Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


 Marton Árpád
A társadalmi önrendelkezés szabadsága,
avagy a szólásszabadság határai
– megjegyzések a médiaszabályozás kérdéséhez –
 
 
„Vannak-e olyan esetek, amikor a szólás szabadsága a szólás szabadságának korlátozását szolgálja?”
(John Keane)[1]
 
 
A magyar sajtószabadság címoldalának fejlécén köztudomásúlag az 1848. március 15-i keltezés áll. A polgárosodás eszmeiségének keresve sem találnánk jellegzetesebb kifejeződését, mint ahogyan a nemzeti önrendelkezés joga fonódott egybe a sajtó szabadságának szent ügyével. „Forradalmi választmányt alakítottak, négy márciusi ifjú, közöttük Petőfi, három liberális nemes, valamint hat városi tanácstag részvételével. E választmány indult azután a tömeg élén Budára, a Várba, a helytartótanácsot felszólítani, hogy törölje el a cenzúrát és engedje szabadon a sajtóvétség címén börtönbe zárt Táncsics Mihályt.”[2] A szabad magyar sajtó első kiadványának, a Tizenkét pontnak is élén olvassuk: „Sajtó szabadság a’ censura eltörlésével”. A követelés már az 1847-es Ellenzéki Nyilatkozatban is szerepel: „szükségesnek látjuk a célszerű sajtótörvényekkel körülírt sajtószabadságot.”[3] Az áprilisi törvények Szemere Bertalan által kidolgozott rendelkezése mindazonáltal árnyaltabban fogalmaz: „A sajtószabadságról szóló XVIII. törvénycikk leszögezte, hogy ’gondolatait sajtó útján mindenki szabadon terjesztheti’, kivéve az olyan eseteket, mint az alkotmány erőszakos megdöntésére való izgatás, ha valaki rágalmazást követ el, megsérti az uralkodóházat stb. A sajtóvétségekkel esküdtszék foglalkozik. A napilapok esetében 10 ezer, ritkábban megjelenők esetében 5 ezer forint óvadékot kellett letenni. A pesti radikálisok részéről ezt a sajtótörvényt megszületésétől fogva sok bírálat érte.”[4]

12pont1.jpg

Csakugyan, a forradalmi kormány elleni első felhördülések alig egy hétig várattak magukra, és a vita éppenséggel a sajtószabadság parazsán lobbant föl. Jókai az Életképek 1848. március 23-i számában ad hírt a Vahot Imre és Irínyi József által vezetett elégedetlenkedésről: „Éppen most égettetett el a sajtótörvény a Szabadság (előbb Városház) terén az ünnepélyesen felállított nemzetőrség sorai közepett. Előbb Vahot ügytársunk felolvasá azt a népnek, mely minden pont után >>tűzre vele!<< rivallá, s a fáklyafénynél ünnepélyes füstökben bocsát fel az égbe, vagy ha úgy tetszik – Pozsonyba. Mi ugyan szívünkből sajnáljuk, hogy így történt, de azért nagyon jól esett.”[5]
Március 25-i Pestre érkezésekor a – reformkori ellenzék baloldali liberális szárnyához, Kossuth köréhez tartozó[6] miniszter igen ellentmondásos helyzetben találja magát. Olyan viták kereszttüzében kell újabb törvényjavaslatot szerkesztenie, amelyek messze túlmutatnak az akkori és a hozzájuk kísértetiesen hasonló mai magyar viszonyokon, és a sajtószabadság kérdéskörének gyökerét érintik.
 
