Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


T. Ágoston László

Forgácsnyelvek

Ha valaki az apja, nagyapja foglalkozását folytatja, azt mondják rá, hogy beleszületett a szakmába. Amikor én születtem, a második világháború kellős közepén, rólam is ezt gondolták. Már csak azért is, mert apám, nagyapám asztalosmesterek voltak, ott volt az udvarban a jól felszerelt műhely, a kialakult vevőkör... Bolond ember az, aki mindezt fölrúgva más megélhetést keres. Most mégis a tollam szántja a papírt, s csak álmaimban söpröm le a gyalupadról a vidáman bucskázó forgácsnyelveket.

No, de ne vágjunk az események elé! A régi fénykép egy tejfölös hajú ifjú emberkéről készült, aki egy pokrócon ül, s méltatlankodva kapkod a fejét csiklandozó gyaluforgács után. Természetesen én ültem a pokrócon, s a forgácsot boldog mosollyal tartó idős férfi a nagyapám.

Most is érzem a friss forgács erdőt idéző fenyőillatát. Amint a hosszúorrú ropánt gyalut végigtolták a deszkán, a fütyülő kés mögött karikába szökkent a hosszú forgács. Ha kellő lendülettel tolta meg a mester, olyan hosszú lett, akár a deszka. És hófehér, mint a patyolat. A pad alá söpörték, onnét válogattuk ki a leghosszabbakat. Például nyaklónak, ha lovasdit játszottunk, vagy loknis haj gyanánt az udvaroncnak. S ha nagyanyám szólt, hogy begyújtana a tűzhelybe a készülő ebéd alá, felnyaláboltunk egy ölnyit, rá néhány lehullott deszkadarabot, s már füstölt is a kémény. Tejfehér füstje volt, akár a tavaszi égen sorjázó bárányfelhők. És karácsonyt idéző gyanta illata.

Buksi, a kutyánk, meg Bibika, nagyanyám tarka macskája nagyon szerettek a puha forgácsban hemperegni. Meg én is velük. Ott birkóztunk, heverésztünk naphosszat a gyalupad végében, és hallgattuk a be – betérő kuncsaftok érdekesebbnél érdekesebb történeteit. Együtt hegyeztük a fülünket, nehogy egyetlen szó is elkerülje a figyelmünket.

Irénke, az első nagy szerelmem azt kérte, bababútort csináljak neki, mert az apja megígérte ugyan karácsonyra, de a Jézuskának csak egy pár kesztyűre futotta. Apám a bajsza alatt somolyogva nézte elkeseredett ügyetlenkedésemet. Nem szólt, nem akarta megsérteni a nyolc és fél éves önérzetemet. Aztán reggel, mielőtt az iskolába indultam volna, a kezembe nyomott egy kis csomagot. Az volt ráírva: „Szeretettel Irénkének”. Meg egy kis fenyőág, alig arasznyi.

Egy nap, amikor már az én ajkam fölött is pelyhedzeni kezdett a bajusz, apám a kezembe adta nagyapám elárvult gyaluját. Végigsimította a tenyérhez kopott szerszámot, s fátyolos hangon mondta:

– Próbáld ki, fiam!

Kipróbáltam, és sikerült. Először meg – megakadva egy csomóban, aztán egyre simábban siklott a hosszúorrú gyalu a deszkán. A vidáman fütyülő kés mögött karikába szökkent a hosszú forgács. Olyan hosszú, mint a deszka, és hófehér, akár a patyolat.

Tavasz volt, rügyfakasztó, virágpattintó tavasz. Meg iskolai szünet is. Bent dolgoztam apámnál a műhelyben. Délután három – négy órára járhatott az idő. A nap épp odatűzött a gangra. Apám kezében megállt a fűrész, cinkosan rámkacsintott, s azt mondta:

– Gyere, lazítsunk egy kicsit! A munka megvár, de a nap lemegy...

Lazítottunk ketten, apámmal. Csak ültünk a gangon az öreg padon, és nem csináltunk semmit. Néztük a kertet, a virágokon zümmögő méheket, és szívtuk magunkba a délutáni napsugarakat. Aztán egyszer csak újra huncutul megvillant a szeme.

– Te, fiam, én megéheztem – mondta. – Tudod mit? Kezdjük meg a sonkát.

– A sonkát? - kérdeztem vissza. Nagyanyám húsvét előtt soha nem engedett hozzányúlni. Azt mondta, bűn lenne megcsonkítani.

– Azt hát. A miénk, nem? Én fölmegyek a padlásra, hozok le belőle mindkettőnknek, te meg addig szedjél hozzá a kertből zöld-hagymát! Nem kell ezt nagyanyádnak megtudnia...

És a padon ülve, a napon sütkérezve apámmal bicskával szeltük a sonkát kenyérrel és  zöld hagymával. Csak úgy harsogott a fogunk alatt. Én még életemben nem ettem olyan finom sonkát. És hogy még nagyanyámnak se kell megtudnia...

De hiszen nekem közös titkom van apámmal! – hasított belém a felismerés. – Én már tulajdonképpen egyenrangú felnőtt vagyok... És ettől a gondolattól olyan vidáman röpködtek a gyalumból a forgácsnyelvek, mint amilyen vidáman kergették egy-mást a bárányfelhők a tavaszi égen.

Lám, a bohém bodor felhők tovaszálltak, már csak a tollam kutatja a nyomukat. S apám műhelyéből se maradt egyéb, csak egy kis nagyoló gyalu a szekrényem polcán.

a-szerzo-es-nagyapja1944-k.jpg

A szerző a nagyapjával 1944 körül

 
 
tagostonlaszlo.jpgT. Ágoston László író, újságíró. 1942. október 14-én született Tasson. 1970-től újságíró. 1971-73. között végezte el az újságíró iskolát, majd 36 évesen főiskolai diplomát szerzett. Üzemi, intézményi lapok munkatársaként, szerkesztőjeként dolgozott. Első novellája 1966 decemberében jelent meg a Csepel újságban. Novelláit, elbeszéléseit, szatíráit, meséit közölte a Népszava, Népszabadság, megyei lapok, Somogy, Hévíz, Hevesi Szemle, Új Hevesi Napló, Lant, PoLísz, Ezredvég, Új Horizont, Keresztény Élet, JEL, Amerikai Magyar Népszava, Amerikai Magyar Szó, Bécsi Napló, kanadai Krónika, Kaláka, belgiumi Kilátó, stb. Írásait mintegy két tucat antológiába válogatták be, de önálló kötete csak 2001-ben jelenhetett meg. 1989-ben Krúdy Emlékérmet kapott, majd 1999-ben dicsérő oklevéllel ismerte el munkásságát a Szabad Magyar Újságírók Szövetsége (Washington). Díjat nyert a rádió irodalmi pályázatán, majd 2000-ben különdíjat az országos millenniumi pályázaton. Több írószervezet tagja.