Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Marton Árpád
Így vigalom, úgy unalom
- avagy a kritikus szívét ki ismeri?
 
Egyszer-egyszer már bánom, hogy mégsem vettem föl a Rejtőzködő Jenő írói álnevet Dóm téri krónikám kezdetekor. Békésen nyaralgatnék csak a hajdan volt Szabadka szektor hűlt helyén, és senki sem háborgatna, hogy micsoda morózus férfiú vagyok, meg hogy a gonosz Fáy (mágnás) kismiska énmellettem (na jó, ezt fölfoghatjuk hízelgésnek).
Üsse kő most már – állom az ostromokat, hogy ugyanis egyik nap ez jő, mondván: isteniek a kritikáim és ő igazán jókat mulat, no de mégis; másnap megint egyvalaki, hogy agyon kellene csapni engem végre, de legalábbis ismerjem be, hogy a kritikus véleménye egyike csak a sok nézőpontnak.
Ez utóbbiba bele is nyugszom teljes készséggel, annak fönntartása mellett, hogy a hivatkozott visszajelzések sem többek egy-egy személyes megjegyzésnél, még ha éppenséggel az igazgatóasszony meg a művészeti vezető úr fogalmazta is meg őket barátságos csipkelődéseink közepette. Csongrád megyei gyerek vagyok mit válaszolhattam volna: tessenek most már egy remek Mágnás Miskát csináltatni nékem így a végére, de amúgy istenigazából. Tudok én szépet is írni, ha ugyan van miről. Sőt: óhajtanék is, minthogy egy nyájas dicséret tudvalevőleg öt bősz fanyalgást hitelesít. A másik felvetésre – hogy ugyanis a kritikus ne kritizáljon, csak népszerűsítsen; ne értékeljen, csak reklamírozzon-ösmertessen – kár szót vesztegetni. A kritikus dolga az, hogy látni és hallani, hogy érteni tanítson, amiképpen a színházcsinálónak is éppen ez a dolga. Más kérdés, hogy a színházcsinálók gyakorta magára hagyják a kritikust ebben az országos nagy küldetésben. Hát hogy maradhatna meg a szegény kívülállónak? Kosztolányi máskülönben azt vallja a tárgykörben, hogy – idézem – „aki azt hirdeti, hogy az ő kritikája ’tárgyilagos’, az tökfilkó, vagy képmutató. Mihelyt annyira hat rá valami, hogy állást foglal, már kibillent közönyéből, már emberi, már elfogult. Ez az emberi elfogultság a kritika legfőbb erkölcsi és művészi értéke.”[1] Punktum.
Másfelől ott van a nagy várakozás, amelynek a Nép bűbájos szószólója, bizonyos Nyilasi Esztike adott hangot korábbi írásműveim hatása alatt, az internetes fórumozók abbéli óhajtását artikulálván, hogy én a szezonzáró mutatványt jól elpáholjam, nótáját is elhúzassam, alkotókat kolbászbélbe töltögessem. A befogadó, ím, fogódzóra vágyik, az olvasó áhítja a véleményvezért, lásd kommunikációtudomány.
Súlyos teher ez így együttesen.
Ha nem is annyira, mint kedvemre való Mágnás Miskát csinálni a Dóm térre. Alföldi Róbertnak azonban ez utóbbi majdnem tökéletesen sikerül.
A vállalkozás diadala – szigorúan személyes alapon mondom – azon áll avagy bukik, szélesvásznúvá tétetik-e eme inkább kamara- semmint nagyoperett, amelynek csupán egy-két részlete hódítja a Lehár- vagy Kálmán-melódiák érzelmi ormait, a többi, lássuk be, inkább tinglitangli tréfa, orfeumba termett ostobácska kuplé. A prózáról nem is szólva: minthogy a librettót nem Euripidész jegyzi és nem is Shakespeare Vilmos, ellenben Bakonyi Károly, a föladvány kacifántosabb, semmint hinnők.
 
