Wilhelm József
Keserédes és agyafúrt valóság
Sándor Zoltán: Föltámad a szél. Életjel Könyvek, Szabadka, 2014, 108 oldal
„Íme, kiment a magvető vetni, És amikor ő vet vala, némely mag az útfélre esék; és eljövén a madarak, elkapdosák azt. Némely pedig a köves helyre esék, ahol nem sok földje volt; és hamar kikele, mivelhogy nem volt mélyen a földben. De mikor a nap felkelt, elsüle; és mivelhogy gyökere nem volt, elszáradott. Némely pedig a tövisek közé esék, és a tövisek felnevekedvén, megfojták azt. Némely pedig a jó földbe esék, és gyümölcsöt termett, némely százannyit, némely hatvanannyit, némely pedig harmincannyit. Akinek van füle a hallásra, hallja.”
Máté 13: 1-12.
Sándor Zoltánnak kiváló hallása van, és kitűnő érzéke a kifülelt történetek precíz, érdekes megírásához, ebből adódik, hogy Föltámad a szél c. novelláskötete bámulatos hitelességgel szól egy közösség, egy olyan bánáti falu lakóinak életéről, akiket a Magvető/Teremtő nem túl jó földre, az ingoványos pusztaságba vezetett. A novellák olvasása közben azonnal szembetűnik, hogy az embert próbáló, szélfutta, lápos táj súlyos rögeiben gyökereznek a novellákban szereplő fő- és epizódszereplők szikár, szálkás, sanyarú, de mégis az emberi méltóság megtartása felé igyekvő sorsai. Az első novellában az is kiderül, hogy a földbe vetett mag, azaz az emberanyag minősége sem a legjobb, ugyanis a Hangok a föld alól című történet a falu bizarr, már-már horrorisztikus telepítéslegendájával, pontosabban az első templom megépítésének megdöbbentő, hihetetlen esetével kezdődik. A szerző így készíti fel az olvasót az első pillanatoktól kezdve a történetekben szereplő „hősök” életszemléletének megértéséhez. Sándor Zoltán író egyszerű, szabatos stílusával zseniális képeket, szinte tapintható, „látható szöveget” varázsol az olvasó elé. Mindvégig nagyszerűen bánik történeteinek képi világával is, miközben egyik novellája sem sallangosodik el, az elbeszélések mindvégig feszesek, aprólékosan kidolgozottak, tudatosan megtervezettek maradnak, és kényszeredettség nélküliek.
Bár a kötet hét, látszólag különálló novellából áll, az elbeszélések azonos környezeti háttere, a szereplők marginális élete, keserédes életfilozófiája, a falu közösségéhez viszonyított helyzete és más agyafúrt írói megoldások alapján a történetek egymáshoz, egymásba tapadó füzérré fejlődnek. A kötet végül az olvasóban egy mozaik-kisregény elolvasásának érzetét kelti. A folyamatos drámai feszültség kialakítása nemcsak a novellákon belüli, precízen egymásba illesztett, vágott időbeli síkok összeillesztése révén marad fenn, hanem a történelmi múltban/jelenben való könnyed bolyongás is hozzájárul a váratlan fordulatok állandó megjelenéséhez. A kötet kiváló megszerkesztettségét dicséri, hogy szinte észrevétlenül találjuk szembe magunkat a XIX. század végétől kezdődő a XX. század végéig tartó kegyetlen időszakok jellegzetes délvidéki sorsfordulóival. Miközben a falu temetőcsőszének, boszorkányának, részeges pernahajderének, a falu bolondjának stb. kikiáltott szereplők sanyarú sorsának megismerésébe bonyolódunk, mintha csak úgy mellékesen, ám igenis hangsúlyosan előbukkannak a kommunista rendszer abszurditásai, anomáliái, a partizánok 44-es, és későbbi kegyetlenkedései, továbbá az 1990-es évek jugoszláv polgárháborúinak sorsroncsoló megnyilvánulásai, lenyomatai. Ezektől, a néha rejtve, néha nyíltan tárgyalt háttér adatoktól válnak Sándor Zoltán novellái irodalmi-történelmi kordokumentummá, az író pedig a falu krónikásává.
Az író nemcsak a múltat vetíti elénk, a jelen társadalom kritikusa is, amit az alábbi részletek is bizonyítanak.
