Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Marton Árpád

A cirkusz metafizikája
− avagy a taps katedrálisa: színtér a Múlhatatlannak −
 
I.
 
Szimbólumnak tekintek minden jelenséget, amely a szemlélet mint viszonyulás előtt saját mivoltában foglalt és a szemlélet irányában megnyilvánuló viszonyrendszert tár föl. Minden szimbolikus értékű viszonyrendszer önmagánál magasabb rendű valóságra utal: metafizikus.
Minden valóban mély viszonyulás transzcendens alapú. Minden valódi szimbólum lényegéből eredően transzcendentális.
A cirkusz transzcendentális szimbólum, metafizikus jellegű valóság.
Tételünk megalapozásához tekintsük a cirkusz szimbolicitását. Amennyiben a cirkusz mint a szemlélet előtt megnyilvánuló jelenség szimbolikusnak mutatkozik, úgy könnyen feltárható transzcendens alapú volta, metafizikus jellege.
A cirkusz mint szimbolikus fenomén az emeberi alapjelenségek szinte minden dimenziójában felmutatja metafizikus gyökereit.
 
II. A tér
 
A cirkusz világ-szimbólum volta első látásra kiütközik.
Centrális elrendezése kozmikus erőkkel ruházza fel. A nézőtér köríveinek lejtésiránya egyetlen pontba koncentrálja a figyelmet. (A két- és három manézst befogadó, elnyújtott ovális alaprajzú cirkusz tipikus amerikai torzulás, amely alapjában mond ellent a cirkusz - nevében is benne rejlő - centralitásának, a szemlélet dekoncentrálásával pedig egyúttal a szimbolikus funkciót is rombolja.)
A kupola és a manézs vertikális tengelye tovább erősíti a cirkusz kozmikus szimbolikáját: az artista mint a létezés régiói közötti átjárhatóság hérosza által megmászott, láthatatlan világfa képére csupán utalva: a centrális tengely nem merőben képzeletbeli, amint a kupola terét birtokba veszik az akrobaták, azaz amint "kezdetét veszi a játék".
A cirkusz kozmikus szimbolicitását tovább nyomatékosítja a cirkuszba történő belépés beavatás-rítussal analóg szertartása (a cirkusz és a templom szakrális architektúrájának lényeges párhuzamára Dr. Sávai János hívta föl először a figyelmet). A cirkusz centrális terébe lépő mögött összezárul a sátor nyílása. Nagyobb - katedrális léptékű! - cirkuszok praeambulumot idéző, belső beeresztőfüggönnyel erősítik tovább a külvilág kizárását, a cirkusz mint az élmény aktualitásában egyedül jelenvaló realitás: szimbolikus kozmosz hatását.
Kozmikus kör, amely egyetlen pontra - a porondra - irányítja a várakozást, amely pont mégis azonmód önmagánál magasabb - transzcendens - közegre (a kupola terére) mutat: a cirkusz egyike a legtökéletesebb szimbólumoknak, minthogy rész-jelenségei minden rajtuk kívüleső valóság kizárásával, időleges felfüggesztésével kozmikus Egészre mutatnak, transzcendens elvűek.
A cirkusz: metafizikus szimbólum.
 
