Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 
Wilhelm József
Az örömmámorért mindent
 
A pír enyhén a bal füle és a mosolygödre közé ül, de csak oda. Loknis haja a szélben rezonál, lebbenésével néha eltakarva a mindenre elszánt pillantást. Az olykor mégis felvillanó, mélybarna színű szemekben csillogás ül, ebből ki-ki a szándéka szerint formálhatna magának olvasatot, vagy csupán belebódulva élvezhetné ezen apró, fénylő pillantás-csoda játékát, amennyiben rálel a lengedező frufru mögött előbukkanó szempárra.
A keze, az én kezemtől pár centire, önfeledten ritmusokkal játszadozik, apró üzeneteket küldve felém, közben úgy mászik az asztalon föl-alá, mint egy hatalmas tarantula, bizonyos veszélyérzetet, egyszersmind hevülő kíváncsiságot ébresztve bennem. Az elkábított áldozathoz hasonlóan lebénulok a helyzettől, meredten figyelem, ahogy becserkésznek, élesedő összpontosítással, mégis tehetetlenül kínlódom a saját testem irányításának megszerzése felett, ám amikor reagálnom kell, magam is csodálkozom mozdulataim precizitásán és kimértségén, mintha a körülmények egyáltalán nem lennének rám hatással, sőt pillanatok alatt úgy tűnik, magam befolyásoltam idáig a kialakult helyzetet, én határoztam meg az eddigi játék szabályait.  És abban a szempillantásban, amikor elbízom magam, ő megragad. Egy piciny csattanás után három ujjam is a tenyere szorításába kerül – csak úgy tudom kiszabadítani, hogy kisujjamról hagyom lenyúzni a bőr egy részét.
         Az íriszében, a mélybarna szín mellé egy kis zöld is társul, ami a fokozódó figyelem, de lehet a kaján fölényesség érzetének a jele is. Egy apró tűhegynyi nyálbuborék araszol az ajka széle irányába, a pír felé, mely még mindig ugyanott pihen, de már nem enyhén, hanem egyre tüntetőbben lüktetve. A mosolygödrében a bőr félholddá feszül, önelégült mosolya gyorsan elül, ám örömének visszhangja, megtapadva a közelében, ott csilingel; csak a pillantását nem tudom elkapni, pedig nem rejtegeti, de fejének finom mozdulatai állandóan az arca elé sodorják a fényes tincseket, és amikor az egyik kezével épp kisimítani szeretné azokat az arcából, visszavágok, s egy égetően cuppanóst ütök a kézfejére. Ettől vigyorogni kezdek.
         A szempillái megremegnek, a halántékán a hajszálerek fészeknyi kígyóhoz hasonlóan vonaglanak, közben a nyálbuborék kiszáradt kráterkörré formálódik, sejtetve egy újabb erupció lehetőségét, mely a hirtelenjében összeszorított ajkak mögül bármikor előtörhetne, de nem csak ezt sugallja a vértől kékülő vonal a száj szélén, hanem annak lehetőségét is, hogyha kell, a harc végkifejleténél még a harapását is beveti, akár legapróbb előny érdekében is.
Az egyre elszántabb ellenfelek szűkülő pupillái mögé szorul a kezdeti fölényesség cinkos fénye, pusztán az abszolút koncentráltság hidegsége feketéllik. Az utolsó, a döntő ütés következik, az egyiknek a biztos győzelem, a másiknak a kissé megtépázott, ám nem a teljesen szétziláltak vereségének lehetősége. A kézfejek kivörösödve rezegnek egymás közelében, apró rángásokkal ködösítik az ellenfél látókörét, a két test közötti levegő tapinthatóan sűrűsödik. Egy játszi szellő piciny örvényeivel ártatlanságot kavar a feszültségbe, ám mielőtt e hűsítő kavargás bármit is elérhetne, egy fájdalmasan csípős csattanás véget vet a hajszának.
– Nyertem, nyertem -, hangzik a visongó, az örömmámortól gurgulázó hangocska, de szinte a következő pillanatban a hízelgő kérés is felhangzik a három és fél éves Kati szájából: – apúúú, játszunk még, játszunk még piros kesztyűst!
 
 
 

wilhelmjozsef.jpg

Wilhelm József a németországi Tübingenben született, különféle, többek között magyar, német, horvát, szlovák és miegymás génekkel kezelt ősök örököseként az 1970-es esztendőben. A Bácska Doroszló nevű falujában él. Történelemre okítja diákjait, ezen felül a művelődést szervezné olykor. Az írás élete kedves, de nem meghatározó része. Verseit, prózáit lapunk mellett a Kilátó, a Napút, a Sikoly, a Képes Ifjúság, a 7 Nap, a Családi Kör és a Dunatáj közölte, valamint a Kartc Irodalmi és Művészeti Online Folyóirat. A Szeged effekt 2 antológia szerzője.