Marton Árpád
Belepte a nyál – avagy a jenkik meg a senkik
Ezennel: Bravi!
A Fővárosi Operettszínházban hallgatnak az okos szóra. Megfontolván tavalyi intelmeinket, visszavonták a tűzvonalból két évtized csatáiban leharcolt direktorukat, és a friss ősbemutató diadalra viteléhez ifjú marsallt vezényeltek a szegedi hadszíntérre. Új műsorhoz új férfi kell. Kerényi visszahúzódott a lőszerraktárba. Na, bumm. A kanócok azért az ő kezében futnak össze.
A nemzet operett- és musicalmestere Somogyi Szilárdot szemelte ki a tűzkeresztségre. Csöppet sem irigylésre méltó helyzet! Engem például csakugyan szívből érdekelt volna, mit gondol Somogyi Szilárd az új Presgurvic-musicalről. De nem tudtam meg. (Nincs abban semmi szégyellnivaló, ha netán semmit sem gondolt róla – nekem sem menne egykönnyen.) A helycserés stratégia felmérhetetlen előnyhöz juttatja a szemleírót. Az Elfújta a szél rendezői vonatkozásairól ugyanis voltaképpen mindent megírtunk tavaly, ld. Parasztvakítás című értekezésünk. Mit is tehetnénk hozzá: KERO®-nak nem csupán copyrightja, de klónja is van immár. Van firgés-forgás, lelkes igyekezet, izzadt színházcsinálás. Csak az ember, ő nincsen. Pedig mennyire elkelne ebben a bedaráló civilizációban. Az ember: a színpadon életre kelő és hőssé váló eszmei tükörképünk. Molnár Ferenctől is tudjuk: még a nagy emberrontó gép is attól érdekes, hogy ember van benne.
Nem úgy a Szabadalmaztatott Első Magyar KERO®-masinában. Az ember itt csupán fogaskerék a gépezetben. A Starlight Express vonatait megszégyenítően siklanak ki-be városok és falvak (kicsit kicsikék a Dóm térhez, majd az Operettben hatnak). Tesz-Vesz Város a színen. Külső vagy belső homlokzat? Nem számít. Egy-egy megállóban fölforgatott díszletraktárra hajaz a látvány. A selyemvirágos gyapotmező rekorder lehetne a giccsolimpián. A finálé szicíliai dugót idéző házikótorlódása esélyes az ezüstre. Már-már szívesen írnám: újra a kilencvenes évek Szabadtérijén ülhettünk testben és lélekben. Csak hát az ördög nem alszik, az idő halad, a por meg rakódik. Úgy látszik, sosem fogom megtudni példának okáért, hogy miért bolyonganak a térben sehová sem vezető lépcsők, elszabadult erkélyek, ormukon szívszakadás szélén álló párocskákkal (ez még a jobbik eset: talajt érezve talpuk alatt bezzeg bőszen szaladoznak. Átérni kell, nem átélni – mondák az elődök. Csakhogy ők viccből.) A színház – olvasom valahol – a mára reflektál. Minek ennyi munka, ha húsz év elteltével sem változott semmi? Nem volna kézenfekvőbb évente előadni az Elisabethet? Percig se higgyük tehát: új rendezőt üdvözölhetünk a Játékok történetében.
