Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


„Vasvillával kergettek minket, hogy mit akarunk mi ezzel elérni”
7 kérdés a Kerekes Band-hez
 
2012. augusztus 25-én, a Kerekes Band fellépésével zárult a SZIN Összművészeti Terének élőzenei programja. Minden elfogultság nélkül elmondható, hogy a fesztivál legfergetegesebb koncertőrületébe csöppent bele az arra tévedő. A koncert előtt a zenekar két tagjának, Fehér Zsombornak és Námor Csabának Képiró Ágnes tette fel hét kérdését. A beszélgetéshez később a zenekar dobosa, Fehér Viktor is csatlakozott.
 
Képiró Ágnes: Tizenéves korotokban kezdtetek gyimesi és moldvai csángó népdalokat gyűjteni. Mi motivált benneteket?
 
 01.jpg
Námor Csaba és Fehér Zsombor (Fotó: Képiró Anikó)
 
Fehér Zsombor: Az öcsém (Fehér Viktor, a zenekar dobosa) 15 éves volt, én 19, amikor elkezdtünk a Gyimesbe és Moldvába járni, valamint Palócföldön is sokszor megfordultunk. Csabival (Námor Csaba, kobozon játszik) egy középiskolába jártam, ő is volt velünk néhány népzenei táborban. Szerencsére mi még tényleg találkozhattunk azokkal a nagyon híres, öreg zenészekkel, akik ma már nem élnek. Egy asztalnál ihattunk velük egy sört, megtanulhattuk a dallamaikat, beszélgethettünk, zenélhettünk velük, ezáltal szívhattuk magunkba azt a levegőt, amely segített abban, hogy a hitelesen elő tudjuk adni ezt a zenét. Tehát nem énekkönyvből tanultunk, hanem sok dallamot ott helyben az emberektől, vagy ha nem, akkor otthon magnókazettáról, rojtosra hallgatva. Mikor ezt elkezdtük játszani, akkor tényleg vasvillával kergettek minket, hogy mit akarunk mi ezzel elérni, még Egerben a haverok is azt mondták, hogy hát jól van, jól van, de biztos ez?
Námor Csaba: Engem, hál’ Istennek, a Fehér testvérek a szó szoros értelmében a lehető legjobb módon fertőztek meg ezzel a zenei világgal. Eredendően nagyon távol állt tőlem a népzene, ám hatásukra egyre inkább megfogott. El is kezdtük középiskolában a közös zenélgetéseket. Eleinte még bohóckodásnak hívtuk mi ezeket, mert nagyszünetben úgy töltöttük el az időt, hogy a Zsombortól kapott kobozzal és az általa hozott furulyával gyakorolgattuk azt a három akkordot egy éven keresztül, amit nagy nehezen valahonnan megtanultunk. Ez a lelkesedés a mai napig jellemző munkánkra, és remélem még évekig, évtizedekig fog tartani.
 
 03.jpg
Námor Csaba (Fotó: Képiró Ágnes)
 
Képiró Ágnes: Miért éppen ezeket a tájegységeket választottátok?
 
Fehér Zsombor: Ezek ritmusközpontú tájegységek, már ha egyáltalán lehet ilyet mondani. Gyimes és Moldva nagyon szegény vidékek, ahol nem volt lehetősége arra a népnek, hogy egy komoly cigányzenekart fogadjon lakodalmakba. Ezért a „legalapabb” dolgokkal szórakoztatták el magukat, így lehet az, hogy Gyimesben és Moldvában is még mindig fontos hangszer a furulya, ami már „égőnek számított” szerintem a XIX. században is Magyarországon. Mert a cigányzenekar volt a menő. Gyimesben egy hegedű és egy ritmushangszer az ütőgardon, Moldvában meg egy furulyára is simán elszórakoztak az emberek. Emellé szinte saját maguk, a táncukkal adták a ritmuskíséretet is. Olyan energikus táncot láttunk mi fiatalként, ami mögött éreztük a hagyományt, de azt is láttuk, hogy erre óriásit lehet bulizni.
 
Képiró Ágnes: Honnan ered a zenekar neve?
 
Fehér Zsombor: Az első dallam, amit megtanultam, egy gyimesi körtánc, a neve: kerekes. Nincs benne ékezet, úgyhogy tudtam, hogy mikor világhírűek leszünk, semmi baj nem lesz ezzel, könnyen ki tudják majd ejteni az emberek. Ezért nem lettünk például Gyöngytyúk, vagy Nyenyere, vagy éppen Részegek Gyülekezete. (nevet)
 
 02.jpg
Fehér Zsombor (Goldbach Janka fotója)
 
Képiró Ágnes: Bár családias közegben zajlik a zenekar élete és nem szereted, ha a szó hierarchikus értelmében frontembernek neveznek, mégis a neveddel fémjelzik a Kerekes Band-et. A zenekar irányítása mellett kultúraszervezéssel is foglalkozol. Hogy fér össze a kettő?
 
