Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 
Wilhelm József
A diktatúrák jellemzői
 
A latin dictare (annyi mint: tollba mond, előír, megszab) szóból alakultak ki a diktál, diktátum, diktátor, diktatúra kifejezések. Minden emberben ott lappang a hajlam, hogy másokat irányítson, a többi embernek dirigáljon, de egyben ott van benne az az elvárás is, hogy szabadon éljen, irányítatlanul, minden kötöttség nélkül. A felnőtté válás folyamatában a társadalom egyik igen fontos feladata az, hogy egyensúlyt teremtsen ebben is, ahogyan sok másban; egyensúlyt teremtsen az egyének életében, hogy helyesen tudjanak dönteni a korlátok valamint a szabadságok adta lehetőségek, továbbá az irányítva lenni és az előírni helyzetei között.
A történelemben mindig akadtak időszakok, helyzetek, amikor a körülmények adta viszonyok diktatúrákat szültek, és személyek, akik élni tudtak e viszonyok lehetőségével. Már az ókortól kezdődően ismerünk önkényesen viselkedő uralkodókat, de a Római Birodalom köztársasági államszervezete – érdekes módon a szenátorok saját kezdeményezésére – megalkotta a diktátori magisztrátus lehetőségét, azaz egy hat hónapi teljhatalommal rendelkező személy uralmát, amennyiben a birodalom valamilyen rendkívüli veszélynek van kitéve. A rómaiak valószínűleg nem naivitásuk következtében bízták meg diktátoraikat az „élet és halál” fölötti hatalommal, ebből adódik az, hogy a diktátorok, vagyis a keménykezű uralkodók nem kötelességszerűen negatív megítélésű személyek a történelemben. Például a szilárd hatalmat kialakító Mátyás király később az Igazságos melléknévvel maradt fenn az emberek emlékezetében, vagy itt van Tito személye a jelenkori történelemben, akit egyesek a végletekig dicsőítenek, mások meg láncos kutyaként, diktátorként emlegetik. Az önkényuralomnak sokfajta változata alakult ki az idők folyamán a despotizmustól a bizantinizmuson át az abszolút monarchiákig, amelyek ugyan nem egyenlők a diktatúrákkal, de sok vonásukban közelítettek hozzá, ám a legújabb kori történelem bebizonyította, hogy az ember ezeknél sokkal rémisztőbb módon tudja tökéletesíteni a diktatúrát mint hatalmi rendszert. A két világháború közötti időszakban kialakultak az úgynevezett teljes diktatórikus államformák, a totalitárius rendszerek. Ezek olyan államhatalmak, amelyek a társadalom minden tevékenységére, így a privát szférára is kiterjesztik ellenőrzésüket. A totalitarizmusban nemcsak az állami-politikai intézményeket vonják szoros ellenőrzés alá, hanem a lehető legnagyobb mértékben az emberek életmódját és gondolkodását is befolyásolni akarják. A második világháború előtt, és részben utána ilyen totális államok voltak Mussolini fasiszta Olaszországa, Hitler nemzetiszocialista Németországa és Szálin kommunista Oroszországa, a Szovjetunió. Sajnos, a közelmúltig, sőt a mai napig is léteznek diktatúrák, amelyek közül egyesek keményvonalas régi módszerekkel dolgoznak, mások inkább a hátsó ajtón keresztül, finoman, különféle média- és másfajta manipulációk segítségével teszik az alattvalókat lelkes, a hatalmat kiszolgáló Paprikajancsikká, mindenféle katonai erő nélkül is. A mai, fejlett polgári demokráciák többségében tetten érhetők a katonai eszközöket nélkülöző, rejtőzködő, arc nélküli diktatúrák. Céljukat az ilyen láthatatlan parancsuralmi rendszerek a pszichológia vívmányainak tudatos és precíz alkalmazásával érik el.  Bár filmek sokasága foglalkozik e témával – például a Mátrix – sokan nem látják az ilyen soft-diktatúrák szövevényeit. Pontosan ettől félelmetesek ezen önkényuralmak, és ettől olyan sikeresek is: jól működő demokráciáknak tűnnek, az elnyomás mintegy „fű alatti”, észrevétlen.  