disznoahatterben.jpg
 
Ha akad gyöngéje a Dóm téri Mágnás Miskának, az itt, azaz a darabválasztásban – a mű húzása és előhúzása körül – jelölhető meg, egyebekben nemigen lehet kifogásunk (bocsánat, kedves Esztike – de azért ki ne lépjen még!!!). Alföldi angolosan szituálja a darabot: nem a rendre látókörébe kerülő angolszalonnák, inkább az úr-cseléd kettősség mindig mulattató alaphelyzete okán (Csengetett, Mágnás?). Szigorúan személyes és egyéni véleményem szerint kissé tovább is merészkedhetett volna ezen az ösvényen: a frivol avagy blőd vonulat erősítése közelebb hozhatta volna egymáshoz a színi világot és a nézőteret, mint a jópofa, noha alkalomszerű kikacsintások az aktuális nagyfejűek irányában. Fájdalom, de a Csehovhoz méltó alapossággal kifundált játék sokat veszít hatásából, ha az ember nem a Róma és a London szektorokból látja – azokon a drága székeken meg úgysem igen dekódolják az új középosztálynak szánt izenetet (Jó estét, képviselő úr!). Értem én, okosabb lesz csak finoman packázgatni – botor dolog volna összekötni a bajuszt a legmagasabb helyárak vevőivel. Csak hát a tizenötödik sornál hátrébb bizony nem minddisznofejek.jpgig ülnek, inkább le-leülnek a nem épp riposztos dialógok, túlontúl lassú tűzön, igen bő lére eresztve fődögélnek a fazékba merített töfifejek. A második felvonás oly hosszas, hogy az ember arra gondol: több estén, folytatásokban kellene adni a művet, mint akár a Ringet, volnánk Szirmai Bayreuthja, örvendnének a szállodások. Ami a gügyeségeket illeti: a sparhelt-vonulat mellé kisüthettek volna másvalamit is még. Tűzrőlpattant menyecske: egy; újsütetű mágnás: kettő; felsült szerelmesek: három – a rajzfilmes osztinátóban ismétlődő tréfa negyediktől a harminchatodik előfordulásáig már – sületlenség, lásd ezt a mondatot is. A sok kétszemélyes jelenet meg kamaraszám közben aztán – esendő az ember – bizony fölötlött bennem, beh jól is jönne most egy-egy, menetrend szerint balról áthaladó triciklista… No de ne nosztalgiázzunk. Persze csupán a magam nevében beszélhetek, de úgy érzem, Füzér Anni káprázatosan szép jelmezei – különösen a második részben – inkább hatnak a mulatság ellenében, semmint érdekében: bármely nemzeti operánkban szájtátva néznők őket, a karakterformálást-karikírozást azonban csöppet sem segítik arénányi arányok közt. Csiribiribb, csiribiribb dolmány kék.
molnarpiroska.jpgTelitalálat viszont a szereposztás. Molnár Piroska Nagymamája egyszerűen jelen van – micsoda színészeti tökély csak úgy jelen lenni ötezer négyzetméteren! –, mindezen fölül még sanzonettként is diadalra viszi két, ez alkalomra előszedett betétdallal. Rácz Rita nem a filmváltozat iránti köteles tiszteletből juttatja eszünkbe Németh Marikát. Természetesen énekel, híján minden operettista manírnak, hozzá még primadonnáktól ritka perfekcióval ragyogtatja hazulról hozott színészi tálentumait. Haja Zsolt tökéletes Baracs (Bonv)Iváááán – micsoda pech, hogy nem három héttel korábban lépett át a tenor szerepkörbe. miska.jpgA „mylordos” bornírtkodásban bizonyára Hirtling István a rendező legkitartóbb társa, Stohl András – amikor nem Stohl Andrást játszik éppen egy-egy másodpercre, noha az is belefér energikusan hozza a címszerepet, remekül táncol és jó érzékkel osztja be hangi képességeit. Radnay Csilla Sütő Andrástól, Molnár Ferenctől szalajtott Marcsája elragadó naiva, rafinált kis dög, mög köll veszni érte. A többiek igen tiszteletreméltó fáradozása sem képes azonban elhallgattatni egy, a Fricsay–Szent-Györgyi affér, tehát 1937. óta időszerű kérdést: miért nem kaphat szegedi színész legalább egy-egy kisebb szerepet a Téren? (Pardon, akad kivétel: Borovics Tamás fejgépet kezel a bal elülső világítótoronyban.)
A Szimfonikusokat lázba hozó Silló István karmesteri erényeit tetézi, hogy nem az effektek, kompresszorok és gainek, hanem a szólamok irányítására és stílusformálásra használja pálcáját, az elektronika birizgálását pedig azokra hagyja, akiknek ez a dolguk. Carsten Kümmel és Pánczél Lajos hangmérnökök így végre demonstrálhatják, hogy hangosítás mellett is lehet szépen, ízléssel muzsikálni.
Meg kell még emlékeznem a Zöld Disznókról. Hárman vagynak a bukszus-szobrászati remeklésdiszno.jpgnek is fölfogható jószágok, jámboran leskelik a színt (az is zöld) három (detto zöld, de hisz örökzöldben járunk) lejtőről, konnektoraikban olykor vasúti zárlámpa piroslik föl. Egy ízben kukorékol is valamelyikük. Disznófejű nagyurak? Na ebbe a bükkösbe nem sétál be magára valamit is adó szemleíró! Oktalanság volna értelmet keresni a három repkényszínű hízó látványa mögött, ezért aztán nem ütöm föl sem Freudot, sem pedig Krúdyt, nem turkálok a jószagú szimbólumavarban, makkoltassák csak rajta a zöldfülűbb pályatársakat, magam inkább röviden végzek a talányos kurtafarkúakkal: tőlem ugyan elállonghatnak kedvesen és bumfordian egy kedves és bumfordi műfaj egészében véve kedves és bumfordi előadásán, még ha állongásuk netán finoman gunyoros kívülállongást manifesztál is. Dísz-nók és kész. Ha Menczel Róbert esztétikus (na, jó, a hollywoodi csillagfüggönyt kivéve) és variábilis díszletét előszedik még valaha – ami igen indokolt és takarékos megoldás lenne: kis változtatással bármi előadható benne a Téren –, egyetlen csapdát tanácsos elkerülni: Cigánybáróhoz ne tessék beállítani a pocákat. Ott mindjárt helyük volna, a kritikus legalábbis belemagyarázná a mindenféle szemiotikát, és tessék: vége a nagyszerű mulatságnak.
 
