Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


T. Ágoston László

Lenkey kaszái

(Részlet a szerző A két Lenkey című regényéből)

 

Az összetűzések egyre gyakoribbak lettek a huszárok és a gyalogság között. A lengyel őrnagy nagyon nehezen tudta elviselni a kudarcot, hogy kétszeres túlerővel se tudja leszerelni a századot. Napirendre kerültek az utcai verekedések, hiszen ha három gyalogos meglátott egy huszárt, rögtön belekötött. De akkor is rajtuk verték el a port, mert az első pofon után ott termett néhány nemzetőr, vagy ha más nem volt a közelben, néhány civil, és a katonák örültek, ha a frakkjukat menteni tudták. Olyan eset is előfordult, hogy asszonyok siettek  a sarokba szorított huszár segítségére, s a bakáknak alig maradt ép bőr a képükön. Mintha macskákkal verekedtek volna...

Egy nap aztán elterjedt a hír; Répásy őrnagy Beregszászra érkezett két század vasas lovassággal. Szigorú parancsa van rá, hogy visszavigye, vagy felkoncolja a Lenkey – huszárokat. „No, azt adja meg az Isten – mondogatták a nemzetőrök. – Ide ugyan egy fia németje se teszi be a lábát, amíg mi élünk, az biztos!” Egy véleményen volt velük Pogány főispán is. Peregriny doktor is kardot kötött, mutatva elkötelezettségét, s naponta győzködte a főispánt, hogy hirdessék ki a népfelkelést a huszárok védelmében.

– Arra még nincs szükség – hárította el a kívánságát a vármegye első polgára – holnap érkezik az őrnagy, tárgyalni akar. De csak egymagában jöhet, egyetlen szál karddal az oldalán.

Meg is érkezett Répásy Mihály a vármegye hintaján. A képviselő bizottmány már várta. Délig tárgyaltak zárt ajtók mögött, aztán elindultak ebédelni a fogadóba. Oda már Lenkeyt is meghívták.

– Ülj ide mellém, János! – mondta az őrnagy. – Nem tudok rád szívből haragudni, pedig megérdemelnéd. Ennyi bosszúságot okozni egy barátnak... De mielőtt fölháborodnál, közlöm veled, hogy én is beadtam az áthelyezési kérelmemet. Átigazolok a magyar hadseregbe.

– Tudod, Mihály, én se egészen így képzeltem a hazatérést, de ha már így történt, vállalom a felelősséget.

– Ne szerénykedj, János! Bevallom, egy kicsit irigyellek. Azt mondta a bizottmány elnöke, hogy népfelkelést szervez ellenünk, ha egy tapodtat is mozdulunk Beregszászról. Ünnepelt hős lettél, mielőtt kihúztad volna a kardodat. De vigyázz, az ezredes, meg Hammerstein főparancsnok vérdíjat tűzött ki a fejedre. A lengyel őrnagy nagyon szeretné bezsebelni. Neked most már csak győznöd, vagy meghalnod szabad.

– Gondolom, Hammerstein hogy őrjöng...

– Amint kiderült, hogy nem térsz vissza se te, se a század, a főparancsnok Maryampolba küldte Kalliányt egy hadbíróval, hogy derítse ki a szökés okát és körülményeit. Aztán újra föleskették az egész galíciai hadsereget a császár hűségére, Brzezányban meg felállítottak két akasztófát; mindenki láthassa, hol végzik az árulók. Ez a kettő a ti akasztófátok. Úgy tudom, bár ez csak pletyka, hogy utasította Boyneburg bárót, a budai hadosztály parancsnokát, hogy haladéktalanul jelentse a magyar hadügyminisztérium döntését. Ha nem küldenek vissza, megindul a vasasokkal értetek. Vigyázz magadra, János, ez nem tréfa dolog!

– Szerafináról tudsz valamit?

– Nem. Téged kergetlek azóta is. Igyekeztem húzni az időt, hogy egérutat nyerhess...

Husovszky szolgabíró, kezében a telt pohárral felállt, és hosszú szónoklatba kezdett. Lenkeyt, meg a huszárszázadot méltatta, és megismételte, hogy ebbe a megyébe egyetlen vasas német se teheti be a lábát büntetlenül.

– De azért mi sem haragszunk Répásy őrnagy úrra – mondta. – Tudjuk, hogy a kötelességét teljesíti. Mi is. Most ez a két kötelesség ütközik egymással, de bízom benne, hogy hamarosan viszontlátjuk önt az ezred Galíciában maradt századaival együtt, s akkor olyan örömmel üdvözölhetjük őket, mint most Lenkey kapitányt és bátor huszárjait.