Fehér Zsombor: Valójában ebben a zenekarban öt ember szoros, szinte családi kötelékéről van szó. Végülis egy csapatba mindenképpen kell frontember, aki összefogja a tagokat, szervez és irányít. De itt tényleg demokrácia van minden szempontból. Mindent közösen döntünk el. Nekem az a szó, hogy frontember jelenleg már csak azt jelenti, hogy én vagyok az, aki beszél a mikrofonba a számok között. A zenélés mellett mindenki dolgozik, alkalmazkodunk egymáshoz. Én az Egri Kulturális és Művészeti Központban zenei programszervező vagyok 2005 óta. Országszerte ismert rendezvények közül az Egri Magyar Dal Napja vagy korábban a Maratoni Folk Hétvége kötődött a nevemhez. A két tevékenység simán összefér, mert zenei programszervezőként – a kollegáim is tudják – miközben szórakozok, hasznos szakmai tapasztalatokra teszek szert. Most a SZIN-en szervezőként is vizsgálom, hogy két évvel ezelőtt vagy tavaly mi volt másként, mire van igény. Ebből sok tanulságot lehet levonni, tulajdonképpen ingyen, nem kell engem elküldeni tanulmányútra. Nyilván nem árulok el titkot, ha azt mondom, hogy Magyarországon a kultúrára borzasztó kevés pénz van. Én egy éves zenei programra 600 ezer forintot nyertem az intézményemnek. Több olyan zenekar van, akit nem is lehet meghívni ennyi pénzből. És nekünk elvileg ezt egy évre kellene beosztani. Végeredményben én ingyen eljutok olyan helyekre tapasztalatot szerezni, ahová természetesen az intézményem nem tudná finanszírozni az eljutásomat. Emellett nagyon előnyös a rengeteg kapcsolat a zenészekkel. Amikor felhívom őket, akkor tudják, hogy kivel beszélnek, és azt is tudják, hogy nem lesz gond, mivel szakmabeli vagyok.
 
 04.jpg
Fehér Viktor (Fotó: Goldbach Janka)
 
Képiró Ágnes: Szervezői szemmel is megtekintetted a helyszínt. Milyen vélemény alakult ki benned a SZIN-ről?
 
Fehér Zsombor: Szerintem bőven elég annyi színpad, amennyi van. Én még egy-két színpadot simán lehúznék, teljesen fölöslegesek. Azt vettem észre, hogy kevesebb színpad van, mint a korábbi években, és elég is ennyi. Koncentrálódjon inkább az egész fesztivál 3-4 színpad köré, minthogy mindenhol legyen valaki, mert az előadóknak és a szervezőknek sem jó, ha egy olyan neves fellépőt kevesen tekintenek meg, aki tényleg megérdemelné. Szerencsére megpróbálták megoldani idén, hogy a por fel legyen locsolva. Kár, hogy a medencékben nincs víz.
 
Képiró Ágnes: Az utóbbi időben divattá váltak a magyar motívumok zenében, öltözetben, designban, szinte az élet minden területét uralják, nem feltétlenül konstruktív eredménnyel. Ti hogyan vélekedtek erről?
 
Fehér Zsombor: Vegyes érzelmek vannak ebben. Nem tudom, hogy mi miatt, semmiképpen sem az irigység beszél belőlem, mert miért irigykednék, hiszen amennyi fesztiválon csak ott tudunk lenni, mindegyiken fellépünk - közel 70 koncert egy évben. Ami egy kicsit úgy elszomorít, az az, hogy ez divathullámként indult el egy 4-5-6 évvel ezelőtt. És számos olyan torzszülemény született, ami mögött úgy érzem, hogy inkább gazdasági irányultság van. Ha az ember elmegy egy koncertre és látja, hogy a zenészek nagyon élvezik, amit csinálnak, nagyon tudják, amit csinálnak és valami jó dolog alakul ki, akkor végülis teljesen mindegy, hogyan érik el. Ha az említett három közül valamelyik nem stimmel, akkor a közönség esetleg felteheti a kérdést: mit akarnak ezek? Mindig a legjobb visszajelzés a közönség. Szerintem nagyon sok népzene megy a médiában, nyilván lehetne több. Én azt fájlalom, hogy egyáltalán létezik az a szó, hogy magyarkodni, vagy magyarkodás. Ilyen szónak nem szabadna léteznie, hanem azt kellene mondani, hogy van egy kultúránk, amit élünk és nem szabad egy magyar embert – aki felvesz egy szalmakalapot a fejére – azzal támadni: mit magyarkodsz? Nyilván vannak ennek is torzszüleményei, én például a nemzeti rock tömörüléseket annyira nem bírom, sem a nagyon Árpád-sávos dolgokat. Ha valakihez kell csatlakozni, akkor persze én is inkább az ősmagyarokhoz csatlakozok, mint nem. Ha az ember elmegy a templomba és felhangzik a Himnusz, akkor úgy belül vérzik a szíve, és elmorzsol egy könnycseppet, de én nem fogom nagyszínpadon ordítani, hogy hej, de nagy magyar vagyok. Szerintem ennek ott nincs helye. Szóval én nem panaszkodom, szerintem nagyon jól van képviselve a magyar kultúra. Csak ez a magyarkodás szó zavar…
 
