Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


T. Ágoston László
Lenkey tizedes
(Részlet a szerző Lenkey huszárok című dokumentumkötetéből)
 
Dióhéjban az előzményekről. Mexikót elsőként a spanyolok hódították meg 1519-21-ben, s megalapították az Új-Spanyol Királyságot, mely 1810-ig, a dél-amerikai függetlenségi háború kitöréséig konzerválta a feudális viszonyokat. Majd új hódítóként jelentkezett az USA, s az 1846-48-as háború eredményeként hatalmas területet vett el az országtól. 1861-ben jóvátételi igények ürügyén angol-francia-spanyol intervenció indult Mexikó ellen, s III. Napóleon francia császár alárendelt császárságot akart ott létrehozni. Ehhez nyerte meg eszközül Ferenc Károly osztrák főherceg fiát, Miksát, akit azután trónra is ültetett Mexikóban.
Az országban ekkor a polgári forradalom által létrehozott köztársasággal szemben a földbirtokosok és az egyház ellenforradalmi szervezkedésbe kezdett. A francia császár ezt az erőt akarta felhasználni, hogy megerősítse befolyását a kontinensen. Csapatokat küldött Mexikóba, s meggyőzte vezetőit: hívják meg Miksa osztrák főherceget a mexikói trónra. Ez meg is történt 1863 nyarán. A főherceg 1864 áprilisában lemondott ausztriai trónutódlási igényéről, s mintegy 6700 emberből álló csapatot szervezett az osztrák-magyar monarchia kiszolgált katonáiból „Österreichisches  Freiwilligen Corps” néven. Ezzel a csapattal szállt partra Veracruzban 1865. május 28-án.
Még maga sem tudta, hogy a lakosság túlnyomó többsége szemben áll vele, s Benito Juarez elnök vezetése alatt elszántan harcol a 25 000 főnyi francia expedíciós hadsereg ellen. Helyzete akkor vált igazán reménytelenné, amikor 1866 - ban az Egyesült Államok fenyegetésére III. Napóleon kénytelen volt kivonni a csapatait Mexikóból, s magára hagyta őt. Maroknyi seregével Querétaro erődjébe vonult, de 1867. május 15-én ez az utolsó erőd is elesett Lopez ezredes árulása következtében. Juarez elnök hadbíróság elé állította a császárt, s két tábornokával (Miramon és Mejia) együtt halálra ítélte. Az ítéletet 1867. június 19-én hajtották végre. Így végződött a 35 éves császár mexikói kalandja.[1] 
 