A látszólagos jólét által, azt mint eszközt használva sorvasztanak, az ellenállás lehetőségét csírába fojtják a tömegmanipuláció és az oktatás sajátos gyakorlata révén. A másik jelentős, az önkényuralmukat biztosító eszközük a közbeszéd irányítása. Ezekben az országokban a tömegek szókincse és nyelvtani rendszere George Orwell 1984 című regényének újbeszél nyelvéhez hasonlóan csökevényesedik, azaz olyan lecsupaszított nyelvvé alakul, amelyben már csak alapfokon, az elemi közlés szintjén képesek kommunikálni és némelyest érteni is egymást az emberek. A beszéd silányulásával párhuzamosan a gondolkodás is satnyul, ez pedig a soft-diktatúrák erősödését, manipulációs lehetőségeinek kiszélesedését segíti elő. A harmadik erőssége e lágy diktatórikus rendszereknek az alattvalóikról összegyűjtött személyes, sőt intim információk birtoklása. Ezen adatok birtokában a lehetséges lázadók a matematikai képletek precizitásával kiszámíthatóvá és idejekorán zsarolhatóvá vál(hat)nak. Az efféle soft-diktatúrák „közkatonái”, „párttagjai” a globalizált notórius fogyasztók, az apolitikus tömegek (valójában elközönyösödött, vagy túlhülyített, netalán letargiába taszított, depresszióba kergetett emberek) és a magukat a végletekig egyedivé alakítani akaró uniformizált egyformák, az önmegvalósításba belebonyolódott tömegemberek sokasága.
Amikor még az uralkodók vagy uralkodói körök az istentől eredeztették hatalmukat, akkor a nép kevésbé tehetett a diktatúrák kialakulása ellen. A kérdés az, hogy a demokráciában milyen feltételek kellenek a diktatúrák kialakulásához? A kérdés megválaszolásához nem elegendő csupán egyes korszakok történelmi hátterét tanulmányozni, ugyanis a gazdasági, katonai, politikai tényezők mellett döntőek voltak (és a jelenben is azok) a tömegpszichológia törvényei, továbbá a vallási-erkölcsi normák megingása, valamint az eszmerendszerek hatékonysága, és csak mindezeknek a tényezőknek, törvényeknek, eszméknek az együttes kölcsönhatásaként születhettek/nek meg a diktatúrák. Talán a legalapvetőbb feltétele a modern kori diktatúrák létrejöttének a kiszolgáltatottság érzése: ha az emberek megalázottságot, levertséget, anyagi bizonytalanságot éreznek, látnak, ha ettől rettegnek maguk körül, akkor sokkal inkább kaphatóak az uszító ideológiákra, azaz sokkal könnyebben manipulálhatók a szélsőséges eszmék, vezérek, helyzetek által. Ehhez járul az is, hogy a nevelési, oktatási hiányosságok, a közösségi, családi viszonyok szétzúzásának következtében a társadalomban rengetegen nem látják át sem a saját életüket, sem a társadalmi-politikai folyamatokat. A gazdasági, katonai, erkölcsi összeomlások idején a demagógia mindig hajlamos bűnbakot kreálni, így az általános elégedetlenség előbb-utóbb társadalmi megosztottságot gerjeszt. Vegyük csak például a náci Németországot és a fasiszta Itáliát! Előbbinél a szélsőjobb és a szélsőbal nézett farkasszemet egymással, a Mussolini-féle Olaszországban pedig az anarchisták álltak szemben a köztársaságpártiakkal. A megosztottság már kellő alap az oszd meg és uralkodj elvének keresztülviteléhez. A demokráciákban a diktatúrák eleinte a hatalomra kerülés „legális” útját választják, de a valóságban csak a látszatát játsszák el annak, hogy a törvényeket nem kerülik ki. Sajnos, mindig akadnak érdekelt felek, akik hathatós támogatást nyújtanak a szélsőségeseknek a hatalomittasságban. Lehetnek ezek belföldi és külföldi erők egyaránt, úgy a gazdaság, mint a politikum, vagy a hadsereg köreiből. Manapság már a médiának és a kibernetikus teret uraló erőknek is nagyhatalmi szerepük lehet egy diktatúra kialakításában, amiképpen megbuktatásában is.     