– Uraim, erre egyetlen, rövid mondattal válaszolhatok csak: úgy legyen!

Répásy elment, s egy ideig nyugalom volt a városban. Olvasták ugyan az újságban a hadügyminiszter elítélő nyilatkozatát, miszerint a fegyelemsértő huszárokat a büntetés alól fel nem mentheti, de ezt senki se vette komolyan. A törvényességet, meg a rendet félti? Hát csináljon rendet a délvidéken, aztán majd parancsolgathat. Itt a vármegye az úr, itt legföljebb kérhet. Németekkel akar harcolni a császár által felbujtott rácok ellen? Ismerik ők az ilyen udvari intrikákat, biztosan benne van a Kamarilla keze...

Lenkey egy nap éppen a nemzetőrök gyakorlatozását figyelte a városszéli mezőn, amikor hozzá lépett a kapitányuk, Várady Gábor.

– Nehéz elviselni a katona szemének az ügyetlenkedésüket, mi, János?

– Hát... De azért elég jól haladsz velük. Miért ül ott az a csapat tétlenül?

– Miért? Nincs elég fegyver. Míg az egyik fele gyakorol, a másik fele üldögél.

– Hm... Te, Gábor, lehet, hogy segítek rajtatok. Hallottál már Dózsa Györgyről?

– Akit hajdan megégettek?

– Igen, róla. Tudod, hogy azok milyen fegyvert használtak?

– Nem én. Milyet?

– Kaszát, Gábor. Kiegyenesített kaszát. A népfelkelőket is úgy szólítják harcba, hogy kaszára, kapára, emberek! Ronda egy fegyver, az Isten óvjon meg tőle!...

– Ugye tréfálsz, János? A főszolgabíró úr ki is dobna vele...

– No, majd meglátjuk. – Ezzel elbúcsúzott tőle és a város felé vette az útját.

Másnap a képviselő bizottmány ülésezett a vármegye házán. Lenkey egy kiegyenesített kaszával jelent meg, és mondott valamit az elnöknek.

– Ha meggyőzi őket, kapitány úr, én nem bánom... Értsünk szót, uraim! Lenkey kapitány úr kíván szólni.

– Halljuk, halljuk!

– Uraim! – kezdte a kapitány. – A nemzetőrség nem tud gyakorolni, mert nincs elég fegyver. Igaz?

– Igaz, hát. Talán tud szerezni? – kiáltották többen is.

– Nem. Nincs fölösleges fegyverem. Ha lenne, már régen felajánlottam volna a nemes vármegyének. De tudják – e uraim, mit tartok itt a kezemben?  – s magasra emelte a kaszát.

– Már hogyne tudnánk! Kaszát.

– Azt is tudják, mire való?

– Hogy hogy mire? Azt minden paraszt tudja...

– Vegyék tudomásul uraim, hogy a gyalogság legfélelmetesebb fegyvere van a kezemben. Ettől még a huszár is fél. Nekem elhihetik.

Elmagyarázta, hogyan kell hajlítani, bemutatta a használatát, s az arcok egyre jobban felderültek, kipirultak. Végül már a székeken álltak, úgy éljenezték Lenkeyt. Jegyzőkönyvbe is vették, hogy a kapitány haladéktalanul készíttesse el a kovácsnál a mintát, s mutassa be Asztalos Péter helyettes főszolgabírónak. Őt pedig megbízták, hogy vásároltassa föl a boltokból a legacélosabb szerszámokat, és a minta alapján készíttessen belőlük tizenhármat, és küldesse szét a szolgabírói kerületekbe. Minden szolgabíró ezzel szerelje föl kerülete nemzetőrségét.

Ettől a naptól úgy kényeztették Lenkeyt, mint egy herceget. Alig tudott eleget tenni a sok meghívásnak. Mindenütt terített asztal fogadta, hosszú pohárköszöntők, melyekben valamennyien a „Lenkey – kaszák” atyjának nevezték. Csak az nem tetszett neki, hogy a hadügyminiszter még mindig nem döntött a sorsukról. Odalent lángokban áll a Délvidék, ők meg itt tétlenkednek... A bátyjától kapott egy levelet. Azt írta, útrakész a csapata, néhány nap múlva indulnak a rácok ellen. Ő meg itt üldögél, vendégeskedik, s ha nagyon unja magát, legföljebb kimegy a városszélre és segít Váradynak a kaszás nemzetőrök gyakorlatoztatásában. Tény, hogy jól haladnak, csak a fegyelem... Hát igen, meg kell szokniuk, hogy a parancs az parancs, nincs visszafeleselés...