miksa-csaszar-kivegzese.jpg
Edouard Manet: Miksa császár kivégzése
 
A monarchia légiós csapatának számos magyar tagja is volt. Köztük Lenkey Albin – Lenkey Károly 1848-as honvédezredes fia –, aki Pueblóból 1865. április 8-án írt levelében így számolt be az élményeiről szüleinek.[2] 
„1865-ik év Január hó 21-ikén értünk a vera crusi kikötőbe, és ott egy, a tenger közepén lévő vár mellett meg állapodva horgonyt vetettünk. Rögtön megkezdődött a kiszállítás és midőn partot érve a legelső spanyolt megláttam, képzelhetitek, miként bámultam. A kiszállás legnagyobb csendben és rendben történt, mi nekem fel tünt. Én azt hívém, hogy nagyszerű parádéval fogadnak bennünket, csak azután tudám meg az itt állomásozó franczis katonáktól, kik közöl több német is van, hogy a partra szállás azért történik oly csendben, mert Guerrilák közelünkbe vannak és éppen pár nappal ez előtt volt velök ütközet, úgy gondolám, hát majd mi is nem sokára megszagoljuk a puskaport. Vera Crusban kaptunk fegyvert és lőszert, de lovat nem, mi nagyon levert, mert hallánk, hogy csak Pueblóban kapunk mindent és így 54 leguasnyi, vagy is 26 német mérföldet gyalog kell tennünk, hol a Guerrillák megtámadásának is ki leszünk téve.
1-ső Februárban el is hagytuk Vera crust, vasúton, mely három óra hosszáig vitt be a Mexikói tartományba egész Soledadig, hol a vasút félbe szakat, nem lévén tovább kész. Innen Tasso del Madgion keresztül Cordovára mentünk, hol azon hír fogadott, hogy az ellen közelünk van. Mi nem voltunk többen, mint 150 huszár gyalog, 200 dzsidás szinte gyalog és egy század vadász, így hát meglehetős kevesen. Cordovába az éjet szabadba töltve nem történt semmi bajunk egész Agulxinguig, hol éjel, midőn legjobban aluvánk, táborunkat megtámadák. Mi rögtön talpra ugorva fegyvert ragattunk és siettünt az ellen elébe, ki egy hegy oldalból erősen tüzelt ránk. Vadászaink már akkor jól össze kaptak velök, mivel ők előőrsön voltak. A sötétbe nem látva az utat és nem tudva merre megyünk, mivel a tájat nem ösmertük, nehányan a kik az ellen megkerülve végett oldalt mentünk, beleestünk egy mélységbe, melyet az itt nagyszerű ősi vegetáczió annyira eltakart, hogy nem vettük észre. Bajom egyéb nem lett, mint hogy jól össze vissza karmolászott a sok tüskés növény, mely esésemet is gátolta. A mint a földről felkeltem, csak egy pajtásomat leltem magam mellett, kivel megkiséreltük a szabadba jutást, mi egy fél órai bolygás után sikerült is, de csak azért, hogy nagyobb veszélybe jussunk, mert akkor a csata már javában folyt és mi ketten mielőtt tájékozhattuk volna magunkat, egyszerre az ellen közt leltük magunkat, kik minnyájan lóháton tüzelés közt nyomultak előre. Helyzetem kétségbe esett volt, mert veres nadrágjainkról rögtön felismerve, mint egy húsz rohant felénk. Én pisztolyomat a balkézbe, kardomat a jobba, vártam a támadást – elhatározottam, életemet drágán eladandó. Ekkor észre vevém, hogy ők elevenen akarnak megfogni, mert körbe szorítva minnyájan lassójokat csóválták fejük fölött, bennünket hurokkal elfogandó. Én ügyességöket ösmerve elveszetnek hittem magamat. A midőn azon pillanatban a midőn a kötelek felém fütyültek, ösztönszerűleg a földre vetém magam, és ez által kikerültem az veszélyes hurkokat, ekkor azon időt a melyet a lovasok el hibázott köteleik összeszedésére fordítottak felhasználva pisztolyom a legközelebbire sütém, kinek lovát találva ártalmatlanná tevém. Ekkor revolveremet, mely oldalamon volt előrántva neki rohantam, kettőnek, kiket három lövéssel leterítettem, az egyik gazdátlan lóra felugrottam és most már neki fordultam azon helynek, hol a lövésekből a mieinket véltem lenni. Sarkantyúba kaptam lovamat és egy néhány percz múlva golyó zápor és utánam hajított lassók között el értem a mieinket, kik ekkor már nagy kiabálás közt előre nyomultak, de nem így járt társam, ki szegény nem lévén lélekjelenléte, megfogatott és csúfosan és kínok között félig meg nyúzva egy fára akasztatot, hol is miután kivilágosodva az ellen vissza húzódása után találtuk...”
„...Ezután minden baj nélkül értünk Criczába Canadán és Amazokon keresztül. Pueblóba nem merészel bennünket az ellen többé megtámadni, miután egy zászlóalj Zuáv Criczából hozzánk csatlakozott. Pueblóba laktanyába, vagy  is egy elsánczolt régi kostorba lakunk, egész békében gyakorolhatjuk magunkat és lovainkat, a melyeket it kaptunk lovakat, de milyeneket! Még életemben soha oly szép és jó lovakat nem láttam. Kicsinyek, de oly gyorsak, mint a szél, kitartóak és akadályt nem ösmérnek. Ha egészen fel leszünk szerelve Californiába megyünk, hová Juarez serege maradványával menekült.