I. Az új magyar médiatörvényt fogadó helyzet [7]
 
Alig lehetett tudni ugyan valamit is az új kormány médiapolitikájának részleteiről, a magyarországi médiaszabályozás első híreinek hazai és európai visszhangja 2010. nyarán mégis elnémította a foci VB vuvuzeláinak harsogását. Itthon aláírások gyűjtése vette kezdetét, a nemzetközi színtéren pedig teljes gőzzel folyt az új magyar kormány démonizálása. A vita mára az európai jogkörök illetve a nemzeti függetlenség definiálásáig szélesedett.
A tiltakozók legfőbb érve, hogy az új magyar kormányzat ellenőrzést kíván gyakorolni a közszolgálati és a kereskedelmi médiumok működése fölött. A felhördült médiaelit mindebben a sajtószabadság sárba tiprásának rémét véli megpillantani.
De érvényesek-e az alapelvek, amelyek a demokratikusan megválasztott, rendkívül erős felhatalmazással bíró új magyar kormányzat médiapolitikájának alapelveit veszik össztűz alá olyan – nehezen behatárolható, azaz ideologikus – eszmékre hivatkozva, mint a szólás, a közlés és a véleménynyilvánítás szabadsága, az újságírói függetlenség vagy a vélemények pluralitása?
Ha a kérdést társadalmi összefüggéseiben vizsgáljuk, hamar kiderül: korántsem lényegtelen, mely tények és milyen vélemények jelennek meg a korunk szimbolikus közegét képező médiatérben. A médiajelenlét mértéke és mikéntje – minden PR-tanácsadó tudja – perdöntő lehet valamely termék sikerében, egy-egy ideológia, politikai program valóra válásában. Sokcsatornás és nagy hatékonyságú mechanizmusával a média a meggyőzés leghatékonyabb eszköze; közéletünk közmondásosan negyedik, e sorok szerzője szerint már-már első hatalmi ága lett.
Felmerül tehát a kérdés, mennyiben elfogulatlanok a média szabadságáért aggódó hangok egy olyan helyzetben, amelyben a hagyományos hatalmi struktúrák – a polgári demokrácia intézményei és szervezetei – csupán nyomában képesek kullogni a média véleményformáló – hosszú távon: valóságot formáló hatalmának? Komolyan vehetők-e a szólásszabadság háromszáz éves nimbuszával apelláló jajkiáltások abban a közegben, amelyben a médiumok jóformán korlátlan uralomra tettek szert embermilliók tudatának formálása felett, miközben a hagyományos demokratikus struktúrák lóhossznyi távval lemaradva igyekeznek választ adni a média társadalomformáló szerepéből eredő új kihívásokra?
A sajtószabadság elvét hasztalan magyarázná bárki épp nekünk, magyaroknak. Landerer és Heckenast nyomdagépének – a tulajdonosok cinkosságával lezajlott – lefoglalása legszebb nemzeti ünnepünk fontos tartalma. Tapasztalataink mégis óvatosságra intenek. A közlés csatornáinak – a médiának – piacosítása ugyanis a legkeservesebb tapasztalatokkal gazdagította nemzetünk történelmi leltárát. Nincs az a sci-fi szerző, aki húsz esztendővel ezelőtt csak álmodni is mert volna az emberi méltóságot semmibe vevő, alkotót-fogyasztót egyként lealacsonyító médiatartalmak afféle dömpingjéről, mint amely parttalanul árad kereskedelmi médiumainkból és az azokat a tetszési index hajszájában tehetetlenül majmoló közmédiumokból. Alantas emberi léthelyzetek kipellengérezése, deviáns magatartásformák normává emelése, az emberi személy méltóságának áruba bocsátása és semmibe vétele – sommázhatnánk tapasztalatainkat, amelyeket a médiaműködés bármely, találomra kiválasztott félórájának mérlegelése fényesen igazol. Valóban erre vágytunk a demokrácia és a szabadság hajnalán, húsz esztendővel ezelőtt?
Hallgatóimnak gyakran mondogatom: a napi statisztikák értelmében egy tanítási nap hat órájával hat, a képernyő előtt töltött óra áll szemben, ami a tudatformálást illeti. Tegyük mérlegre előbb a katedra és a médiafelületek üzenetének társadalmi hasznosságát, majd mérlegeljük Piroska tanító néni és a vadul villódzó kanálisok műfaj-alapú hatékonyságát, végül kérdezzünk rá: megéri-e adóforintjainkból alapismeretekre okítani a felnövekvő nemzedéket eme hatékony, már-már delejes erő, a médiahatás ellenében?
A kérdés persze abszurd. Amiként abszurd azon további felvetés is, hogy mire mennénk a sajtószabadság bálványával egy olyan társadalomban, amely – csupán a példa okáért – számszerű többségben mutatja fel valamely deviáns magatartásforma képviselőit? Ad absurdum: mit tennénk a kábítószerek médiajelenlétének szabályozásával abban az esetben, ha a kábítószer-fogyasztók társadalmi jelenléte meghaladná az 50 százalékot? Meddig követheti a médiajelenlét egyes világnézetek, álláspontok képviseletét anélkül, hogy hátat fordítana társadalmi küldetésének, a közjó szolgálatának?
A kérdés lényegi, mivel a társadalom céljainak alapelveit érinti. S minthogy a közjó fogalmán olyan, az egyes társadalmi csoportokat és nemzedékeket egybekapcsoló, azokon átívelő alapelveket, ha tetszik: túlélési szabályrendszereket értünk, amelyek évezredek tapasztalatai nyomán kristályosodtak a társadalmi együttélés normáivá – természettörvénnyé, a józan ész elveivé, általános erkölcsi szabályokká , kizártnak jelenthetjük ki, hogy bármely, parciális jog felülírja eme alapjogok érvényesülését. Az ember valamennyi cselekvésének a közjót kell szolgálnia, én nem létezik olyan – egyebekben e jogból eredeztetett érvényű – részjog, amely ellene mondhatna a társadalmi jó, azaz a közjó szolgálatának. A sajtó- (vagy szólás-, véleménynyilvánítás stb.) szabadság joga logikailag nem írhatja felül a társadalmi önrendelkezés jogát, amely formát ölt minden demokratikus választásban! Semmiféle teoretikus kör (jóhiszeműleg nem emlegetünk üzleti kartelleket, véleménymonopóliumokat) nem formálhat tehát jogot valamely, a társadalom szabadságjogaiból eredeztetett jog alapján a társadalmi felhatalmazással felruházott államhatalom közjó védelmében tett lépéseinek korlátozására! A médiának a társadalmi tudat kialakításában vitt szerepéről márpedig egyetlen szakértő sem nyitna vitát. A teoretikus körökben zajló vitát ellenben, amely a média szükséges önkorlátozása versus állami felügyelet címszavak alatt zajlik, mindennapos tapasztalataink utalják a meddő álviták körébe. Az önkorlátozás szép ábrándját a haza médiagyakorlat látványosan cáfolta meg.
Platón óta tudjuk: hangozzék mégoly illuzórikusan is, a felelősen gondolkodó réteg küldetése mégis a társadalom egészének megvédése a közjót leromboló elemek mesterkedéseitől. Korszerűbbre váltva az antik példát: jusson bár túlsúlyra is valamely deviancia társadalmi reprezentáció tekintetében, a közjó szolgálata elemi kötelessége a közösség javáért felelős államhatalomnak. Abban az esetben is, ha a sajtószabadság évszázados nimbuszát a maguk hasznára fordító üzleti és politikai körök világvégét kiabálnak korlátlan hatalmuk vesztét érezve. Egyre több elemző mutat rá ugyanis: az abszolutisztikus monarchiák elleni harcban megedződött, a polgári szabadságjogok bajnokaként színre lépett média immár saját, világméretű véleménymonopóliumát, a médiajelenlét abszolutizmusát építi – nagy mértékben az ember szabadságjogainak és a társadalom önrendelkezési jogának sérelmére. Eszményünk ezzel szemben az egyén jogáért felelősséget vállaló közösségé – ha szabad a témában korábban publikált főiskolai tankönyvem címével élnem – „a felettes Mi”. Kivételesen tág felhatalmazást birtokló új kormányunknak ezért nem kell megrettennie a „függetlenség” vagy a „szólásszabadság” ezerszer elárult jelszavainak üzletszerű kéjelgőitől, a sajtószabadság farizeusaitól, akik mindannyiunk szeme előtt szerepeltek le az emberi személyt és a társadalmi közösséget lealjasító fondorlataikban. A törvényhozóknak és az állam felelős működtetőinek – ahogyan minden lépésükben – ezúttal is az örök alapelveket: az emberi személy és az emberi méltóság szolgálatát, felemelését és védelmét kell szem előtt tartaniok.
 
