SzegediLap

„Itt egy kicsit más megfogalmazásban jelenik meg Torma Gedeon, de az alap elképzeléstől nem áll távol.”
– 7 kérdés Hirtling Istvánhoz –

A Szegedi Szabadtéri Játékok 2016 nyarán hét produkciót mutat be, melyből hármat az előző évadból visz át. Az újrajátszásra kerülő darabok között ugyan nem szerepel a tavalyi nyár egyik sikerprodukciója, az Abigél, azonban a Budapesti Operettszínházban januárban is látható darab egyik meghatározó szereplőjével júliusban készült interjú – mintegy visszatekintésként is a 2015-ös évre – nem csupán a darabról nyújt érdekes információkat az olvasónak. Hirtling István Jászai Mari-díjas és érdemes művész többszöri visszatérője a Szegedi Szabadtéri Játékoknak. 1982-ben, pályája kezdőévében már fellépett a Dóm téren Madách Tragédiájában, legutóbb pedig az Abigél musicalben láthattuk. Szabó Magda regényének színpadi adaptációja a hatodik produkció, amellyel a csillagtetős színpadon szerepelt. Csakúgy, mint a Mágnás Miskában három éve, ismét egyéni színezettel tette emlékezetessé karakterét Hirtling, akinek Képiró Ágnes tette fel hét kérdését.

Képiró Ágnes: 2012-ben a Mágnás Miskában Korláth grófként szerepeltél legutoljára a Szegedi Szabadtéri Játékok színpadán. Azt nyilatkoztad az akkori darab közönségtalálkozóján, hogy 30 éve léptél fel először Madách Tragédiájával a Szabadtérin. Ez azt jelenti, hogy pályád kezdetén már itt voltál, mint színész. Mit játszottál akkor a Szabadtérin és milyen tapasztalatokat szereztél az azt követő 33 évben?

Hirtling István: Többek között a Mihály arkangyalt alakítottam a Mennyeknek országában, aztán több kisebb szerepben fordultam elő az akkori Nemzeti Színház előadásában: diák voltam benne, valamint Londonban munkás – hol tömeg, hol kisebb, hol nagyobb szerepekben. Ez a mostani Abigél előadás, ha jól számolom a hatodik olyan produkció, amivel itt vendégszerepelek. Általában azok a produkciók, amelyekben részt vettem, mind nagy sikerű zenei vagy prózai előadások voltak. Vagy éppen vegyesek, mint például az Abigél is, vagy a Csíksomlyói Passió. Jó érzékkel a mindenkori igazgatók olyan darabokat választanak a nyári szegedi kínálatba, amelyek nagy valószínűséggel közönséget ide vonzzák, hiszen ez az ország legnagyobb nézőtere. Én még mind a két régi szabadtérin játszottam, például 1984-ben a diplomám évében Garas Dezső rendezésében a Csárdáskirálynőben Bóni grófot. És bizony amikor ott megláttam azt a repülőtérnyi nézőteret, akkor azért elszorult a torkom. De hát akkor már volt tapasztalatom, hiszen azt megelőzően két évvel itt voltam a Tragédiával, kisebb szerepekben.

Képiró Ágnes: Jelent-e más előzetes felkészülést, ráhangolódást a Szegedi Szabadtéri Játékokra jönni vendégszerepelni, mint egy kisebb méretű kőszínházba?

Hirtling István: Talán kilométerben többet kell hozzáadni, de az a tapasztalatom, hogy nem kell máshogy játszani a szabadtérin. Ma már biztos, hogy nem. Régebben lehet, hogy máshogy játszottak. Másak voltak az akusztikai követelmények és a lehetőségek. Ma már nem kell eret vágni magunkon, hogy megküzdjünk a hangosítással és az érthetőséggel. Talán jobban kell figyelni szabad téren a visszhangzás miatt bizonyos artikulációs megoldásokra. Saját példámat idézve a tavalyi nagy sikerű fehérvári előadást, a My fair Lady-t – melyben Higgins professzort játszottam - elvittük a Margitszigeti Szabadtéri Színpadra tavaly nyáron. És ott végérvényesen beigazolódott, hogy egy kőszínházi nagyszínpadon létrehozott előadás ha átkerül nagyobb színpadra és nagyobb nézőtér elé, attól még nem kell egy másik darabot elkezdeni játszani. Ugyanúgy, ugyanazokkal az eszközökkel, legfeljebb tényleg csak annyi a különbség, hogy több méter áll rendelkezésre bemenni meg kijönni, ráadásul a zenés műfaj mindenképpen határt szab és kényszeríti az embert, hogy egységnyi idő alatt egységnyi akciót végezzen el.