A diktatúrák kialakulásának egyes módszerei könnyen megfigyelhetők, de a legtöbb sokáig láthatatlan marad és esetenként variálódik is. A látványosabbak közé tartozik a politikai ellenfelek marginalizálása. Egy diktatúra a vetélytársak peremre szorításával kezdődik, majd a gazdaságot javító, élénkítő látszatújításokkal, esetleg valódi reformokkal folytatódik, miközben a politikai ellenfeleket és az egyéb tiltakozókat vagy látatlanul, vagy kirakatperek állal teljesen ellehetetlenítik. Ezzel párhuzamosan megkezdőik a propagandagépezet munkája, az emberek reális értékítéletének átformálása. Az új hatalom igyekszik a múltat elködösíteni, mindeközben egy eszményi jövőképet propagál, amihez nincs viszonyítási alap, ebben ráadásul a fiatalokra, a fanatikus párthívekre, a kevésbé tanult rétegere, az ügyüknek megnyert „sztárokra” épít. A hatalmuk megszilárdításához a politika, a hadsereg és az állami szervek ellenőrzése mellett kihasználják a média, az oktatás, a kultúra (főleg a zene, irodalom, építészet, festészet), a tömegdemonstrációk világát, lehetőségeit. A privát szférát manapság már túlontúl könnyedén befolyásolhatják a közösségi oldalak, a TV, az internet, a magazinok, a filmek, a ponyvairodalom, az oktatás, a vallástalanság, az egyénközpontúság eszméje miatt. Korábban ezt különféle sportklubok által, de a társadalmi szerveződés más civil formáinak bevonásával és ellenőrzésével tették.
A fentiekben vázolt módon megszilárdított diktatúrák csak a második fázisukban kezdik megmutatni valódi arcukat, ekkor már a megfélemlítés, a terror nyílt eszközeivel élnek, ezek a besúgórendszer kiépítése, a kihallgatások, az elhurcoltatások, a verések, a szabadságjogok be nem tartása, a magánszemélyek kifosztása, a mozgás korlátozása, az ideológiai eszmék kötelező átvétele, az egyén teljes alárendelése a diktatúra gépezetének, az átnevelő és megsemmisítő táborok kialakítása, a tömeges kivégzések, a kötelező ideológiai ünnepségek tartása.
Ha egy társadalomban nem létezik, nincs meg a politikai tettekért való felelősségrevonás, a nyilvános elszámoltatás lehetősége, ha a kulcspozíciókban csak pártemberek ülnek, ha csupán egyféle jelképek borítják el a horizontot, továbbá egysíkúvá válnak a TV-műsorok, az újságok, és eltűnnek az ellenzéki hangok, akkor már gyanúsak a körülmények. A diktatúrához eleinte nem kellenek feltétlenül félkatonai alakulatok, túlideologizált politikai háttér, pártkatonaság, rendfegyelmezés, kirekesztő szabályozások, törvények. Enélkül is kialakulhat már csírájában az önkényuralom, és amennyiben közöny, közömbösség, a hatalomhoz való dörzsölődés, a politikai prostitúció jellemzi az ilyen közegben élők viszonyát a saját társadalmukhoz, akkor azt kapja az nép, amit választ: diktatúrát. És egy diktatúrának bárki áldozatul eshet!
 
 
 

wilhelmjozsef.jpg

Wilhelm József a németországi Tübingenben született, különféle, többek között magyar, német, horvát, szlovák és miegymás génekkel kezelt ősök örököseként az 1970-es esztendőben. A Bácska Doroszló nevű falujában él. Történelemre okítja diákjait, ezen felül a művelődést szervezné olykor. Az írás élete kedves, de nem meghatározó része. Verseit, prózáit lapunk mellett a Kilátó, a Napút, a Sikoly, a Képes Ifjúság, a 7 Nap, a Családi Kör és a Dunatáj közölte, valamint a Kartc Irodalmi és Művészeti Online Folyóirat. A Szeged effekt 2 antológia szerzője.