II. A médiaszabályozás elvi megítéléséről
 
1670-ben megjelentetett Teológiai-Politikai Tanulmányával Spinoza tekinthető a szólásszabadság első modern teoretikusának. Értekezésének záró fejezete lényegében a kérdéskör teljes spektrumát átfogja, éppen ezért érdemes felidéznünk főbb téziseit.

spinoza.jpg

Benedictus (Baruch) Spinoza
 
A felvilágosodás jeles előfutára az emberi természetben gyökerező adottságnak tekinti a gondolat szabadságát: „azt a képességét, hogy szabadon okoskodjék és bármiről ítélkezzék, senki sem ruházhatja át másra, s erre nem is kényszeríthető. Innen van tehát, hogy önkényuralomnak tekintjük az olyan uralmat, amely a lelkekre kiterjed, s hogy a legfőbb hatalom láthatólag jogtalanságot és jogbitorlást követ el az alattvalókkal szemben, amikor elő akarja írni, hogy ki-ki mit fogadjon el igaznak s mit vessen el mint hamisat, továbbá, hogy milyen nézetekkel kell mindenkinek lelkét Isten iránt való alázatra indítania. Mert ez mindenkinek egyéni jogához tartozik, amelyről senki le nem mondhat, még ha akarná, sem.”[8] Csakhogy Spinoza szemléletében egyúttal a társadalom stabilitása is jelentékeny szempont: „ha lehetetlen ezt a szabadságot teljesen elvenni az alattvalóktól, viszont a legnagyobb veszedelemmel járt azt teljességgel megadni nekik. Feladatunk lesz tehát itt azt kutatni, meddig lehet és szabad mindenkinek megadni ezt a szabadságot az állam békéjének és a legfőbb hatalmak jogának megóvása mellett.”[9] Spinoza – a társadalmi szerződés-eszmék szellemében – egyén és államhatalom kölcsönös, józan belátáson alapuló önkorlátozásában látja az ésszerű megoldást: „amelynek alapján mindenki lemond arról a jogáról, hogy saját belátása szerint cselekedjék.”[10] Csakis a hatalom eme, dialogikus játszma módján való értelmezése igazolhatja a látszólagos paradoxont: „Az állam célja tehát valójában a szabadság.”[11] Ha pedig „valaki kimutatja, hogy egy törvény ellenkezik a józan ésszel, s ezért azt eltörlendőnek tartja, akkor – ha csak aláveti véleményét a legfőbb hatalom ítéletének (amelynek egyedül van joga törvények hozására és eltörlésére) és közben semmit sem cselekszik ama törvény rendelkezése ellen – bizonyára nagy érdemet szerez az állam körül mint annak egyik legjobb polgára.”[12] A gondolat szabadsága tehát konstruktív, társadalomépítő tényező: „Ezt a szabadságot meg lehet adni mindenkinek, a legfőbb hatalmak jogának és tekintélyének csorbítása nélkül és mindenki megtarthatja ezt a szabadságot mindaddig, amíg engedelmet nem merít belőle arra, hogy jogként bevezessen valamit az államba, vagy cselekedjék valamit az elismert törvények ellen. … Minél kevésbé adják meg tehát az embereknek a véleménynyilvánítás szabadságát, annál jobban eltávolodnak a legtermészetesebb állapottól, s következőleg annál erőszakosabb lesz a kormányzás.”[13] Ha Spinoza kívánalmai némiképp idealisztikusaknak tetszenek mind az egyén, mind az államhatalom vonatkozásában, úgy társadalomfilozófiája minden utópia kudarcán osztozik a pozitív realitások ellenében. 1784-beli írásában azonban Kant is lényegében hasonló eredményre jut: „De melyik korlátozás akadályozza a felvilágosodást, melyik nem? S melyik az, amely egyenesen előmozdítja? – Felelek: az ész nyilvános használatának mindenkor szabadnak kell lennie, mert egyedül ez képes megvalósítani az emberek között a felvilágosodást; az ész magánhasználatát azonban többször nagyon is korlátok közé lehet szorítani, anélkül, hogy ez különösebben gátolná a felvilágosodást. Saját eszünk nyilvános használatának azt nevezem, ha egy tudós az olvasók teljes közösségének színe előtt gondolkodik. Magánhasználatának azt, amit egy bizonyos rábízott, polgári tisztségben tehet az eszével. Némely közérdekű ügyben szükség van egy bizonyos mechanizmusra, miáltal a közösség egyes tagjainak pusztán passzívan kell viselkedniük, hogy mesterséges egyetértést teremtvén a kormányzat közös célokra irányítsa, vagy legalábbis visszatartsa őket e célok megzavarásától.”[14]