Itt az idő roppant gyorsan halad, folyamatos tevékenységbe. A lakossággal keveset jövünk érintkezésbe, de mind a mellett én egy alkalmat sem szalasztok el velök beszélgetni és egy gramatica segítségével már anyira vittem, hogy meglehetősen tudok velök beszélgetni. A férfiak gyűlölnek, de a nők barátságosabbak, melyek igen nagy számmal vannak, úgy, hogy a lakosságnak majd nem 8/10 részét képezik. Nagy számmal vannak továbbá a szép nők, oly annyira, hogy én bámultam, és itt már oly szép nőket láttam, hogy Európában soha sem!
A vidék itt Puebló körül kopár, az az erdő nélküli, de azért igen termékeny, mindenféle 3-szor tenyészik évenként, sőt gyümölcs olyan is van, mely folyamatosan terem egész éven át. A sokasága a gyümölcsfajnak annyi, hogy azokat leírni lehetetlen. Itt vannak ám dinyék, most már jók; Annanászok és egyéb, sokféle, minek magyar neve nincs is. Az élelem nem drága, de ellenkezőleg, minden más roppant drága, mint péld: egy kalp 40 ft, egy pár czipő női 20 ft, s töb, de ez azért van, mert a pénz elég, és milyen pénz; oly arany darabok, mint nálunk a régi kétgarasos darabok, és 32 ft értékűek. Ezüst pedig oly sok, hogy rézpénzt nem is ismernek. A mi életünk sem rossz, ámbár a szolgálat igen terhes, mert kevesen vagyunk. Reggel kávét kapunk, délben marhahúst, este pedig pálinkát, 1 ft napi díjjal, kenyerünk pedig oly fehér, mint a hó, más búzát nem ösmérnek, mint a tisztát és boron kívül minden van itt a világon, sőtt még a bor helyét is pótolják egy igen kellemes itallal, melyet Pulques - nak hívnak. Részegítő erővel bír és az Agave, vagy mit nálunk 100 esztendős virágnak neveznek, szárából csapolják...”
„...Mondjátok meg Ilkának és Jankának[3],  hogy ide jöhetnének a nőktől egyszerűséget tanulni, mert nem csak hogy kalapot nem viselnek, de még az ország roppant gazdagsága mellett az ember ékszert sem lát. – Kivévén a férfiak ezüstölik fel pazarul lószerszámaikat úgy, hogy néha lát az ember nyerget, mely 1000 ft és többet ér, kocsi pedig, hogy egész vagyont képezne nálunk.
Pap roppant sok van itt és Pueblo 7000 lakosának 7-ed része pap, kik 72 kolostorba laknak. Mexikót még nem láttam, ámbár azt mondják, hogy nem oly szép, mint Pueblo. Én ugyan Pueblot sem tartom szépnek, mert kivévén templomait, melyek nagyszerűek, az egész úgy néz ki, mint a ki le van égve, mert egy háznak sincs födele. A teteje csak téglából van laposra, gerendákra rakva. Itt tűz soha sem üthet ki, mert nincsen minek megégni. A házak igen tömören vannak építve, minek oka részint a földrengés, részint a roppant hőség, a mi uralkodik, úgy, hogy jelenleg már 30 fok Délben az árnyékban. Ha nem volnának hűs épületek, nem lehetne megmaradni...”
Milyen huszár volt a legendás hírű Lenkey János tábornok unokaöccse? Erre vonatkozóan idézzünk egy részletet Pawlowszky Ede Miksa császár mexikói szerencsétlen expeditiójának leírása című könyvéből.
„...Huszárjaink ekkor már csak egy pár lépésnyire voltak tőlünk; vezetőjük volt Lenkey tizedes, a ki 7-ed magával mint utóvéd hátra maradt az úton, azt sem vette észre, mikor századunk a Barrancába lerohant az ellenségre; e végett 8-10 perczel később érkezett ugyan a küzdtérre, de még elég jókor jött az én életem megmentésére. Ő is egykori tiszt volt az osztrák hadseregben, s heves megyei fiú; valószínűleg már távolból láthatta, hogy miként küzködöm több ellenfelemmel egyes-egyedül, mikor pedig reájuk kiáltottam: Előre huszárok! akkor vágtatva rohant közelebb s csak itt ismert fel engem, de alkalmasint nem gyanította, hogy az én foglyom már nem árthat nekem, azért is rohant neki oly szelesen egy kardcsapást mérve szegény foglyom fejére, a kit én még ekkor is a spencerje gallérjánál fogva tartottam...”[4]  
Néhány bekezdéssel arrébb, ahol Miksa császár táborbeli látogatásáról ír, megjegyzi: „...Lenkey pajtásom pedig, a mint odább mentünk – tisztté leendő legközelebbi kinevezésemhez gratulált.”[5]
Lenkey Albin a családi iratok szerint 1839-ben született Vukováron, s az 1848-49-es szabadságharc idején katonanövendék volt Nagyváradon, a 74-ik számú honvéd zászlóalj katonanevelő intézetében. A családi hagyományokat követve huszártiszti pályára lépett. Részt vett Miska császár mexikói expedíciójában, majd a császár kivégzése után nem szállt fel a holttestet szállító hajóra, mint az életben maradt bajtársai, hanem gyalog átment Clevelandba és felcsapott vadásznak. A családi hagyomány szerint az indiánok ölték meg egy fegyveres csetepaté során. A szülei soha többé nem kaptak hírt felőle.”...a sors számos rögtönzött csapása egy örökvérző sebet ütött szívén: legidősb életre való szép fia, Albin 1864-ben Mexikóba ment ki, és soha vissza nem tért – atyja azóta hírét sem hallá”[6] – olvashatjuk Lenkey Károly emlékirataiban. Ez az egyetlen levél őrizte meg az emlékét, melyet a család utolsó Lenkey nevet viselő tagja, Ágnes jóvoltából idézhetünk olvasóinknak.
 