III. A fények
 
Aki tapasztalást kíván szerezni a cirkuszi fények transzcendens voltáról, annak azt javaslom, álljon meg az oldalgradin közepe táján előadás végén, és merüljön el a manézst pásztázó fények szemléletében. E fények részben a sátorkupolát (a chapitót) tartó főpillérek, a „masztok", részben a nézőtéri illetve a művészeket szolgáló függöny fölötti karzaton elhelyezett, végül a kupola csúcsában függő lámpákból áramlanak a térbe. Fénynyalábjaik, amelyeket a manézsból fölvert por szinte tapinthatóvá tesz, ismét a cirkusz centrális-kozmikus szimbolicitását erősítik, amennyiben egy pontban összetalálkozva felizzanak, megtestesítve mintegy a szimbólum lényegi dinamizmusát, a szimbólumot alkotó elemek egymásra utaltságában, arányulásában feltáruló transzcendentális viszonyszerűséget.
S aki megtapasztalta a fentieket az oldalsó gradin valamely középső padsorából, vagy látta az artisták magára hagyatottan függő rekvizitjeit a kupola magasában, vajon nem érezte-e át egyszersmind a cirkusz terét betöltő várakozást, avagy az ígéret már-már kézzelfogható bizonyosságát: az attrakció, e pforán teofánia folytonos közellétét?
Egy cirkuszi kupolában függő trapéz soha nem válik a magány, az elhagyatottság jelképévé. Minden: a masztokra rézsútos ívben feltekert mászó- és biztosítókötelek, a vadállatok ketrecének elemei a sátoroszlopoknak támasztva, szállongó fűrészpor és síkpor keveréke vagy az egyensúlyozó szám hatalmas csillagokkal díszített labdái adventi feszültségben várják a produkció megkezdését. Nyugalmi helyzetükben is a mozgás szikráit vetítik szerte. Transzcendensek. Amiképpen a cirkuszi fények is: nem csak a káprázó-vibráló fényfüzérek, amelyek magukban mutatják fel a változékonyság elemét és nem csak az artisták flitterein és a függönyökön felszikrázó káprázatok, amelyek tűnékenység és egyszeriség édes-tragikus nosztalgiáit keltik a szemlélőben - de kihunyásukban is, amennyiben paradox módon máris az új műsorszám ígéretét villantják föl. Ez azonban az idő mint szimbolikus jelenség és cirkuszi transzcendentálé vizsgálatához irányítja elmélkedésünket.
 
IV. Az idő
 
Egyszeri, megismételhetetlen, soha vissza nem térő a cirkuszi konferansziék szájáról milliószor fölhangzott jelzők mélyebb értelműek, mintsem gondolnánk.
A cirkusz alapjelensége a tűnékenység, és a sóvárgás, amelyet ezáltal egyszeri térbe-időbe gyökerezett szívünkben ébreszt (a kőcirkuszok soha nem lehetnek cirkuszok a szó teljes értelmében), mélyebb élettapasztalatunkra mutat, azt fejezi ki körülírható módon. Érkezés és távozás kiszámíthatatlan kettősségében éppúgy emberi egzisztenciánk legmélyebb tapasztalatát fejezi ki, mint a mutatványok bámulatra méltó sodrásának, időbeliség, jelen-lét koncentráltságának és semmivé foszlásának tapasztalataink határáig feszített, egzisztencialista kettősségében. Ugyanez az értelme az emberi teljesítőképesség, a fizikai korlátok megkísértésének is: a szemezésnek a lehetetlennel, e rituális kilépésnek, határátlépési kísérletnek, öltsön bár testet a zsonglőr kezéből fölrepülő buzogányok követhetetlen pörgésében, a lovasakrobaták szaltóinak a gravitáció törvényét mintegy felülíró lendületében vagy a légtornász és a fogó röpívének elhibázhatatlanul egyszeri találkozásában.
A lehetetlen, amely mégis megnyilvánul kivételes pillanatokban: íme, a cirkusz-idő transzcendenciájának metafizikus alapja.
Másfelől − mondhatjuk − a gyökértelenség mint gyökeres emberi élményünk. És ki ne értene egyet, aki járt már cirkuszplaccon a búcsúelőadás másnapján: a manézs fűrészporos köre és a kitaposott fű - e minden romantikától megfosztott látványelemek - csak nyomatékosítják álom és vágy; rituális és hétköznapi valóság egymásnak feszülő tapasztalatát: a sajgást, amely időtudatunk mély, benső paradoxitásában, tűnékenység és állandóság összeegyeztethetetlen egybeesésében leli magyarázatát.
 