immanuel-kant.jpg

Immanuel Kant
 
Lássuk most a jogok és kötelességek egyensúlyát tekintve egymáshoz igen közel álló Spinozától és Kanttól ihletett elvek megjelenését a történelem lapjain.
Az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozata 19.§-a kimondja: „Mindenkinek joga van a vélemény- és szólásszabadságra; ez a jog magában foglalja annak a szabadságát, hogy beavatkozás mellett kitartsunk véleményünk mellett, és hogy információt és eszméket keressünk, fogadjunk be és közöljünk bármely médiumon keresztül, tekintet nélkül a határokra.” Az ENSZ által 1966-ban elfogadott Polgári és politikai jogok nemzetközi egységokmánya, miután – ugyancsak 19. cikkelyében – lényegében megismétli az elvet, hozzáfűzi: „Az e cikk 2. bekezdésében meghatározott jogok gyakorlása különleges kötelességekkel és felelősséggel jár. Ennélfogva az bizonyos korlátozásoknak vethető alá, ezek azonban csak olyanok lehetnek, amelyeket a törvény kifejezetten megállapít és amelyek a) mások jogainak vagy jó hírnevének tiszteletben tartása illetőleg b) az állambiztonság vagy a közrend, a közegészség vagy a közerkölcs védelme érdekében szükségesek.”[15]
jokai_mor_211.jpgCsakhogy épp eme pontok lobbantják fel rendre a vita lángját. Jókai 1848-as felhorkanását idézve: „Az országgyűlés hozott sajtótörvényeket. Ezek olyanformán ütöttek ki, mint mikor a földműves esőért imádkozik, aztán jégesőt kap. Köszönjük mi az ilyen sajtószabadságot. …Önök el látszanak azt felejteni, hogy önök nem urai a népnek, hanem csak küldöttei. Megsérteni senkit nem szabad a sajtónak, de megmondani az igazat mindenkinek szabad és kötelesség.”[16] A korabeli törvénykritikák meglepően hasonlítanak a manapság elhangzókhoz: Vahot Imre „azt kifogásolta, hogy a sajtóvétségek igen általánosan, nehezen értelmezhető módon vannak megfogalmazva, a pénzbiztosíték összege túl nagy, ezért ’igazságtalan’ és ’szabadságmegszorító.”[17]
A közszolgálatiság felfogása körül kialakult újabb nézetkülönbségek további szempontokkal árnyalják a képet. Lord Reith, a BBC legendás igazgatója egy nyilatkozatában olvassuk: „Időnként olyan visszajelzéseket kapunk, hogy nyilvánvalóan azt nyújtjuk a közönségnek, amire szerintünk szüksége van, és nem azt, amit szeretne – de csak kevesen tudják, hogy mit akarnak, és még kevesebben, hogy mire van szükségük.”[18]
A látszólag kontradiktikus idézetek a médiaszabályozásra vonatkozó politikai-jogi-társadalmi vita szinte teljes spektrumát szemléltetik. Korlátlan-e a szólás és a véleménynyilvánítás szabadsága vagy létezik-e olyan felhatalmazás, amely ezt bizonyos magasabb rendű érték nevében háttérbe szoríthatja? A három évszázada zajló vita hangsúlyai két alapálláspont körül kristályosodtak ki. Az ún. instrumentális vagy demokratikus megközelítés azt vallja, a szólásszabadság a közjó előrevitelét segítő társadalmi párbeszéd garanciája, azaz nem értelmezhető társadalmi értékek figyelembevétele nélkül. A konstitutív vagy szabadság-modell (úttörői Kant nyomán Milton, Mill) az egyén személyhez fűződő jogát helyezi előtérbe abban a vonatkozásban, hogy korlátozás nélkül kifejthesse véleményét – igaz, maga Mill is megszorításokkal tartotta keresztülvihetőnek ezen elvet, az állam korlátozó hatalmát ugyanis „kizárólag mások sérelmének megakadályozására” látta indokoltnak.[19]
A két irányvonal megfelel az egyén moralitásáról vallott közösségi illetve individualista felfogásnak. Az tehát, hogy mely szemléletmódot vallják a magukénak, az egyes államok társadalomszemléletéből vezethető le. Az első felfogás a szabályozás, a második a szabad kezdeményezések elvét vallja. Kérdés: vajon a két – lényegében komplementer - felfogás közül melyik segíti elő inkább a demokratikus társadalmak létrejöttét a társadalmi fejlődés adott szakaszában. Megfontolásra érdemes szempontot hoz fel Feintuck és Varney: „Elvárjuk, hogy a hatalom gyakorlói elszámoltathatók legyenek …ugyanakkor azt is elvárhatjuk, hogy az állam a hatalom fontosabb magánszereplőinek, például a munkáltatóknak vagy a cégbirodalmak tulajdonosainak is legitim módon korlátozza a hatalmát (Parkinson 1993), és ez az elvárásunk különösen azokra a Hertz (2000) és Monbiot (2000) által tárgyalt helyzetekre vonatkozik, amikor a vállalatok hagyományosan állami és közfunkciókat érintő területeken tesznek hatalomra szert.”[20]
Miután ismerteti a piaci liberalizmus és a közszolgálati médiaműködés egymással szemben használatos főbb érveit a szabályozás kontra szólásszabadság kérdéskörében, Keane így összegez megvilágosító erejű könyvében: „Összegezve a piaci versenyfétis lényegét, amelyet a piaci liberalizmus hívei hirdetnek, a következőt mondhatjuk: régen elmúlt az az idő, amikor még jogosan lehetett megállapítani, hogy a piaci verseny a kommunikációs szabadság záloga. …Ma a ’sajtószabadság hívei éppen ellenkezőleg azt kénytelenek felismerni, hogy a kommunikációs piacok korlátozzák a kommunikáció szabadságát azáltal, hogy akadályokat állítanak a piacra lépés elé, monopóliumokat alakítanak ki, valamint korlátozzák a választékot. Ráadásul azt az uralkodó felfogást, amely szerint az információ közérdekű dolog, azzal váltják fel, hogy az információ magánúton megszerezhető áru. Le kell vonnunk a következtetést, hogy strukturális ellentmondás van a kommunikációs szabadság és a korlátlan piaci szabadság között.”[21]
A szólás- és véleménynyilvánítás érvényre jutásáért vívott harc a nyugati gondolkodásban összefonódott az abszolutisztikus hatalmakkal szemben az ember önrendelkezése nevében vívott küzdelmekkel (Keane ezt a történelmi folyamatot könyve bevezető fejezetében kimerítően elemzi).[22] Az emberi szabadságjogok kivívásáért folytatott harcban vállalt szerepe a sajtót mindmáig olyan erkölcsi szereppel ruházza fel, a sajtó szabadságát olyan demokratikus alapnak tekinti, amelyet a tapasztalatok és a kutatások a posztmodern környezetben messze nem igazolnak ugyan, ámde alkalmat teremtenek arra, hogy hívei a cenzúra vádjával bélyegezzenek meg minden olyan kezdeményezést, amely az állami ellenőrzés szerepét kívánja jogaiba helyezni. „Ezért annyira fontos …, hogy a politikai hatalom állandóan beszámoltatható legyen a polgárai előtt” – javasol megoldást Keane.[23]
Az állami szabályozást a cenzúrával azonosító iskolák megoldási javaslatai egyébként könnyen kikezdhetőek. Mivel a piaci médiaszereplőkkel való versengés képezi alapjukat, sommázatuk nemigen meglepő: „A közszolgálati média hagyományos formájában: fából vaskarika.”[24] Holott az idézett szerző is belátja, hogy a piaci médiumok vélemény- (és ezzel társadalom)formáló jelentősége aránytalan: noha ezek „élén nem demokratikusan választott vezetők állnak, a nyilvános beszédre gyakorolt potenciális befolyásuk mégis legalább akkora, mint a választott politikai döntéshozóké.”[25] Ugyanő mégis ab ovo megvonja az állam lehetőségét a fejlett közlésmódok ellenőrzésére: „a digitális korban az államnak már nem lesz legitim joga arra, hogy korlátozza a szakosodott médiumok műsorainak tartalmát.”[26] Ha így van, s a demokrácia alapvető kérdésére megoldást mégsem kínálnak, vajon nem a társadalom önértelmezésével és benne a média szerepének szituálásával van alapvető gondjuk az efféle elméleteknek?
A konfliktus feloldásához Aquinói Szent Tamás államelméletéhez fordulhatunk érvekért. Tamás szemléletében az állam éppúgy alávetettje az egyetemes törvénynek, mint az egyén. Az állam csak abban az esetben szankcionálhat, ha joggyakorlata az egyetemes (Tamásnál isteni) törvény talaján áll, azaz a közjót szolgálja. Az érvelés képes az önkényesség kivédésére, azonban a korlátozás-megengedés disputa mindkét oldalán álló szereplőket egyformán kötelezni kell: egy adekvát médiaszabályozásnak törvényes lehetőségei révén a közjó szolgálatára kell serkentenie a médiaszereplőket. Adekvát médiaszabályozást ellenben a tamási értelemben csakis a közjó mellett elkötelezett államhatalom teremthet meg és működtethet.
 