 
Jegyzetek
 


[1] Pawlowszky Ede: Miksa császár mexikói szerencsétlen expedítiójának leírása. II. kiadás 1882.
[2] A levél, melyből az alábbi részleteket közöljük,  Czagányi Lászkóné született Lenkey Ágnes tulajdona.
[3] Lenkey Albin húgai.
[4] Pawlowszky Ede: Miksa császár mexikói szerencsétlen expeditiójának leírása. II. kiadás 1882. 198-199. oldal.
[5] U.o. 202. oldal.
[6] A Honvéd 1869. évfolyamában: Tárcza Lenkey Károly honvéd-huszár ezredes emlékirataiból XI. rész., 201 oldal. 
 
 
 
tagostonlaszlo.jpgT. Ágoston László író, újságíró. 1942. október 14-én született Tasson. 1970-től újságíró. 1971-73. között végezte el az újságíró iskolát, majd 36 évesen főiskolai diplomát szerzett. Üzemi, intézményi lapok munkatársaként, szerkesztőjeként dolgozott. Első novellája 1966 decemberében jelent meg a Csepel újságban. Novelláit, elbeszéléseit, szatíráit, meséit közölte a Népszava, Népszabadság, megyei lapok, Somogy, Hévíz, Hevesi Szemle, Új Hevesi Napló, Lant, PoLísz, Ezredvég, Új Horizont, Keresztény Élet, JEL, Amerikai Magyar Népszava, Amerikai Magyar Szó, Bécsi Napló, kanadai Krónika, Kaláka, belgiumi Kilátó, stb. Írásait mintegy két tucat antológiába válogatták be, de önálló kötete csak 2001-ben jelenhetett meg. 1989-ben Krúdy Emlékérmet kapott, majd 1999-ben dicsérő oklevéllel ismerte el munkásságát a Szabad Magyar Újságírók Szövetsége (Washington). Díjat nyert a rádió irodalmi pályázatán, majd 2000-ben különdíjat az országos millenniumi pályázaton. Több írószervezet tagja.