Egykönnyen túljutván a koncepció boncolgatásán, vegyük górcső alá magát a darabot. A muzsikája? Nehéz dolguk lesz a suszterinasoknak! Az ember ücsörög itten három órát (szünet nélkül!), oszt’ hazafelé a mú’tkori Leányvásárt fütyöli. Ha valakinek eszébe jutna meghirdetni egy táncdalszerzői versenyt a Rómeó és Júlia komponistájának tiszteletére, nagyjából ez kerekedne ki belőle. Előfordul jó pár szolgai utánzat, de megkockáztatom: egyes versenyszámok még jobbak is a nagy előzménynél (fejlődésszkeptikusok, figyelem!). Közkívánatra fölhangzik pár részlet Sylvester Lévay legszebb kórusműveiből, továbbá a Love Story kihagyhatatlan főtémája. Az El Condor Pasa csábító idézete. Ami nagyobb baj, jelenetté lépnek elő olyan komplexitású zenei ötletek, amelyek kihullottak volna a Mikroszkóp Színpad közzenéinek válogatásánál (csak ott a prózai jeleneteket is írók írták. Ezek a társalgási színvonalú párbeszédek ott sem arattak volna vastapsot. Ami a verseket illeti: nincs bennük sokkal több prozódiai bakugrás, mint amennyit megszoktunk már a műfajban, ezért tényleg kár lett volna profi szövegírót fizetni. Igaz, költészet sincs az egészben. Aki ellenben tézismondatként ismételgeti, hogy „hibát vétettem”, az bizony hibát ejt, hibát követ el, vét a magyar nyelv ellen.) A zenei paletta a diszkótól a countryig terjed, a Neoton Família zenei arzenálját sem hagyva kiaknázatlanul, szerepelnek továbbá musical-panelok bőséggel – a Rómeó és Júlia bevételeiből a szerző vélhetőleg kiruccant a Broadway-ra. Egy helyütt fölcsendül egy ígéretes indián motívum, de, fájdalom, csak egy próza mögött teszi, majd el is vész a Dél ködében – szép alaptéma lehetne belőle. Öt percig élvezhetünk viszont pár tablót a hőskori Betűreklám gumizenéjének stílusában, amit még az Elisabeth debreceni jelenetének háromszor (!) kísértő visszképe sem tesz befogadhatóvá. Hogy ez drámai töltetű, színházi zenemű-e? Véleményem szerint távolról sem, és csak az egyik mentség, hogy ezúttal még Shakespeare sem segített (igaz, nyolc éve sem). A kórusok nemcsak egyszólamúak, de egysíkúak is, a vonóskar majd végig unisono játszik, és akkor meg minek ültették oda őket? A Rómeó és Júlia egyik részlete állítólag listavezető a rádiós slágerek sorában (a vájtfülűbbek tudják: ez a pálma voltaképpen a Karminca-dalt jegyző Webbert illeti). No, de nem más-e a reggeli csúcsforgalomban tucc-tuccra lazulni, mint katarzist keresni a múzsák körében? Ez bizony nem zenés darab, jóval inkább darabos zene.
Zene tudniillik ott keletkezik, ahol létrejön három tényező. Ritmus, hangköz és frázis, idióma, dallam, ha tetszik: hangi karakter. Szorgosan összezsúfolt kottafejekből nem támad invenció. Az valami több, misztikusabb: a hangi jelenségekben rejlő jelentésesség föltárulása. Zenedráma – amióta a bécsi klasszikusok fölfedezték a szimfóniát – e jelentésesség tudatos alkalmazásából születik.
Erről nincs halvány sejtelme sem a tisztelt szerzőnek. (Miért támad az az érzésem, hogy a két gospeltablót és Scarlett egyetlen hasznavehető áriáját nem is ő írta, hanem valami ismeretlenségben elhalálozott kolléga hagyatékában találhatta? Ha ezeket meg tudta írni egész tisztességesen, miért árusít félbehagyott szerzeményt?) Tagadhatatlan, hogy komponistánk melodikus ihlete fényesen teljesítene egy öblítő- vagy padlófény-reklám esetében, de a két és feledik ütemben kifúj. Ígéretes áriaindításai egészen ügyefogyott dallamarabeszkekbe bonyolódnak. Nemhogy még zenedramaturgiai tényezőkre figyelne! Az egész estet idegölően monotonná teszi a dialóg – dalocska (mindenáron) – taps – dialóg (de minek?) metronómja. Ha egy téma a reprízben, teljesen más dramaturgiai helyzetben változás nélkül tér vissza – ld. Ashley és Scarlett kettőse –, akkor biz a szerző egyszerűen nem tud semmit a kifejezésről. Ahol a szereplők nem a csúcsponton fakadnak dalra, hanem csak mert úgyis itt az ideje, ott ne is álmodjunk arról a nagyívű zenei gondolatról, amely csakugyan benne rejlik egy reménytelen szerelmeiben, veszteségek közt hősnővé nemesülő Scarlettban. Átkomponálások? Na jó, sikerült átkomponálni egy slágert a Baccara Nővérek repertoárjából. Rhett Butler a darab tragikus gyújtópontján a 100 Folk Celsius zenei világához fordul vigaszért? A helyzet csakugyan vigasztalan! A három szajhaképből legalább kettő teljesen öncélú. Akkor már miért nincs belőle négy? Vagy legalább az egyik miért nem inkább a pionírok / a rabszolgák / a szanitécok / a bivalynemesítők / az aranyásók / a masiniszták / vagy más helyi jellegzetességek kardala? Ne hivatkozzunk, elfogultan, kedvenceinkre: a témájában rokon Valahol Európában ehhez az alkotáshoz képest maga a Hamburgi Dramaturgia.