III. A médiaetikus kívánalmai az új magyar médiatörvénnyel szemben
 
2009-ben, az 1996-os, ellentmondásos médiatörvény hatálya alatt az alábbi elvek érvényre jutását láttuk kívánatosnak egy majdani szabályozásban[27]:
 
Kulturális cselekvésünk során nem sérülhet a várható hatás erkölcsi elve. Nem hivatkozhatunk befogadói szabadságra ott, ahol a kulturális hatás bármily kicsiny rombolást okozhat a befogadók bármily kicsiny hányadában.[28] Megállapításunk paradox módon épp a liberális szabadságeszményben lelnek megalapozást: amennyiben ugyanis szabadságomnak a másik szabadsága szab korlátot, a liberális elmélet logikus végigvitele maga igazolja, hogy a média szabadsága nem terjedhet tovább azon a mértéken, amely még nem érinti a legsebezhetőbb befogadó autonómiáját.[29]
 
A szólásszabadság érvényesülésével együtt a közjó fogalmába tartozó értékek megvalósulásának lehetőségét is biztosítani kell. A demokratikus államnak kötelessége a fentebb hivatkozott értékek érvényre juttatása,[30] ennek elmulasztásával az emberi személy alapvető joga csorbul az őt emberi teljessége kibontakoztatása céljából megillető értékek megismerésének vonatkozásában.[31] A sajtószabadság biztosítására ugyanakkor elengedhetetlen, hogy korlátozó-szankcionáló szerepét az állam csakis az egyetemes erkölcsi jó irányába állított közjó nevében és keretében valósítsa meg.[32] 
 
A tömegbefolyásolási módszerek befogadói igényre hivatkozó korlátlan szabadságának, eme ördögi körnek kritikátlan elfogadása – a média mint szabadon felhasználható kommunikációs háló illetve egy elvont szólásszabadság-eszme mitologizálása révén – előbbre helyez egy kommunikációs eszközt az emberi személy közösségi értékénél. Ha azonban a – Rousseau, Locke és a felvilágosodás többi utópistája által vizionált, szabad és az igazság mellett egyként elkötelezett, felelős egyének közösségében megfogalmazott társadalom-felfogáson alapuló, már Kant számára is problematikus[33] - társadalmi önkorlátozás kudarcot vall, „a társadalmi felelősség elmélete szerint a kormányzat ne csupán tegye lehetővé, hanem tevékenyen támogassa is a szabadságot. … Tehát ha kell, a kormánynak kell úgy cselekedni, hogy megvédje állampolgárai szabadságát.”
 
A média hatásmechanizmusában az egész társadalom egészséges kontrollja vagy beteges kontrollhiánya jelenik meg felnagyítottan, a képernyő sajátosan kiemelő, koncentráló valósága szerint. A kultúra mint önreflexív közösségi aktivitás nem tekinthető elszigetelt, csupán szakmai viták területére tartozó emberi résztevékenységnek, hiszen benne a közösség önértelmezése valósul meg és formálódik. Elengedhetetlen ezért, hogy a társadalom és a megbízásából tevékenykedő szervek a közösség fennmaradását, javát szolgáló erkölcsi elvek ismeretében határozzák meg a kultúra – és benne a média - tevékenységének ésszerű szabályrendszerét. Az a társadalom, amely nem érvényesíti a kultúrából magából kibontható felelősséget a társadalom fennmaradása – a közjó megvalósulása – iránt, súlyos mulasztást követ el. A kulturális aktivitást nem lehet szekularizálni saját erkölcsi rendjétől, mely a lét felismert rendjét fejti ki. A társadalomnak kötelessége a kulturális aktivitás kontrollálása éppen a kultúrának mint etikai elvű közösségi cselekvésnek értelme szerint.
 
IV. Az új magyar médiatörvény a médiaetikus kívánalmainak mérlegén
 
2011-ben, az új magyar médiatörvény előkészítési fázisában jelent meg a Nézőpont Intézet kutatása. 2011. január 17-22. között készült 1000 fő telefonos megkérdezésével, országos reprezentatív mintán. Témánkat érintő megállapításai az extrakt szerint az alábbiak[34]:
 
- A magyarok 57 százaléka szerint a sajtószabadság „teljes mértékben” vagy „inkább”, de biztosítva van Magyarországon, dacára a demokrácia alapértéke körül karácsony óta folytatott pártpolitikai csatáknak. Mindössze a válaszadók 30 százaléka érzi veszélyben a sajtószabadságot.
- A megkérdezettek 91 százaléka egyetért a közéleti műsorok kiegyensúlyozottságának elvével, 90 százaléka pedig büntetné a sajtót az emberi méltóság megsértése esetén. A magyarok 85 százaléka a törvénnyel összhangban szigorítaná a korhatárjelöléseket, 93 százalék a megszakított műsornál hangosabb reklámokat is tiltaná. A választók körében a szinkronizálás helyett szorgalmazott feliratozás a legvitatottabb, ezzel alig minden harmadik (36 százalék) megkérdezett ért egyet.
- Hiába a tartalmi egyetértés, az „új médiaszabályozás” már nagyjából három egyenlő táborra osztotta a válaszadókat: 30 százalékuk „inkább jónak”, 39 százalékuk „inkább rossznak” nevezte, 31 százalékuk viszont nem tudott, vagy nem akart véleményt mondani róla. Mindez alighanem a magyarok konfliktuskerülő attitűdjeit tükrözi.
 
A szabályozás szükségességére vonatkozóan tehát viszonylagos egyetértés uralkodik a lakosság körében. A szabályozás célja és mikéntje ellenben már a szakmabelieket is megosztja. Nem csupán itthon. „Mindenekelőtt …amellett érvelünk, hogy a szabályozás mögötti elv („miért szabályozzunk?”) és a szabályozás célja („milyen végcél lebeg a szemünk előtt?”) nincs kielégítően feltárva. Ennek következtében a szabályozási technikáknak, függetlenül attól, mennyire kifinomultak, nincsenek igazi célkitűzéseik, hiányzik az alapokat jelentő értékrend. …Azok a közérdek szempontjából fontos értékek, melyek a szabályozás létét igazolják, nem lettek megfelelően meghatározva és megvédelmezve, és még az új szabályozás után is úgy tűnhet, nem kapnak megfelelő teret és védelmet.”[35]
A kritikus megállapítás a 2003-ban keletkezett brit kommunikációs törvény elemzéséből való. A belőle kiolvasható tendenciák azonban a médiáról való gondolkodás – közbeszéd, elmélet és szabályozás - általános fogyatékosságát, leszűkített horizontját jelzik.
Annak tudatában, hogy egy törvény nem rendelkezhet önmagában a megvalósulását elősegítő valamennyi törvényes körülmény megteremtéséről, a társadalmi morális célok elérésének pedig csupán egyik eszköze, ráadásul „a sajtójog anyaga …nem rendelkezik immanens belső logikai zártsággal”[36], összefoglalóan az alábbi elvek biztosítását kérjük számon az új törvényen:
 
- a várható hatás elvének tekintetbe vétele
- a közlés egyoldalúságából eredő hiányosságok kiküszöbölése
- az állam feladatellátásának garanciája a közjó iránti kötelezettségének vonatkozásában
- a társadalmi kontroll elvének garantálása.
 