V. A koncentrált jelen-lét
 
Minden előadóművészet között a cirkusz művészeinek jelenléte a leginkább koncentrált, ennélfogva a legmélyebben emberi jelenlét; egyetemes jelentőségű.
Mindenekelőtt is: a manézs világa nem ismeri a szerepet. Megesik, hogy az artista valamely történetbe ágyazza megjelenését − ezt segíti a jelmez, a zene, a koreográfia −, ámde a cirkusz jelentős pillanataiban: az ugrásban, a feldobott karika visszakapásában, a dróton vagy a vadállatok körében - az artista mindig civil emberré válik: egyszeri, sebezhető individuummá, akinek teljes sorsa a szemünk láttára koncentrálódik egyetlen pillanattá, hogy a következő pillanat mint a sors játszmájában győztes vagy vesztes individualitást leplezze le önmaga és a közönség előtt. Az artista az attrakció pillanatában áldozat. Szimbólummá emelkedve a mai cirkuszi jelenségben ott munkál az életre-halálra menő antik cirkusz ritualitása, és a borzongás, amely egy-egy lélegzetelállító mutatvány láttán átfut rajtunk, egyfajta szimbolikussá magasztosult életkultuszban egyesít mindannyiunkat: artistákat és publikumot.
Mi egyéb volna a magyarázat a tapsra, amely már-már az önkívületig menő lelkesedés árhullámába ragadja a nézőtéren ülőket, akiket átjár az artista lényéből sugárzó villamosság, amely pillanatokkal korábban még a lehetetlent megkísértő mutatvány energiaközpontjaként izzott a szemünk láttára? A taps: részesülés a lehetetlen határát súrló, egyszeri, megismételhetetlen és emberfeletti cselekvést létrehozó emberi koncentráció csodájából: kommúnió, amelynek minden résztvevője az artista szimbolikus sors-pillanatának, idő és időtlenség, lehetőség és határtalanság színe előtti jelen-létének részesévé válik. A cirkusz: a metafizikusban való közösségi megmerítkezés színtere. A taps katedrálisa.

 

martonarpii.jpg
Marton Árpád a Juhász Gyula Tanárképző Főiskolán (1994) és a Szegedi Hittudományi Főiskolán (1995) végzett. 1992-től 2001-ig a Magyar Televízió Szegedi Körzeti Stúdiójának szerkesztője, majd szerkesztő-rendezője. 1998 és 2002 között több színházi produkció vetített látványterveit készítette el (Kajak-Kenu VB gálája a Szegedi Szabadtéri Játékokon, Anna Karenina a Kisvárdai Várszínházban, majd a Ferencvárosi Nyári Játékokon). 2001-től tárcái és cikkei jelennek meg a Délmagyarország, a Szegedi Élet és az Új Ember című lapokban. 2003 óta állandó szerzője a Szegedtől Szegedig antológiának. 2005-től számos kulturális eseményt szervezett a Móra Ferenc Múzeum közművelődési munkatársaként, köztük az első szegedi Múzeumok Éjszakáját. 2004-től alapító munkatárs a Magyar Katolikus Rádióban (szerkesztő – Zenei Kincsestár, A vasárnap muzsikusa; műsorvezető – Szépség-Szalon); számos kulturális és portréműsort készített, 1000-nél több zenei műsora között a Mozart teljes életművét bemutató, Mozart-galaxis című, rádiótörténeti jelentőségű sorozattal. 2001 és 2006 között tagja volt a H.S.D. Magyar Rendezők Társaságának, 2006 óta a MAKÚSZ Magyar Katolikus Újságírók Szövetségének valamint a Szegedi Írók Társaságának. Könyvei: Musical Kalauz (Móra, Bp. 1998); „Ő muzsikál rajtam keresztül” – beszélgetés Rév Lívia zongoraművésszel (Kairosz, Bp. 2007); „Hazavár az Isten” – beszélgetés P. Nemeshegyi Péter dogmatikaprofesszorral (Kairosz, Bp. 2008); „A művész Isten szolgája” – beszélgetés Tokody Ilona operaénekessel (Kairosz, Bp. 2008); A felettes Mi – kulturális és médiaetika egyetemi tankönyv (Gerhardus Kiadó, Szeged, 2009); A Mozart-galaxis (Gerhardus Kiadó, Szeged, 2009)
 

A szerző egyéb írása a SzegediLapon: Chopin