Egy nap éppen a kaszásokkal volt, amikor lélekszakadva futott hozzá a tisztiszolgája, Fazekas András.

– Kapitány úr, jöjjön gyorsan, megjött a hadbíró!

– Kicsoda?

– Két hadbíró, meg egy őrmester a Ferdinánd huszároktól.

– Látod, fiam, ezek a bürokraták adják el a hazát. Ahelyett, hogy már régen leküldtek volna bennünket Verbászra, hadbíróságosdit játszanak. Talán attól félnek, hogy a rácok nem tudnak megölni bennünket?

– A Magyar Kormány – és a Hadügyminisztérium megbízásából jöttünk – mondta az őrnagy –, hogy kivizsgáljuk a dezertálásuk okait. Gróf Schönborn hadbíró vagyok, a társam Földvári kapitány. Az őrmester meg az írnok, ő nem számít. Kezdhetjük, kapitány úr?

– Felőlem... bár én már mindent megírtam a miniszter úrnak...

– És azt hiszi, ezzel minden el van intézve? Tegyük föl, hogy elfogadom a jelentését. Nevezze meg, kik ejtették foglyul az erdőben!

– Nem tudom. Sötét volt, hátulról szegezték a tarkómnak a pisztolyt.

– Igen? No jó. És kik őrizték?

– Felváltva az egész század.

– A határon elengedték, megszökhetett volna. Miért nem tette?       – Mert nem akartam, hogy szétzülljön a századom.

– Lárifári, ön is olyan rebellis, mint a többiek.

– Mondja, őrnagy úr, ön magyar ember?

– De kérem, én osztrák gróf vagyok! És katona. Ha nem vette volna észre...

– De igen, észrevettem. Ezért nem is tudhatja, mit jelent ma magyarnak lenni.

– Ebből elég is ennyi. Minden világos. Kérem, küldje be a főhadnagyot!

– Ahogy parancsolja, őrnagy úr. Csak tudja, az fáj az embernek, hogy haza jön, és... Mert bárhogy nevezze is ön, mi haza jöttünk megsegíteni édes hazánkat, és az a kormány, amelyikért a bőrünket a vásárra vittük, éppen önt küldi a nyakunkra hóhérnak...

Ezzel bevágta maga mögött az ajtót, és szólt Fiáthnak, hogy menjen be hozzájuk, de ne vegye magára a sértéseiket.

Egy nemzetőr ballagott az utcán, kaszáját puskaként cipelve az oldala mellett. Látta a kapitány savanyú képét, rákérdezett.

– Segíthetek valamiben, kapitány úr?

– Ezen fiam, csak a jó Isten segíthet. Megjött a német hadbíró.

– Hű, a szentségit! – káromkodta el magát a nemzetőr. – Kapitány úr, engedje, meg hogy kipróbáljam rajta a kaszámat! Nézze! Tiszta új, egy csepp rozsda sincs rajta, nem kap tőle a Hanzi vérmérgezést...

 
 
tagostonlaszlo.jpgT. Ágoston László író, újságíró. 1942. október 14-én született Tasson. 1970-től újságíró. 1971-73. között végezte el az újságíró iskolát, majd 36 évesen főiskolai diplomát szerzett. Üzemi, intézményi lapok munkatársaként, szerkesztőjeként dolgozott. Első novellája 1966 decemberében jelent meg a Csepel újságban. Novelláit, elbeszéléseit, szatíráit, meséit közölte a Népszava, Népszabadság, megyei lapok, Somogy, Hévíz, Hevesi Szemle, Új Hevesi Napló, Lant, PoLísz, Ezredvég, Új Horizont, Keresztény Élet, JEL, Amerikai Magyar Népszava, Amerikai Magyar Szó, Bécsi Napló, kanadai Krónika, Kaláka, belgiumi Kilátó, stb. Írásait mintegy két tucat antológiába válogatták be, de önálló kötete csak 2001-ben jelenhetett meg. 1989-ben Krúdy Emlékérmet kapott, majd 1999-ben dicsérő oklevéllel ismerte el munkásságát a Szabad Magyar Újságírók Szövetsége (Washington). Díjat nyert a rádió irodalmi pályázatán, majd 2000-ben különdíjat az országos millenniumi pályázaton. Több írószervezet tagja.