Képiró Ágnes: Mind a három évvel ezelőtt, mind idén nemcsak eljátszottad, magadévá tetted karakteredet, hanem egy sajátos, „Hirtlinges” plusz játékkal hagysz feledhetetlen nyomot a nézőben. Jelentett-e nehézséget, hogy egy már kész előadásba, megszokott közegbe illesztetted be az elképzeléseidet?

Hirtling István: Torma Gedeon szerepét örököltem, egy kész előadásba álltam be. A partnereimnek – akik hét éve nagy sikerrel játsszák ezt az előadást – meg kellett szokniuk, hogy én egy másik ritmusban, más gesztusokkal, vagy esetleg más hangsúlyokkal formálom meg ezt a szerepet, de abban a szellemiségben, ahogy ezt eredetileg színpadra állították. Tehát ez nekik mindenképpen egy próbatétel volt, hogy engem így befogadjanak, elfogadjanak, nekem pedig az volt a próbatétel, hogy ezen a játékkereten belül kellett megfelelnem a saját belső igényeimnek és a velem szemben támasztott elvárásoknak. Én is úgy gondolom, hogy jelentősebb szerepet sikerült létrehozni, mint a korábbi változatokban, de talán azt azért nem szabad elhallgatni, hogy amikor kimondjuk Torma Gedeon nevét az Abigéllel kapcsolatban, akkor egy ország rávágja, hogy Básti Lajos. Tehát egy ikonikus színész megformálásában ismerte meg ezt a karaktert az ország. Az Abigél ma már a modern magyar irodalom klasszikusai közé emelkedett, talán minden túlzás nélkül mondhatjuk azt is, hogy a tévéfilm-változat is a klasszikusok közé került. Nagyon halkan merem csak kimondani, hogy ez a színpadi változat úton van a megjegyzendő és megőrzendő színházi művek közé. Ebben játszani Torma Gedeont az szerintem nagyon rendjén való dolog.

Képiró Ágnes: Nagyon nehéz lehetett az, amikor Balikó Tamás elhunyt és a szerep átöröklődött. Volt-e esetleg valamilyen belső vívódás, bármi, ami benned végigment?

Hirtling István: Amikor én kezdtem a Főiskolát, Tamás akkor volt negyedéves. Aztán Pécsre szerződött, majd visszajött a főiskolára rendező-hallgatónak, akkor a Madách Színházban és a József Attila Színházban nagyon sokat dolgozott és mi ott nagyon közel éltük az életünket egymáshoz. És aztán egy hosszú szünet következett a kapcsolatunkban, csak így távolról tudtunk egymásról, majd pedig a Művész Színházban a ’90-es évek derekán rendezett egy Steinbeck Egerek és embereket, Bubik István és Gáspár Sándor főszereplésével, amelyben Curley-t játszottam. Majd megint egy hosszú szünet következett, és a halála előtti három évben dolgoztunk együtt újra, amikor már Pestre visszajött és akkor ott többet találkoztunk. Az ő hirtelen és váratlan halála nagyon mélyen érintett mindannyiunkat, hiszen egészen kicsi gyermeke volt, rengeteg terve volt. Mi egyidősek vagyunk. És ugyanezt mondhatom Bubikra is, aki ráadásul 3-4 hónappal fiatalabb is volt nálam. Szóval amikor ezek a játszótársaim elmennek, akkor az ember mindig egy kicsit elgondolkozik, hogy mi is történik vele és körülötte. De ami az igazi kérdésre vonatkozik: miután elkértem Lőrinczi Gyuritól ennek az előadásnak a felvételét és elolvastam a színpadi változatot, bennem nem volt kétség afelől, hogy ha ezt Tamás hét éven keresztül játszotta egy ilyen igényes kiállítású produkcióban, nagy valószínűséggel én is igent fogok mondani rá. Márciusra kellett elkészülnöm a szerepátvétellel, elég szoros határidőbe voltam belekényszerítve. Amikor megnéztem az előadást egy felvételen, az látszott és sugárzott, hogy hihetetlen energiák és inventivitás árad a produkcióból. Teljesen máshogy játszom, mint a Tamás – legalábbis azon a felvételen. Én ezt az előadást soha nem láttam korábban, itt a partnereknek is szembesülni kellett, hogy most itt egy kicsit más megfogalmazásban jelenik meg majd Torma Gedeon, de az alap elképzeléstől nem áll távol. Mindig eszembe jut Tamás, és nemcsak ennek a darabnak a kapcsán: bárhova megyek, mindig belebotlok.