Az alapmű, amely mindjárt a Szentírás után szerepel a bestsellerlisákon, az amerikaiak Háború és békéje, mondhatnók. Földanyácska helyett ott van Tara. Egy elsüllyedt, balladás világ, amely után jól esnék együtt sírnunk Mammyvel. A színpadi változathoz képest viszont még Margaret Mitchell is maga a Jasznaja Poljana-i bölcs, regénye a világegész nagyeposz. Itt minden csak effekt, trükk, showkellék, hatásvadászat, papírzsebkendő-kicsalogatás. Ne hatódjunk meg a saját műkönnyeinktől: még a háború is! Nem amiatt, mert a színpadi ütközetek inkább hatnak számháborúnak (Duda Éva koreográfiái egyebekben jól kitöltik a teret és meglehetős rutinnal kontrasztálnak a csoportozatokkal). Azonosíthatatlan hovatartozású csapattestek és polgári tömegek vánszorognak át meg át a színen (sajnos a balról áthaladó bicikliket az idén rekvirálta Gothár). A drámai stratégia csődjeképpen mindeme csatározásoknak és a civil lakosság megpróbáltatásainak egyáltalán nincs tétjük, akárhány halálos áldozatot követelnek is, ugyanis a szerzők megfeledkeztek róla, hogy a hősi halottak előbb hősökké, a mi hőseinkké váljanak. Egyetlen hús-vér sorsot sem sikerült összeeszkábálni. Napóleon helyett? Jenkik. Kutuzov helyett? Senkik! A főhősnő úgy özvegyül meg első ízben, hogy észre sem vettük, férjhez ment. Pech, pech, de semmi esetre sem tragédia. Ilyenkor mondják a hadviselés nyelvén: ágyúval lövöldöztünk verebekre.
Az egész produkcióról pedig azt, hogy: nagyobb a füstje, mint a lángja. A nagy dérrel-dúrral beharangozott gyorsöltözések teljesen elsikkadnak a forgatagban, ami meg Atlanta lángra lobbantását illeti – spirituszt öntögetnek a Miss Saigon négy hálófalára – a pirotechnikai tudományok mai fejlettsége mellett efféle görögtüzet bármelyik közepes szintű fakír produkál.
Nem tesz semmit. A háború ez esetben úgysem Észak és Dél között zajlik!
A polaritások fura mód a nemek frontjára helyeződnek. Ütős, de legalábbis megbízható női erők az egyik, sápadtarcú szépfiúk a másik oldalon. Érthetetlen, hogy az egy szál, szokás szerint zseniális Szabó P. Szilvesztert leszámítva az Operettszínház miért a Nagymező utcai napköziből válogatja hőseit? (Szomor György, Serbán Attila epizódszereplő.) Nincs az a beleélő erő, amely hihetővé tenné, hogy törékeny hölgyek anyatigrisként kocsizzanak tűzvonalakon át meg át ezekért a tejfölösszájú ficsúrokért akik – nem mellesleg – annyira arctalanok, hogy egyáltalán nem csodálkoznám, ha maga Scarlett sem venné észre, hogy időnként hozzáment egyikhez-másikhoz. A vulkanikus ösztönszínész Gubik Petra zabolátlan, vadóc, szertelen Scarlettja, Bíró Eszter és Janza Kata messze fölötte állnak a fiúcsapatnak, a hangban is feka Nádasi Veronika pedig koncentráltan adagolt drámájával-humorával is megszolgálja, hogy narrátorból főszereplővé léptették elő. Jegyzem le mindezeket a néhol kritikán aluli, ám tűréshatáron fölüli hangkép ellenére. A dinamikát még mindig hajlamosak összetéveszteni a hangerővel! Ha bíznám a hatósági ügyvitel gördülékenységében, még ma iparengedélyért folyamodnám füldugók kölcsönzésére.
