T. Ágoston László
Lenkey kaszái
(Részlet a szerző A két Lenkey című regényéből)
Az összetűzések egyre gyakoribbak lettek a huszárok és a gyalogság között. A lengyel őrnagy nagyon nehezen tudta elviselni a kudarcot, hogy kétszeres túlerővel se tudja leszerelni a századot. Napirendre kerültek az utcai verekedések, hiszen ha három gyalogos meglátott egy huszárt, rögtön belekötött. De akkor is rajtuk verték el a port, mert az első pofon után ott termett néhány nemzetőr, vagy ha más nem volt a közelben, néhány civil, és a katonák örültek, ha a frakkjukat menteni tudták. Olyan eset is előfordult, hogy asszonyok siettek a sarokba szorított huszár segítségére, s a bakáknak alig maradt ép bőr a képükön. Mintha macskákkal verekedtek volna...
Egy nap aztán elterjedt a hír; Répásy őrnagy Beregszászra érkezett két század vasas lovassággal. Szigorú parancsa van rá, hogy visszavigye, vagy felkoncolja a Lenkey – huszárokat. „No, azt adja meg az Isten – mondogatták a nemzetőrök. – Ide ugyan egy fia németje se teszi be a lábát, amíg mi élünk, az biztos!” Egy véleményen volt velük Pogány főispán is. Peregriny doktor is kardot kötött, mutatva elkötelezettségét, s naponta győzködte a főispánt, hogy hirdessék ki a népfelkelést a huszárok védelmében.
– Arra még nincs szükség – hárította el a kívánságát a vármegye első polgára – holnap érkezik az őrnagy, tárgyalni akar. De csak egymagában jöhet, egyetlen szál karddal az oldalán.
Meg is érkezett Répásy Mihály a vármegye hintaján. A képviselő bizottmány már várta. Délig tárgyaltak zárt ajtók mögött, aztán elindultak ebédelni a fogadóba. Oda már Lenkeyt is meghívták.
– Ülj ide mellém, János! – mondta az őrnagy. – Nem tudok rád szívből haragudni, pedig megérdemelnéd. Ennyi bosszúságot okozni egy barátnak... De mielőtt fölháborodnál, közlöm veled, hogy én is beadtam az áthelyezési kérelmemet. Átigazolok a magyar hadseregbe.
– Tudod, Mihály, én se egészen így képzeltem a hazatérést, de ha már így történt, vállalom a felelősséget.
– Ne szerénykedj, János! Bevallom, egy kicsit irigyellek. Azt mondta a bizottmány elnöke, hogy népfelkelést szervez ellenünk, ha egy tapodtat is mozdulunk Beregszászról. Ünnepelt hős lettél, mielőtt kihúztad volna a kardodat. De vigyázz, az ezredes, meg Hammerstein főparancsnok vérdíjat tűzött ki a fejedre. A lengyel őrnagy nagyon szeretné bezsebelni. Neked most már csak győznöd, vagy meghalnod szabad.
– Gondolom, Hammerstein hogy őrjöng...
– Amint kiderült, hogy nem térsz vissza se te, se a század, a főparancsnok Maryampolba küldte Kalliányt egy hadbíróval, hogy derítse ki a szökés okát és körülményeit. Aztán újra föleskették az egész galíciai hadsereget a császár hűségére, Brzezányban meg felállítottak két akasztófát; mindenki láthassa, hol végzik az árulók. Ez a kettő a ti akasztófátok. Úgy tudom, bár ez csak pletyka, hogy utasította Boyneburg bárót, a budai hadosztály parancsnokát, hogy haladéktalanul jelentse a magyar hadügyminisztérium döntését. Ha nem küldenek vissza, megindul a vasasokkal értetek. Vigyázz magadra, János, ez nem tréfa dolog!
– Szerafináról tudsz valamit?
– Nem. Téged kergetlek azóta is. Igyekeztem húzni az időt, hogy egérutat nyerhess...