Képiró Ágnes: Torma Gedeon szerepe egy igazgató szerep. Egyéniségednek mennyire felel meg igazgatót, vagy olyan szerepet játszani, aki felelősségteljes munkát végez, irányít, emberek felett áll?

Hirtling István: A mi főiskolai tanárunk, Kerényi Imre egy rendkívül rendszerető és pontos munkát követelő rendező volt főiskolás éveink alatt és utána is. Itt hangsúlyozottan a múltról beszélek. Ő mondott egy nagyon fontos mondatot, hogy a főszereplő viszi a hátán az egész előadást, a legkisebb szereplőért ugyanúgy felelős, mint a sajátjáért. Nyilván a főiskolán kiderült, kik alkalmasak erre, pályámra visszatekintve főszerepek garmada van a hátam mögött. Tehát úgy gondolták a tanáraim, és más rendezők is, Valló Pétertől Vámos Lászlóig, Gábor Miklóstól Sík Ferencig, Hargitai Ivántól Szikora Jánosig, és sorolhatnám tovább, hogy én alkalmas vagyok ezekre a főszerepekre, van hozzá energiám, ambícióm, inventivitásom, Ez egy adottság. Ők ezt így látják, ezekkel bíztak meg. Nem azt mondom, hogy az Abigélben a főszereplő az igazgató, de nyilvánvaló, hogy van az előadásnak egy struktúrája, melyben Torma Gedeon is ott áll a kör közepén. Szoktuk kérdezni, ha éppen nem a cím- vagy főszerepet játssza az ember: na de benne van-e a mesében? Milyen viszonyrendszerben találkozik a többi szereplővel? Egy főszerepben is nagyon sok olyan feladatot kell elvégezni, ami hasonlít egy valódi igazgató dolgára, de mégsem lehet összehasonlítani.

Képiró Ágnes: Van egy különleges és hosszú ideje tartó kötődésed Szegedhez. A Szabadtéri vendégszínészei – ha nem túl feszített menetben próbálnak – lehetőségük szerint megismerik a várost. Visszatekintve az elmúlt 33 évre mi az, ami Szegedre gondolva rögtön felidéződik benned?

Hirtling István: Mindenképpen ez a jó hangulat, ami itt körülvesz. A nyári színházi előadások az esetek nagy részében nem nagy tragédiák. Tehát jó hangulatú próbák vannak, mondjuk a 33 éve Tragédiát is jó hangulatban próbáltuk. Párhuzamosan folytak éppen abban az időben a Novák tata által szervezett nagy néptánc-találkozóknak az előkészületei és a város tele volt néptáncosokkal: a Bihari Együttes, a Honvéd Együttes, szóval nagyon sokan… Ez a hangulat mindenképpen rögtön eszembe jut. Ma már a családommal vagyok itt Szegeden, elhozzuk a saját biciklinket otthonról és bringázunk egész nap a városban, jövünk-megyünk. Mindenhol, ahol járunk, van valami emlék. Ráadásul ’79-80-ban mi előfelvételis színművészeti főiskolások itt voltunk katonák egy évig Hódmezővásárhelyen, sokat jártunk át ide Szegedre, ha elengedtek minket: akkor felültünk vonatra vagy buszra, vagy valahogy átstoppoltunk Szegedre és jöttünk színházi előadásokat nézni. Szóval engem nagyon sok szép emlék köt Szegedhez, és a barátaim, akik éppen az Abigél első előadásnapján is itt voltak. És van még valami, hogy tegnap Király Leventével összefutottam, amikor a szokásos délutáni Tisza-parti sétája után feleségével a Széchenyi téren keresztül mentek hazafelé. Amikor itt vagyok Szegeden, és jövünk-megyünk a városban, akkor biztos, hogy Leventével találkozunk. És ő azt kívánta mindannyiunknak, hogy még sokáig jöjjek Szegedre és találkozzak vele, ahogy sétál békésen, jókedvűen és derűsen szemlélve a világot. Nekem nagyon nagy élmény volt, amikor a Cyranoban Ragueneau–t játszotta, amikor még katona voltam Hódmezővásárhelyen, sokat néztem őt itt a Szegedi Színházban. Ő nekem ő ugyanúgy, mint a Gregor Jóska – aki szintén szívélyes barátságába fogadott –, az állandóságot jelenti Szegeden. Király Levente 1959 óta van itt Szegeden, akkor fejezte be a főiskolát. Belegondol az ember: az 56 év! Én 57 éves vagyok. Szóval ez egy emberöltő, ez fantasztikus! Engem nagyon vonzanak az ilyen ikonikus kollegáim: jó példával járnak előttem és nagyon szívesen beszélgetek, találkozom velük.