Hogy mi visz rá valakit musicalt írni a kétkötetes lektűrből? Konkurálni az Oscar-nagybirtokos cellulózgiccsel? Megfejthetetlen rejtély. Egy ötletem van csak. A Jókai-összes nem lévén lefordítva angolszász nyelvekre, alighanem fogytán a megmusicalesíthető témák. Mégis. Elég, ha valami három órán át szüntelenül zajong és mozog? Hol a minőség mostanában? Őrjöngve ünnepel a nép az ő színházában, és miközben magam is hajszál híján elragadtatom a tragikus végkifejletre összeröffent zászlós felvonulás láttán, azon merengek, joggal értelmezem-e alkotói önfricskaként a nyilvános főpróba végén a mennybolt felé eleregetett luftballonokat? Hogy az előadásból kimaradtak, az bizony fölér egy beismeréssel.
Ha ennyi maradt a Bernstein pártfogolta műfajból, ideje visszavonnom a témába vágó lelkes könyvecskémet. Vagy idézzem vissza Koltai Tamás rosszmájú szófacsarását: musi-kell? Lehet, hogy nem a legjavát fújta elénkbe a szél? A látottak arra vallanak, hogy a műfaj lemondott előremutató törekvéseiről. Belepte a nyál.
Fotók: Kocsis Alíz
Marton Árpád a Juhász Gyula Tanárképző Főiskolán (1994) és a Szegedi Hittudományi Főiskolán (1995) végzett. 1992-től 2001-ig a Magyar Televízió Szegedi Körzeti Stúdiójának szerkesztője, majd szerkesztő-rendezője. 1998 és 2002 között több színházi produkció vetített látványterveit készítette el (Kajak-Kenu VB gálája a Szegedi Szabadtéri Játékokon, Anna Karenina a Kisvárdai Várszínházban, majd a Ferencvárosi Nyári Játékokon). 2001-től tárcái és cikkei jelennek meg a Délmagyarország, a Szegedi Élet és az Új Ember című lapokban. 2003 óta állandó szerzője a Szegedtől Szegedig antológiának. 2005-től számos kulturális eseményt szervezett a Móra Ferenc Múzeum közművelődési munkatársaként, köztük az első szegedi Múzeumok Éjszakáját. 2004-től alapító munkatárs a Magyar Katolikus Rádióban (szerkesztő – Zenei Kincsestár, A vasárnap muzsikusa; műsorvezető – Szépség-Szalon); számos kulturális és portréműsort készített, 1000-nél több zenei műsora között a Mozart teljes életművét bemutató, Mozart-galaxis című, rádiótörténeti jelentőségű sorozattal. 2001 és 2006 között tagja volt a H.S.D. Magyar Rendezők Társaságának, 2006 óta a MAKÚSZ Magyar Katolikus Újságírók Szövetségének valamint a Szegedi Írók Társaságának. Könyvei: Musical Kalauz. (Móra, Bp., 1998); „Ő muzsikál rajtam keresztül” – beszélgetés Rév Lívia zongoraművésszel (Kairosz, Bp., 2007); „Hazavár az Isten” – beszélgetés P. Nemeshegyi Péter dogmatikaprofesszorral (Kairosz, Bp., 2008); „A művész Isten szolgája” – beszélgetés Tokody Ilona operaénekessel (Kairosz, Bp., 2008); A felettes Mi – kulturális és médiaetika egyetemi tankönyv (Gerhardus Kiadó, Szeged, 2009); A Mozart-galaxis (Gerhardus Kiadó, Szeged, 2009).A szerző írásai korábban a SzegediLapon: Alpesi Alhambra; A Madách Szníház fantomja...; Libaleárazás, dámabutik, pipipiac; 7 kérdés Herczeg Tamáshoz és Harangozó Gyulához; Szeged Tabánja; Tápai színvázlat; Ha szabad maradok!; Negyedik este Boldog Elréddel; 7 kérdés Fekete Gizihez; Graciőz gráciák; Költészetnapi variációk; A nyomra-vezető; Az én pálymunkám; Tűzben égők; Trio D'Arco Angelico; Hódolat lovaknak s lovasaiknak; Így vigalom, úgy unalom; Jézusmária!; Viva la opera!; Parasztvakítás; Hegyén-hátán lakodalom; Debil és fád; „Színház! Pompázó hazugság”; Nagy Anikó életmű-albuma, szegedi szerző művészportréjával; A gép öl, a lélek éltet (Tóth Pálról); A szólásszabadság határai; A cirkusz metafizikája; Krisztus négy megkísértése; Chopin