„Miért néz rám ilyen furcsán? Azt gondolja, hogy nem tudom, mi történik a faluban? Énelőttem nincsenek titkok! Tisztelendő atyám, jobb lesz, ha mihamarabb megbarátkozik a gondolattal, hogy egy letűnőfélben lévő kor képviselői vagyunk mindketten. Ez az új század, amelybe beléptünk, egészen másmilyen lesz, mint az, amelyiket mögöttünk hagytunk. Higgye el nekem, hogy ebben az új korban már nem sok szüksége lesz az embereknek a magunkfajtákra.”
( A boszorkány és a plébános)
„Ezek a mai selyemgyerekek nem szívből játszanak, konditerem kell nekik, meg proteinek, meg minél több tengernyi pénz. Nem tudnak ezek a fociról semmit! Annyira el vannak kényeztetve, hogy már egy kiadósabb trottyintástól is izomlázuk van. ”
(Egy marék bél)
Sándor Zoltán történeteinek szereplői, predesztinált, peremre szorított létük által, mintha Kovács Jolánka Jajistenem című novelláskötetének gyermekszereplői lennének felnőtt korukban. Mindkét író egyazon közegből merítette történeteit, de amíg Kovács Jolánka gyermekszereplői a kilátástalanság felé sodródnak, addig Sándor Zoltán megfestett hősei viszont sorsuk torz fordulatait a humor, a hit, a bűbájosság, az erotika, a létfilozófiai bölcsességek, tanulságok segítségével oldják fel. Az író így teszi elfogadhatóbbá, és egyben hitelessé az általa megrajzolt életsorsokat. A megírt történetek emberszagúak. Hinni éppúgy lehet megtörténtükben, mint kételkedni. Még csak sejteni sem lehet, hol húzódik Sándor Zoltán történeteiben a valóság és az írói fikció közötti határ, talán ebben a kötetben sehol, ugyanis remek az a könnyedség, amivel az író a megdöbbentően embertelen sorshelyzeteket ábrázolja. Bár feltehetően Kovács Jolánka és Sándor Zoltán egymástól teljesen függetlenül alkot/alkotott, ez a két kötet mégis valamiféle párbeszédben áll egymással.
Sándor Zoltán kötetének esszenciális történeteivel, témaválasztásával a Szenteleky Kornél által meghirdetett vajdasági couleur local (helyi színek) hagyományait folytatja. Ez mégsem provincializmus, mert az író stílusa: egyszerű és követhető, mégis dinamikus nyelvezete, valamint történeteinek képi, szinte filmszerű kidolgozása alapján, továbbá a kötet és a történetek tudatos megszerkesztettsége által nem csak magyar nyelvterületen, hanem a világ bármely pontján érthető, élvezhető olvasmánnyá válhat. Az utolsó novella még egy töredéknyi ars poeticát is tartalmaz. Ez végig nyomon követhető a köteten belül: „Percekig ültem az üres papír fölött, és sorra eszembe jutottak az utóbbi húsz évben elhangzott megjegyzéseid, hogy egy odaillő szó milyen fontos lehet, egy adott kifejezés mennyire feldobhat, vagy fordítva, egy szerencsétlenül alkalmazott jelző mennyire elronthat egy szöveget.” (Föltámad a szél)
A kötet novellái korábban már megjelentek a Kilátóban, Magyar Naplóban, Kalligramban, Új Forrásban, Partiumban, Sikolyban, Kortársban, ahol önmagukban állva is lekerekedett, érett történeteket képeztek. Így, kötetbe rendezve azonban az elbeszélések további fájó mélységekbe nyúlnak, újabb olvasatokhoz juttatják el az olvasót. A kötet utolsó, egyben címadó novellája a 2014-es Gion Nándor novellapályázat egyik díjazott írása volt.
Aki elolvasta a kötetet, az a folytatásra is kíváncsi, hiszen a végzettől kifacsart emberekkel teli tájon megjelent az, akinek füle van a hallásra. Mert ő meghallotta a Magvetőt/Teremtőt, aki a pusztaságba vetette el magjait, majd az idő eljöttével le is aratott. Ám amíg a Magvető/Teremtő az aratásra várt, aközben föltámadt a szél, súlyos sorstörténeteket szórva a bánáti táj fölé.
