég izmosnak bizonyultak ahhoz, hogy kisegítsék apjukat a mezei munkában. Termett is szépen a földjük, őszre megtelt a hombár, meg a padlás, és a pincében is édes bort érleltek az öreg tölgyfahordók. Áldotta is érte Mihály gazda az ő Istenét, aki mindezt megadta neki. Az Úr asztalára tette le az első új búzából sütött kenyerét, és az úrvacsorai kehelybe töltötte az első korty kiforrt új borát.

Mire a másodikat is csapra verhette volna, már nem az ő kezében volt a hordó dugója. Részegen gajdoló pufajkás katonák puskatussal verték be a hordók tetejét és csajkával meregették belőle a finom nedűt. Mihály gazda csak állt ott lebénult tagokkal, és eleredtek a könnyei. A katonák körbetáncolták, és a vállát veregették, mondván, hogy „harasó, harasó…” És akkor is csak a szemöldökét ráncolta, amikor az udvaron szétszórták a búzáját, és elkötötték a legszebb sárga lovát.

Bezzeg a két fiút alig tudta féken tartani az anyjuk, úgy szidták, átkozták a betolakodókat, s biztosan nekik is ugranak csupasz két kézzel a fegyvereseknek, ha az asszony nem őrzi a kötényzsebében a rejtekhely kulcsát. Mert jól tudták ők előre, hogy kő kövön nem marad, ha betörnek a barbár hordák, s ha egyszer elvonul a vész, elölről kell majd kezdeni mindent annak, aki megmarad. Hát legalább ők maradjanak, akik emlékezve újra kezdik.

Az ifjak újra kezdték, és újra kizöldült a mező. Az öreg Mihály már csak ült a kapu melletti kispadon, a pipafüstöt fújta, és nem értette ezt az új világot. Az ifjabb Mihály, meg a Gáspár se értette, Isten trónusára hogyan került a Párt, de menni kellett, mert moslékért visított a disznó, és abrakért nyihogott a ló. És azt se értették, mi végre gyarapodik napról napra az adó, meg külön a beszolgáltatás. De minden kérdésre válaszolt helyettük a Párt, a Mindenható. Aztán már a válaszra se pazarolta a szót. Például arra, miért söprik tisztára a padlást, s kié legyen a föld, melyre még öreg Mihály verejtéke hullott.

És fölcseperedett az újabb nemzedék, legifjabb Mihály és Gáspár, a junior. Őket már nem kötötte a föld, és nem vonzotta a szülőfalu. Apjuk adta rájuk az áldást: „menjetek messzi ez átkozott földtől, ahol csak könny és nyomor terem, ahol az egyik tejfölben dőzsöl, a másiknak nincs már kenyere sem.” És mentek az ifjak, nincs már határ, csak azt nézték hol terem a vígság, a pénz és a szerelem. Eleink sírját dudva borítja. Nem a mi gondunk, majd lelegelik az őszi ködök.

Mihály üzletember lett, afféle mindenre vállalkozó. Ha kellett, házat épített, ha kellett, pártot alapított, s mindig azt hirdette, amit kell. Amit az ő érdekei diktáltak. És mindig ő volt a győztes, bárkivel állt szemben, mert nem kötötték elvek, adott szó, becsület, s Isten se háborgatta, mert nem ismerte Őt. Mivel hogy építő volt, házat is épített magának ott fent a dombtetőn, ahol a jobbak laktak. Pazar bútort hozatott bele, szobrokat, meg festményeket, akár egykor a rómaiak. S ha már ott állt a ház, a villa, sokan azt mondták rá, palota, üresnek tűnt, ha nem veri föl a vendégek zaja. Nos, hát jöjjön a széplány, asszony, szépségkirálynő, ha lehet, s jó barát, a politikus, képviselő, ha lehet, s extrának egy-két művész, vagy tudós netán. Kérdezed miből lett mindez? Ne kérdezd, jobb, ha nem tudod. Manapság túl sok a halálos baleset. De hát tudván tudják a suttogva sugdosók, hogy Mihály portáján póker partin találkoznak egyes nagypénzű emberek, s a pezsgő mellett olykor port is szívnak. Ott sorsolják ki azt is, kinek az erdejében ejtik el az idei aranyérmes agancsú szarvasbikát, s kinek írják ki a tavaszi pályázatot. Mindez csak pletyka, tudom én, de ebből a pletykából Mihály nagyon jól megél. Van könyvelője, szép szeretője, és nem háborgatja az adóhivatal.