 05.jpg
Fehér Viktor, Námor Csaba, Fehér Zsombor (Képiró Anikó fotója)
 
Képiró Ágnes: Szegeden idén harmadjára látunk ma este fellépni benneteket, a betyár kultúra nagy tisztelőit. Milyen érzés e Rózsa Sándorhoz is köthető városban fellépni?
 
Fehér Viktor: A múltkor megkérdezte tőlünk egy szegedi riporter, hogy igaz-e az, hogy nem szeretünk Szegeden játszani? Mert itt nincsenek hegyek. Mi az Északi-középhegységből érkeztünk és szinte halálfélelmünk van, ha nincsenek hegyek körülöttünk. Erre egyedüli kivétel Szeged, itt nagyon szeretünk játszani. Ha nincsen hegy, akkor legyen víz. Vagy árnyék. Egyébként mivel ide köthető Rózsa Sándor élete és nekünk, a magyar betyárság nagy tisztelőinek ez meghatározó momentum, elég sokat is olvasunk utána. Ezért különleges élmény. Örülünk, hogy egriként – ahol Vidróczki Márton tevékenykedett – egy másik nagy betyárközpontban, Szegeden játszhatunk.
Fehér Zsombor: Óriási elégtétel volt számomra, de inkább Mádi Jancsi betyár számára, hogy augusztus 20-án a keszthelyi Festetics Kastélyban játszhattunk. Mádi Jancsi a Festetics Kastélyban csikósként tevékenykedett, gondolom addig, míg egy-két balhét nem csinált, de erről nem szólnak írások. Egészen addig vitte az élettörténete, míg a közeli csárdában hat pandúr agyon nem lőtte. Igazi elégtétel volt azt hiszem a betyár kultúrának, amikor a Mádi Jancsi című számunkat – ami az ő történetéről szól – a volt urak Festetics Kastélyának gyönyörű kertjében, szemben a kastéllyal főműsor programként egy borfesztivál keretében előadhattuk. Igen, itt tart most a zenekar, hogy szerencsére fantasztikus helyeken játszunk. Én nagy örömmel jöttem Szegedre, mert eddig itt minden koncert jól sikerült. Most egy kicsit visszalépésnek tűnhet, hogy egy kisebb helyszínen játszunk, de a legjobb bulik az ilyen helyeken lesznek, mert annyira közel van a közönség. A dobogó, amin játszunk, körülbelül 30-40 centiméter magas, szinte szemmagasságban leszünk a közönséggel. S ilyenkor ez sokkal nagyobb élmény nekünk, mint másfél méter magas színpadról, nagy távolságból zenélni. Tehát együtt fogunk bulizni tényleg az emberekkel, és én bízok benne, hogy meg fogják tölteni az Összművészeti Tér Színpad sátrát.
 
Képiró Ágnes
 
 
szegedilapba.jpg
Képiró Ágnes Mátészalkán született, 2004 óta él Szegeden. Főiskolai tanulmányait a Nyíregyházi Főiskolán rajz, történelem és vizuális kommunikáció szakon végezte, utóbbin alkalmazott grafikára specializálódva. Egyetemi diplomát szerzett 2006-ban a Szegedi Tudományegyetem történelem szakos bölcsész és tanár szakán valamint 2010-ben a Magyar Képzőművészeti Egyetemen vizuális nevelőtanár szakon művészeti rajz, művészettörténet és ábrázoló geometria szakos középiskolai tanárként. 2006 óta a hódmezővásárhelyi Eötvös József Székhelyintézmény tanára, emellett képzőművészeti tevékenységet is folytat, elsősorban grafikusként. 2010 óta a Madách Irodalmi Társaság tagja, Az ember tragédiája és a Madách-életmű illusztrációinak és alkalmazott művészeti megközelítésének feldolgozásával foglalkozik valamint Kass János grafikusművész emlékének méltó ápolásával. Érdeklődése kiterjed az alkalmazott művészetek egyéb területeinek elméleti megközelítésére és a kultúraközvetítő publikálásra is.