A 2010. évi CLXXXV. Törvény a médiaszolgáltatásokról és a tömegkommunikációról adós marad a markáns médiafilozófia jegyeivel. Átfogó társadalmi célok felvázolása, a törvény megalkotását indokoló helyzet – preambulum formájában – nemcsak az értelmezésben segíthetne, de a törvény ért támadásokkal szemben is hatásos lehetett volna. A megszületett preambulum meglehetős általánossággal fogalmaz, erénye azonban a médiaműködés kölcsönös, társadalmi szemlélete: „a közösség és az egyén érdekeinek felismeréséből” eredezteti a jogszabályt.
Fontos közösségi célt fogalmaz meg a II. fej. 4. §: „A médiaszolgáltatások sokszínűsége kiemelten fontos érték. A sokszínűség védelme kiterjed a tulajdoni monopólium kialakulásának, valamint a piaci verseny indokolatlan korlátozásának megakadályozására is.” A médiamonopóliumok kiküszöböléséről a 68. § külön is rendelkezik. E vonatkozásban a törvény nem ad, jellegénél fogva nem is adhat további garanciákat, de viszonylag könnyű kijátszhatósága aggályos. További, a tulajdoni viszonyokat érintő, ám koncepcionális kérdés, hogy a törvény lényegében érintetlenül hagyja a közszolgálati és a kereskedelmi médiumok párhuzamos gyakorlatát, noha még a piaci szabadságot elviekben támogató Halmai Gábor is rámutat 2002-es keletű írásában: „kérdéses, hogy vajon, amíg a frekvencia korlátozott mértékben rendelkezésre álló ’jószág’, a kereskedelmi csatornák elosztása során nem kell-e érvényesíteni bizonyos közösségi szempontokat.”[37] 
Törvényünk azonban a kívánatos elvek megfogalmazásánál marad: „5. § A Magyar Köztársaság területén élőknek, illetve a magyar nemzet tagjainak tájékozódáshoz és tájékoztatáshoz fűződő joga, illetve ezzel összefüggésben a demokratikus társadalmi nyilvánosság kialakulása és megerősödése kiemelkedő alkotmányos érdek.” Részletesebben a 83. § taglalja a közszolgálatiság főbb kritériumait. A definíciók sokrétű és kölcsönösségen alapuló társadalmi médiaeszményre vallanak.
Ugyancsak közösségi médiaeszmére vall a 7. § (1): „A médiaszolgáltatók, a sajtóterméket kiadók, a kiegészítő médiaszolgáltatást nyújtók, a műsorterjesztők az e törvény hatálya alá tartozó tevékenységek végzése során a jóhiszeműség és a tisztesség követelményének megfelelően, e törvényben meghatározottak szerint kötelesek egymással és a nézőkkel, hallgatókkal, olvasókkal, felhasználókkal, előfizetőkkel kölcsönösen együttműködve eljárni.”
A törvény olvastán felmerül a kérdés, milyen védelmet garantál a jogszabály a közösségi médiahasználat befogadói oldalán álló közönség számára a kölcsönös együttműködés megvalósulásához. Örvendetes a 83. § (1) n) az egyes eltérő vélemények ütköztetése, a közösség ügyeivel kapcsolatos viták lefolytatása, a megbízható tájékoztatáson alapuló, szabad véleményalkotáshoz való hozzájárulás kérdésében, továbbá a 83. § (2) c) a tudatos médiahasználathoz szükséges ismeretek és képességek megszerzésének elősegítésére és fejlesztésére műsorszámainak segítségével, illetve a médiaszolgáltatáson kívüli egyéb tevékenységek által – mindkét elvárás a demokratikus párbeszéd érett résztvevőjeként tekint a befogadóra, a média szerepét pedig ennek arányában határozza meg.
Hasonlóképp nyitott társadalom képét vizionálja a nemzeti hírügynökségre vonatkozó szakasz: 101. § (1) b) „biztosítja a hozzáférhetőséget minden olyan hírhez és tudósításhoz, amelynek ismerete szükséges a nyilvánosság számára a közösségi és az egyéni jogok és érdekek megfelelő érvényesítéséhez.”
 
„A gyermekek és a kiskorúak védelme” címet viselő 9. § – elsősorban az erőszakos és szexuális tartalmak vonatkozásában – sávos kötelezettségeket ró a műsorközlőkre. A jogilag alaposan körülírt rendelkezések azonban nem garantálják, nem is garantálhatják kellőképpen a kiskorúak és más veszélyeztetett csoportok védelmét, hisz arra alapoznak, hogy a médiatér „elrejtett szegleteiben” megvalósuló közlések kisebb illetve magasabb tudatosságú befogadói kört érnek el. Morális értelemben e szemlélet messzemenőleg fogyatékos, az egyéb társadalmi célokkal – például a mentális egészség alkotmányos célkitűzésével – nem áll összhangban. Túl azon, hogy a korhatárjelzés könnyen kijátszható, nehezen állapítható meg egy-egy, elszigetelten szemlélt tartalom erkölcsi hatása. A digitális tartalomszolgáltatás végül lassanként értelmezhetetlenné teszi az idősávok fogalmát. Összegezve: a törvény nem oldja, nem is oldhatja meg maradéktalanul a sebezhető csoportok védelmét.
 
A „Tájékoztatási tevékenység” témájú 12. § csak körvonalakban, általánosságban biztosítja az információhoz való jog megvalósulását:
 
(3) A médiaszolgáltató hírszolgáltatást és politikai tájékoztatást nyújtó műsorszámaiban műsorvezetőként, hírolvasóként, tudósítóként rendszeresen közreműködő munkatársai bármely médiaszolgáltató által közzétett műsorszámban szereplő politikai hírhez véleményt, értékelő magyarázatot – kivéve a hírmagyarázatot – nem fűzhetnek.
(4) A műsorszámban közzétett hírekhez fűzött véleményt, értékelő magyarázatot e minőségének megjelölésével és szerzőjének megnevezésével, a hírektől megkülönböztetve kell közzétenni. 
A törvény nem tart lépést a médiabefolyásolási technikák ismert módszereivel: kiindulásként az írott sajtó fogalmi rendjét tekinti, a sajátos médiamanipulációs fogásokkal nem számol, így azokat nehezen is szabályozhatja. Holott az állami szabályozás elvétől igen messze álló Halmai Gábor is rámutat: „szinte lehetetlen pontosan elhatárolni egymástól a tudósításokat és az értékítéleteket, hiszen egy jelentés közlésének módja, elhelyezése a hírek között, a címmel történő ellátása, sőt esetleg az azt felolvasó személy hanghordozása is tartalmazhat értékítéletet.”[38] Az audiovizuális médiumok ismeretében célszerű lett volna legalább a (képi-hangi-sorrendi stb.) mellérendelés, társítás szankcionálása a tartalmi kommentár mellett.
 