Gáspár, a junior nem vitte ily sokra. Tulajdonképpen még útközben van. Figyelgette ugyan unokabátyja módszereit, de neki valahogy minden félresikerült. Az érettségin még csak valahogy átesett. No igen, úgy bukdácsolva… Aztán jött az egyetem. No de ezzel a bizonyítvánnyal? Mihály azt mondta rá, igen. No jó, hát legföljebb a fizetős. Mindegy melyik, ha végez úgyis pályakezdő munkanélküli lesz. Az jó, mert akkor már kaphat segélyt. A fenének van kedve látástól mikulásig robotolni valami bűzös irodában, ahol még internetezni se engedik az embert… Viszont esténként el lehet menni választási plakátot ragasztani. Jó pénz, a mókus zsebből fizet. Utána a sarki csehóban legörget az ember néhány üveg sört, aztán lehet indulni az árkádok alá letépkedni a másik párt plakátjait. Az a mókus is zsebből fizet. Az adóhivatal elnöke meg panaszkodik a rádióban, hogy nagyon rossz az adófizetési morál. Szegény elnök úr, úgy sajnáljuk ilyenkor… Talán ki kellene akasztani a hivatal elé egy perselyt, hátha megszánná valaki. Mondjuk az a bibliai özvegy, aki az utolsó fillérjét dobta bele.

No, hát ez a Gáspár fiú egy nap végignézett a koszos pólóján, itt-ott lyukas farmernadrágján, feslett kínai edzőcipőjén, és azt mondta, elég. Holnaptól én is úgy akarok élni, mint az unokabátyám, Mihály. Egy családból származunk, egy faluból jöttünk, még a hajunk színe is hasonló, nekem is jár az, ami neki. Miért? Mert megmondták a tévé reklámban is, hogy megérdemlem.” Ezzel becsöngetett Mihály villájába, aki véletlenül éppen otthon volt, és véletlenül éppen nem volt nála vendég. 

– Azért jöttem, kedves Mihály – kezdte Gáspár – mert én is úgy akarok élni, mint te. Amint látod, én…

– Hát igen – mérte végig az unokabáty – elég ramatyul nézel ki, öcsém. Ha akarsz, beállhatsz hozzám, mondjuk mindenesnek. Épp tegnap rúgtam ki az elődödet, mert túl sokat járt a pofája.

– Én nem egészen így gondoltam, rokon – ingatta a fejét Gáspár. – Tudom, hogy sok pénzed van, hozzád dől a lé. Igazán juttathatnál belőle valamicskét a szegény rokonnak is. Végtére is unokatestvérek vagyunk…

– Szóval úgy gondolod, hogy adhatnék kölcsön… Mondd ki bátran, nem szégyen az.

– Adhatnál, ha nem is kölcsön, hanem…

– Szóval zsarolsz… – gondolkozott el a másik és felhúzta a szemöldökét. – Ez nekem új dolog. Eddig segítettelek, amivel tudtam, de ha…

– Igen? Ragyogóan titkoltad, senki se vette észre. Ezután nyíltan tehetnéd.

– No idefigyelj, öcsi! – horkant föl a másik, akár a sebzett vadkan. – Én minden fillérért becsületesen megdolgozom.

– Hogy mondtad? Becsületesen? – nevetett föl az ifjabb. – Hogy oda ne rohanjak! Mindenki tudja, hogy korrupt maffiózó vagy. – Gyorsan elharapta a mondat végét, mert érezte, hogy kissé túllőtt a célon. Ebből már aligha lesz támogatás.

– Mi vagyok én neked? – ordított föl a másik fülig vörösödve. – Mars ki innen, és meg ne lássalak még a környéken se, mert rád uszítom a kutyát.

A dombról lefelé ballagva unalmában bekapcsolta a rádiót. Éppen az adóhivatal vezetője panaszkodott ismét a riporternek a rossz adófizetési morálra, és arra kérte a becsületes adófizető állampolgárokat, hogy jelentsék föl azokat az utcai, meg piaci árusokat, akik nem adnak számlát a vásárlóknak. „Ez az – ujjongott magában Gáspár. – Ott fogsz megrohadni a sitten, Mihály, te gaz adócsaló! Hazament, a bal kezébe vette a tollat, és elkezdte írni a följelentést.

 

Kedves Adóhivatal!