 welcometohungary.jpg
 
Summa summárum: a Szabadtérinek velem most malaca van. Akárhogy páregzámplírozom: a Mágnás Miska az utóbbi évek egyik legjobb előadása. Persze ez szigorúan csak egy a vélemények közül. Röff.
 
[1] Kosztolányi Dezső: Kritika. Pesti Hírlap, 1929. október 6.; kötetben: Nyelv és lélek. Szépirodalmi Bp. 1990, 413.
 
Fotók: SzegediLap.hu
 
martonarpii.jpgMarton Árpád a Juhász Gyula Tanárképző Főiskolán (1994) és a Szegedi Hittudományi Főiskolán (1995) végzett. 1992-től 2001-ig a Magyar Televízió Szegedi Körzeti Stúdiójának szerkesztője, majd szerkesztő-rendezője. 1998 és 2002 között több színházi produkció vetített látványterveit készítette el (Kajak-Kenu VB gálája a Szegedi Szabadtéri Játékokon, Anna Karenina a Kisvárdai Várszínházban, majd a Ferencvárosi Nyári Játékokon). 2001-től tárcái és cikkei jelennek meg a Délmagyarország, a Szegedi Élet és az Új Ember című lapokban. 2003 óta állandó szerzője a Szegedtől Szegedig antológiáknak. 2005-től számos kulturális eseményt szervezett a Móra Ferenc Múzeum közművelődési munkatársaként, köztük az első szegedi Múzeumok Éjszakáját. 2004-től alapító munkatárs a Magyar Katolikus Rádióban (szerkesztő – Zenei Kincsestár, A vasárnap muzsikusa; műsorvezető – Szépség-Szalon); számos kulturális és portréműsort készített, 1000-nél több zenei műsora között a Mozart teljes életművét bemutató, Mozart-galaxis című, rádiótörténeti jelentőségű sorozattal. 2001 és 2006 között tagja volt a H.S.D. Magyar Rendezők Társaságának, 2006 óta a MAKÚSZ Magyar Katolikus Újságírók Szövetségének valamint a Szegedi Írók Társaságának. Könyvei: Musical Kalauz. (Móra, Bp. 1998); „Ő muzsikál rajtam keresztül” – beszélgetés Rév Lívia zongoraművésszel (Kairosz, Bp. 2007); „Hazavár az Isten” – beszélgetés P. Nemeshegyi Péter dogmatikaprofesszorral (Kairosz, Bp. 2008); „A művész Isten szolgája” – beszélgetés Tokody Ilona operaénekessel (Kairosz, Bp. 2008); A felettes Mi – kulturális és médiaetika egyetemi tankönyv (Gerhardus Kiadó, Szeged, 2009); A Mozart-galaxis (Gerhardus Kiadó, Szeged, 2009).