A tájékoztatás filozófiáját érintő kérdés, hogy a törvény érvényben hagyta A jelentős befolyásoló erővel rendelkező médiaszolgáltatók közérdekű kötelezettségeinek fogalmát (38. §). Csakhogy a médiatudományok álláspontja szerint a kereskedelmi médiumokban megjelenő közszolgálati tartalmak médiakörnyezetüknél fogva jobbára ellentétes hatást váltanak ki, mint amelyet a jogalkotó társadalmi célként feltételez. A közszolgálati jelleg inkább a kereskedelmi médium hitelesítésének, semmint az objektív tájékoztatásnak az eszköze. Törvényi megerősítése meglehetősen kétes, mert egy elszigetelt közszolgálati elvet rögzít ahelyett, hogy körülírná a közlés társadalmi célját és valamennyi médium működésén azt kérné számon.
 
A törvény egyik legvitatottabb rendelkezése az NMHH jogkörét illeti, és adatvédelmi szempontokat vet föl: 175. § (1) „A Hatóság felhívhatja az e törvény hatálya alá tartozó médiaszolgáltatókat, sajtótermékek kiadóit, kiegészítő médiaszolgáltatást nyújtókat és műsorterjesztőket minden olyan adat szolgáltatására, amely a Hatóság e törvényben meghatározott hatósági hatáskörébe utalt feladatok ellátásához elengedhetetlenül szükséges, kivételesen abban az esetben is, ha az törvény által védett titoknak minősül.”
A hivatkozott rész kritikusai az előzetes cenzúra kísértetét ismerték föl a rendelkezésben, aminek terjedelmes alkotmánybírósági irodalma[39] lényegében a társadalom önvédelemhez való jogának kereteit elemzi pro és kontra annak vitáját is ideértve, vajon az igazságszolgáltatás hivatott-e erkölcsi kérdésekben dönteni. Az amerikai joggyakorlat[40] a várható erkölcsi következmények és a társadalmi értékek igen kifinomult mérlegelését mutatja, ami a közvetlen és nyilvánvaló veszély elve néven vonult be a médiajogi törvényalkotásba[41] - törvényünk erre nem szentel külön figyelmet. A törvényhely így általános értelemben fogalmaz, és nem biztosít garanciákat arra nézve, hogy a Hatóság kizárólag az ellenőrzése alá vont társadalmi célok megvalósulását hivatott garantálni, jogköre így csakis a közjó mint elsődleges, egyéb részjogokat felülmúló társadalmi cél szolgálatának biztosítékaként értelmezendő és alkalmazandó.
 
A törvény meglehetősen általánosító a médiajogi vonatkozású peres eljárások jelentős részét kitevő személyiségi jogi kérdésekben (222. §: "A médiatartalom nem lehet alkalmas a magánélet megsértésére"). Noha olyan, a személyiségi jog körébe tartozó érdekeket, mint a jó hírnévhez, a magántitokhoz vagy az üzleti titokhoz való jog kérdését egyebek közt az Alkotmány, a Polgári és a Büntető Törvénykönyv, továbbá az e jogok sorát nevesítő és érintő egyéb törvények rendelkezései szabályozzák[42], a törvény nem ad támpontot annak eldöntésére, mit jelent pl. a "magánélet védelme" vagy "sérelme"? Megsérthető-e maga a "magánélet"? Csak a jog, a 'személy joga' sérthető: pl. a magánélet titkosságágához, vagy a magánéleti adatok, információk titkosságához, a titok sérthetetlenségéhez, tiszteletben tartásához fűződő jogok.[43]
 
Összegezve megállapíthatjuk, hogy a 2010. évi CLXXXV. Törvény a médiaszolgáltatásokról és a tömegkommunikációról a demokratikus közvélemény kialakulását szolgálja a társadalom elsődleges célja és az államhatalom elsőrendű kötelezettsége, a közjó szolgálatának figyelembe vételével. A törvényt a szólás- és véleménynyilvánítás szabadságának jegyében alapjaiban támadó vélemények megalapozatlannak mondhatók.
A törvény alapjául szolgáló médiakoncepció ezzel szemben meglehetősen általános. Morális elvárásainkat alulmúlja a médiaműködés társadalmi jelentőségének felismerése terén, a társadalmi kommunikáció elsőrendű fontossága vonatkozásában és a közjó szolgálata körében a közlés világa és a médiaműködés felelős szabályozására vonatkozó állami kötelezettség szempontjából is. Igaz, a felvetődő kérdések nem rendezhetők teljes körben merőben jogi intézkedésekkel és bennük a jogi szabályozás bizonyos tehetetlensége nyilvánul meg merőben újszerű kérdésekkel szemben. A médiaetika szempontjából felsorolt hiányosságok nem sajátosan a magyar szabályozás, jóval inkább a médiajog általános határait, illetékességi körét feszegetik. Egyetérthetünk Roger Silverstone-nal, aki átfogó morális szemléletváltást szorgalmaz a médiahasználat ügyében: „Úgy vélem, létfontosságú kötelezettség az igazságosság és felelősség értékeinek meghonosítása az emberi tevékenység területén, mert gyengeségük vagy hiányuk felbecsülhetetlen károkat okozhat az emberi állapotban. …A médiapolisz szabályozásának helyét és jellegét meg kell tehát változtatni. …Ez nemcsak a választék szűkösségének megszűnése miatt van így, vagy azért, mert a nemzeti kormányzatok képtelenek ellenőrzés alatt tartani az információ és kommunikáció nemzetközi áramlását, hanem azért is, mert a média, amely egyre kiemelkedőbb információs és kommunikációs forrásként, s ezáltal társadalmi életünk alapvető komponenseként most a médiapolisz infrastruktúráját adja, kihívást jelent minden ellen, ami az emberi mivoltot jelenti. …Azt állítom, hogy a média szabályozásának létező formái …nem alkalmasak arra, hogy garantálják az emberi mivoltot vagy a kultúrát.”[44]  
 