(Ez nagyon jó, a stílusáról majd azt hiszik, hogy valami kültelki tahó.) Azért írok maguknak – folytatta – mert a piacon nem adott számlát a kofa, pedig két kiló krumplit, meg fél kiló paradicsomot is vettem tőle. Maguk meg azt mondták a rádióban, hogy föl kell jelenteni az ilyeneket. A nevét nem tudom, de ott szok árulni a második sorban. De még ennél is nagyobb adócsalót is ismerek. Neki Mihály a neve, és a dombon lakik. Van neki egy könyvelője, aki hamis számlákat könyvel. Onnan tudom, hogy én voltam a mindenese, de tegnap kirúgott, mert azt mondtam neki, hogy nem szép dolog átverni az adóhivatalt. Tessék őtet jól megbüntetni, meg lesittelni, hogy belefeketedjen! Meg a könyvelőjét is, mert az is egy rohadt adócsaló. Majd ha annak is megtudom a nevét, azt is megírom. Meg azt is, hová tessék küldeni a nyomravezetői jutalmat.

                                            Egy becsületes adózó megtévesztett állampolgár

 

Még egyszer elolvasta az alkotását. Elégedetten elmosolyodott, borítékba tette, és bedobta az első útba eső postaládába Aztán a büfében vett egy szendvicset és kiült a parkba ebédelni.

 

***

 

– Látod fiam, ennyit változott a világ kétezer év alatt – mondta az öreg harangozó az unokájának, míg az óraütésre vártak.

– Nem addig a’, nagyapa! – ellenkezett a siheder fiú. – Mert Jézus még gyalog ment Betániába, hogy meggyógyítsa Lázárt. Elkésett, ezért kellett föltámasztania. Bezzeg ha autóval vitték volna, vagy repülővel, mennyivel előbb odaérhetett volna. Nem is beszélve a rómaiakról… Egyetlen géppuskával térdre kényszeríthetném a világhódító ármádiájukat. Légiók, meg centúriók, kardjukba dőlt hadvezérek… Ugyan, nagyapa, a számítógépemen naponta hatszor megverem őket.

– No, hát éppen ez a baj – ingatta a fejét az öreg.– Az ember fejében megnőtt a tudás, olykor már Istennél is erősebbnek, meg okosabbnak hiszi magát, csak a szívéből fogyott ki a szeretet. Erre mondták a régi bölcsek, hogy az apák ettek egrest, és a fiak foga vásott el tőle.

– Nem értem én ezt, nagyapa. Ha valóban Mindenható az Isten, miért nem bünteti meg a rosszakat? Akárhogy, hiszen Ő megteheti.

– Valóban megteheti, és olykor meg is teszi, csak nem a mi emberi gondolkodásunk szerint. Mert ne feledd kisunokám, hogy nem akkor büntet az Isten, ha lesújtó villámaival megbénítja a karodat, hanem ha hagyja, hogy a benned élő Gonosz vegye át a szívedben az irányítást.

A toronyóra tizenkettőt ütött. Mindketten meghúzták a harang kötelét. Az öreg a nagyharangét, a fiú a kicsiét.

 

 
tagostonlaszlo.jpgT. Ágoston László író, újságíró. 1942. október 14-én született Tasson. 1970-től újságíró. 1971-73. között végezte el az újságíró iskolát, majd 36 évesen főiskolai diplomát szerzett. Üzemi, intézményi lapok munkatársaként, szerkesztőjeként dolgozott. Első novellája 1966 decemberében jelent meg a Csepel újságban. Novelláit, elbeszéléseit, szatíráit, meséit közölte a Népszava, Népszabadság, megyei lapok, Somogy, Hévíz, Hevesi Szemle, Új Hevesi Napló, Lant, PoLísz, Ezredvég, Új Horizont, Keresztény Élet, JEL, Amerikai Magyar Népszava, Amerikai Magyar Szó, Bécsi Napló, kanadai Krónika, Kaláka, belgiumi Kilátó, stb. Írásait mintegy két tucat antológiába válogatták be, de önálló kötete csak 2001-ben jelenhetett meg. 1989-ben Krúdy Emlékérmet kapott, majd 1999-ben dicsérő oklevéllel ismerte el munkásságát a Szabad Magyar Újságírók Szövetsége (Washington). Díjat nyert a rádió irodalmi pályázatán, majd 2000-ben különdíjat az országos millenniumi pályázaton. Több írószervezet tagja.