Wilhelm József
Hőség
Lépteim nyomán
nyári pormagzatok ülnek
meztelen lábamra,
a forró égalj alatt
izzadtságcseppjeim szülik őket,
a vidék
magába görnyedt,
elszikkadt a jaj,
a gond
perzselt tájba vész,
de az ész nem érti mi ez a tikkadtság,
csak a test,
mely gyötrődésre is rest,
lötyög benne a víz,
ám hiába,
a nyár egyre töményebb,
az árnyék
a hűs agóniája,
hatalmas a Napisten vára,
tövében
holt fák buknak a délibábba,
a hozzá vezető kőút
fájón gőzölög,
csupán őgyeleg a gondolat,
és megkozmásodik az emberben a szó,
e kánikula jelentőséggel bír,
végzet előtti mozzanat:
eszeveszett önbizalma
sújtotta Ikaroszt is
a feneketlen káoszba!