Husovszky szolgabíró, kezében a telt pohárral felállt, és hosszú szónoklatba kezdett. Lenkeyt, meg a huszárszázadot méltatta, és megismételte, hogy ebbe a megyébe egyetlen vasas német se teheti be a lábát büntetlenül.
– De azért mi sem haragszunk Répásy őrnagy úrra – mondta. – Tudjuk, hogy a kötelességét teljesíti. Mi is. Most ez a két kötelesség ütközik egymással, de bízom benne, hogy hamarosan viszontlátjuk önt az ezred Galíciában maradt századaival együtt, s akkor olyan örömmel üdvözölhetjük őket, mint most Lenkey kapitányt és bátor huszárjait.
– Uraim, erre egyetlen, rövid mondattal válaszolhatok csak: úgy legyen!
Répásy elment, s egy ideig nyugalom volt a városban. Olvasták ugyan az újságban a hadügyminiszter elítélő nyilatkozatát, miszerint a fegyelemsértő huszárokat a büntetés alól fel nem mentheti, de ezt senki se vette komolyan. A törvényességet, meg a rendet félti? Hát csináljon rendet a délvidéken, aztán majd parancsolgathat. Itt a vármegye az úr, itt legföljebb kérhet. Németekkel akar harcolni a császár által felbujtott rácok ellen? Ismerik ők az ilyen udvari intrikákat, biztosan benne van a Kamarilla keze...
Lenkey egy nap éppen a nemzetőrök gyakorlatozását figyelte a városszéli mezőn, amikor hozzá lépett a kapitányuk, Várady Gábor.
– Nehéz elviselni a katona szemének az ügyetlenkedésüket, mi, János?
– Hát... De azért elég jól haladsz velük. Miért ül ott az a csapat tétlenül?
– Miért? Nincs elég fegyver. Míg az egyik fele gyakorol, a másik fele üldögél.
– Hm... Te, Gábor, lehet, hogy segítek rajtatok. Hallottál már Dózsa Györgyről?
– Akit hajdan megégettek?
– Igen, róla. Tudod, hogy azok milyen fegyvert használtak?
– Nem én. Milyet?
– Kaszát, Gábor. Kiegyenesített kaszát. A népfelkelőket is úgy szólítják harcba, hogy kaszára, kapára, emberek! Ronda egy fegyver, az Isten óvjon meg tőle!...
– Ugye tréfálsz, János? A főszolgabíró úr ki is dobna vele...
– No, majd meglátjuk. – Ezzel elbúcsúzott tőle és a város felé vette az útját.
Másnap a képviselő bizottmány ülésezett a vármegye házán. Lenkey egy kiegyenesített kaszával jelent meg, és mondott valamit az elnöknek.
– Ha meggyőzi őket, kapitány úr, én nem bánom... Értsünk szót, uraim! Lenkey kapitány úr kíván szólni.
– Halljuk, halljuk!
– Uraim! – kezdte a kapitány. – A nemzetőrség nem tud gyakorolni, mert nincs elég fegyver. Igaz?
– Igaz, hát. Talán tud szerezni? – kiáltották többen is.
– Nem. Nincs fölösleges fegyverem. Ha lenne, már régen felajánlottam volna a nemes vármegyének. De tudják – e uraim, mit tartok itt a kezemben? – s magasra emelte a kaszát.
– Már hogyne tudnánk! Kaszát.
– Azt is tudják, mire való?
– Hogy hogy mire? Azt minden paraszt tudja...
– Vegyék tudomásul uraim, hogy a gyalogság legfélelmetesebb fegyvere van a kezemben. Ettől még a huszár is fél. Nekem elhihetik.
Elmagyarázta, hogyan kell hajlítani, bemutatta a használatát, s az arcok egyre jobban felderültek, kipirultak. Végül már a székeken álltak, úgy éljenezték Lenkeyt. Jegyzőkönyvbe is vették, hogy a kapitány haladéktalanul készíttesse el a kovácsnál a mintát, s mutassa be Asztalos Péter helyettes főszolgabírónak. Őt pedig megbízták, hogy vásároltassa föl a boltokból a legacélosabb szerszámokat, és a minta alapján készíttessen belőlük tizenhármat, és küldesse szét a szolgabírói kerületekbe. Minden szolgabíró ezzel szerelje föl kerülete nemzetőrségét.