Képiró Ágnes: A következő kérdésem egy másik állandóságra vonatkozik. 2012 óta dolgozol Székesfehérváron a Vörösmarty Színházban, előtte az Új Színházban nem igazán kaptad meg azt a megbecsülést, amelyek érdemeidhez méltóak. Sikerült-e megtalálni a számításaidat Székesfehérváron?

Hirtling István: Remélem, ezt fogalmazhatom úgy, hogy a székesfehérvári színház nem bánta meg, hogy engem leszerződtetett. Márpedig azt hiszem, hogy ez a helyzet, és én sem bántam meg, hogy odamentem. Nekem azokat a szerepeket kell játszanom, melyeket ott megkaptam az elmúlt három évben, és van egy színház, ahol ilyen szerepekkel bombáznak. És ez így van rendjén, örök életemben ilyen szerepeket játszottam. Az Új Színházban töltött 14 évnyi időszaknak – amelyről nem akarok sem elemezni sem értékelni –, főleg az utolsó harmadával eléggé elégedetlen voltam. Én egy hűséges típus vagyok, engem nagyon föl kell bosszantani, hogy szedjem a sátorfámat, de mégiscsak megérett a helyzet és ott változtatni kellett a kötelmeken. Nem én hoztam meg a végső döntést, de ha ez nem lett volna, akkor nem következik ez a fehérvári 3 év és sok minden más sem. Egyáltalán nem bántam meg hogy nagy tépelődés után Fehérvárra szerződtem. Nagyon érdekes, hogy az apai családom fehérvári kötődésű. Dédszüleimnek ott volt hintó- és kocsigyártó ipara, egy komoly nagyüzemnek számított akkoriban. Egy unokatestvérem még mindig ott él. Viszont én az egész életemet Budapesten töltöttem, tehát lényegében vendégjátékokon kívül egy-egy alkalmat leszámítva soha nem tettem ki a lábamat a fővárosból. Nekem ez így fura volt 53-54 évesen, hogy autóznom kell naponta. De mindig azt mondom, hogy ezek a feladatok, és az a társulat, azok a fiatal kollégák, akikkel ott megismerkedtem, engem rendkívül inspirálnak és velük nagyon jó hangulatú, komoly munka folyik. Ez nemcsak kárpótol, de abszolút kielégít és boldoggá tesz.

Hirtling István portréját Kocsis Alíz készítette, az előadás jeleneteinek felvételét a Szegedi Szabadtéri Játékok bocsátotta rendelkezésünkre.

Képiró Ágnes Mátészalkán született, 2004 óta él Szegeden. Felsőfokú tanulmányait a Nyíregyházi Főiskola, a Szegedi Tudományegyetem és a Magyar Képzőművészeti Egyetem bölcsész és művész képzésein végezte. Jelenleg az ELTE Történelemtudományi Doktori Iskola hallgatója. 2010 óta a Madách Irodalmi Társaság tagja, Az ember tragédiája és a Madách-életmű illusztrációinak és alkalmazott művészeti megközelítésének feldolgozásával foglalkozik valamint Kass János grafikusművész emlékének méltó ápolásával. Tevékenysége kiterjed az alkalmazott művészetek egyéb területeinek elméleti megközelítésére és a kultúraközvetítő publikálásra is.