Ettől a naptól úgy kényeztették Lenkeyt, mint egy herceget. Alig tudott eleget tenni a sok meghívásnak. Mindenütt terített asztal fogadta, hosszú pohárköszöntők, melyekben valamennyien a „Lenkey – kaszák” atyjának nevezték. Csak az nem tetszett neki, hogy a hadügyminiszter még mindig nem döntött a sorsukról. Odalent lángokban áll a Délvidék, ők meg itt tétlenkednek... A bátyjától kapott egy levelet. Azt írta, útrakész a csapata, néhány nap múlva indulnak a rácok ellen. Ő meg itt üldögél, vendégeskedik, s ha nagyon unja magát, legföljebb kimegy a városszélre és segít Váradynak a kaszás nemzetőrök gyakorlatoztatásában. Tény, hogy jól haladnak, csak a fegyelem... Hát igen, meg kell szokniuk, hogy a parancs az parancs, nincs visszafeleselés...
Egy nap éppen a kaszásokkal volt, amikor lélekszakadva futott hozzá a tisztiszolgája, Fazekas András.
– Kapitány úr, jöjjön gyorsan, megjött a hadbíró!
– Kicsoda?
– Két hadbíró, meg egy őrmester a Ferdinánd huszároktól.
– Látod, fiam, ezek a bürokraták adják el a hazát. Ahelyett, hogy már régen leküldtek volna bennünket Verbászra, hadbíróságosdit játszanak. Talán attól félnek, hogy a rácok nem tudnak megölni bennünket?
– A Magyar Kormány – és a Hadügyminisztérium megbízásából jöttünk – mondta az őrnagy –, hogy kivizsgáljuk a dezertálásuk okait. Gróf Schönborn hadbíró vagyok, a társam Földvári kapitány. Az őrmester meg az írnok, ő nem számít. Kezdhetjük, kapitány úr?
– Felőlem... bár én már mindent megírtam a miniszter úrnak...
– És azt hiszi, ezzel minden el van intézve? Tegyük föl, hogy elfogadom a jelentését. Nevezze meg, kik ejtették foglyul az erdőben!
– Nem tudom. Sötét volt, hátulról szegezték a tarkómnak a pisztolyt.
– Igen? No jó. És kik őrizték?
– Felváltva az egész század.
– A határon elengedték, megszökhetett volna. Miért nem tette? – Mert nem akartam, hogy szétzülljön a századom.
– Lárifári, ön is olyan rebellis, mint a többiek.
– Mondja, őrnagy úr, ön magyar ember?
– De kérem, én osztrák gróf vagyok! És katona. Ha nem vette volna észre...
– De igen, észrevettem. Ezért nem is tudhatja, mit jelent ma magyarnak lenni.
– Ebből elég is ennyi. Minden világos. Kérem, küldje be a főhadnagyot!
– Ahogy parancsolja, őrnagy úr. Csak tudja, az fáj az embernek, hogy haza jön, és... Mert bárhogy nevezze is ön, mi haza jöttünk megsegíteni édes hazánkat, és az a kormány, amelyikért a bőrünket a vásárra vittük, éppen önt küldi a nyakunkra hóhérnak...
Ezzel bevágta maga mögött az ajtót, és szólt Fiáthnak, hogy menjen be hozzájuk, de ne vegye magára a sértéseiket.
Egy nemzetőr ballagott az utcán, kaszáját puskaként cipelve az oldala mellett. Látta a kapitány savanyú képét, rákérdezett.
– Segíthetek valamiben, kapitány úr?
– Ezen fiam, csak a jó Isten segíthet. Megjött a német hadbíró.
– Hű, a szentségit! – káromkodta el magát a nemzetőr. – Kapitány úr, engedje, meg hogy kipróbáljam rajta a kaszámat! Nézze! Tiszta új, egy csepp rozsda sincs rajta, nem kap tőle a Hanzi vérmérgezést...