JEGYZETEK
 
[1] KEANE; John: Média és demokrácia. Helikon Bp. 1999; 10.
[2] Kosáry Domokos: Újjáépítés és polgárosodás 1711-1867. Háttér Bp. 1990, 330.
[3] Idézi: LUKÁCSY Sándor: Egy hazánk van. Jelenkor, Pécs 1996; 316.
[4] KOSÁRY 1990; 335. A kaució díjtételei a március 20-án benyújtott tervezetben még kétszeres mértékűek voltak! (vö. HERMANN Róbert: Forradalom és szabadságharc 1848-49. Magyarország Története 154. köt. Kossuth 2009; 16.)
[5] Idézi: LUKÁCSY Sándor: Egy hazánk van. Jelenkor, Pécs 1996; 318.
[6] Vö. (vö. HERMANN Róbert: Forradalom és szabadságharc 1848-49. Magyarország Története 154. köt. Kossuth 2009; 22.)
[7] A dolgozat bevezető fejezete megjelent: Új Ember 2010. júl. 11. A cikk jelentős részét szerzői engedéllyel átvette a Magyar Nemzetben közreadott állásfoglalásában Gazsó L. Ferenc, a MEÚSZ elnöke.
[8] SPINOZA: Teológiai-Politikai Tanulmány. Akadémiai Bp. 1983; 291.
[9] i. m. 293.
[10] i. m. 295.
[11] i. m. 293.
[12] i. m. 294.
[13] i. m. 300; 299.
[14] KANT: Válasz a kérdésre: Mi a felvilágosodás? In: Történetfilozófiai írások. Ictus 1997; 17.
[15] Idézi: HALMAI Gábor: Kommunikációs jogok. Új Mandátum Bp. 2002; 21.
[16] Idézi: LUKÁCSY i.m. 317-318.
[17] LUKÁCSY i. m. 317.
[18] Idézi: KEANE 1999; 49.
[19] Az álláspontok részletes összefoglalása: HALMAI 2002; 26. sköv.
[20] FEINTUCK; Mike – VARNEY; Mike: Médiaszabályozás, közérdek, törvény. AKTI – Gondolat Bp. 2010; 10.
[21] KEANE 1999; 70-71.
[22] KEANE 1999; 11. sköv.
[23] KEANE 1999; 116.
[24] BAJOMI-LÁZÁR Péter: Sajtó, szabadság. Kodolányi János Főiskola 2004.; 17.
[25] BAJOMI-LÁZÁR 2004; 18.
[26] BAJOMI-LÁZÁR Péter: Média és társadalom. Jaffa Bp. 2007; 151.
[27] A következők forrása: MARTON Árpád: A feletes Mi. Gerhardus 2009 Ehelyütt jócskán rövidítve.
[28] Vö. Hans JONAS „legkedvezőtlenebb lehetőség” illetve „az emberi szabadság önkorlátozásában megnyilvánuló felelősség” elve in: KÜNG; Hans: Világvallások etikája. Egyházfórum Bp. 1994, 41; 58. Analóg érvelés olvasható ki az Emberi Jogok Európai Bizottságának az ún. Handyside-ügyben hozott állásfoglalásából, amely éppen „a pluralizmus, a tolerancia és a felvilágosultság” jegyében áll ki a csak egyes társadalmi csoportok érzékenységét is sértő tartalmak közlésének korlátozása mellett. (Vö. HALMAI Gábor – TÓTH Gábor Attila (szerk.): Emberi jogok. Osiris Bp. 2008, 474.)
[29] Vö. ANZENBACHER 1993. 345.: „A liberális állam formailag azonos mértékben biztosítja a tulajdonhoz való jogot a multimilliomosnak és a koldusnak. Ugyanígy formailag ugyanaz a sajtószabadság van biztosítva a a sajtócézárnak és az írni-olvasni nem tudó embernek. A klasszikus liberalizmus igazságosság-felfogásában nem számít, hogy ez a formálisan azonos szabadságjog az egyik ember számára ténylegesen, materiálisan, tehát tartalmilag megvalósítható, a másik ember számára pedig nem.” (ANZENBACHER; Arno: Bevezetés a filozófiába. Fordította: Vér Gábor, Csikós Ella, Bendl Júlia. Herder Bp. 1993)
[30] Vö. HÁRSING László: Etika Kislexikon. Bíbor Kiadó, Miskolc 2007, 18.
[31] Elemzésünk itt a társadalmi etika felelősségére utal, vö. McQUAIL, Denis: A tömegkommunikáció elmélete. Osiris Bp. 2003, 159.: „A modern nemzetállamban nincs közmegegyezés szerinti jó rend, és számos alternatív elképzelés lehet arról, mi a kívánatos társadalmi rend.” Vö. Lányi András: „A televízió mindenekelőtt azért hazudik, mert egy olyan civilizációs állapot paradigmatikus leleménye, amely az igazság mibenléte felől mélységes bizonytalanságban van.” (Lányi: The Media is the Mess – In: GELENCSÉR Gábor (szerk.): Képkorszak. Korona Budapest 1998, 298.) A média nem határozhatja meg a közjó fogalmát, de mint a társadalmi párbeszéd fontos fóruma, hangot adhat a felelős nézeteknek, azáltal befolyásolva az értékválsággal küszködő társadalmakat.
[32] Vö. BAJOMI-LÁZÁR 2007, 148. Vö. HALMAI – TÓTH 2008, 434.
[33] Vö. HABERMAS 1999, 166; 170.sköv; 313.
[34] © Nézőpont Intézet Zrt., Budapest, 2011. január 27.
[35] FEINTUCK – VARNEY 2010; 11.
[36] SZÉKELY László: Magyar Sajtójog. Sajtóház Kiadó Bp. é.n. 16.
[37] HALMAI 2002; 34.
[38] HALMAI 2002; 23.
[39] Vö. HALMAI 2002; 40. sköv.
[40] Vö. HALMAI 2002; 28-29.
[41] Vö. BAYER Judit – KÁLLAI Gábor: Az emberi jogok alapjai. L’Harmattan – Zsigmond Király Főiskola 2010; 256.
[42] BAYER – KÁLLAI 2010; 261.
[43] Dr. SZÁDECZKY-KARDOSS Irma szíves személyes közlése
[44] SILVERSTONE; Roger: Médiaerkölcs. Napvilág Bp. 2010; 183.

 

 

martonarpii.jpgMarton Árpád a Juhász Gyula Tanárképző Főiskolán (1994) és a Szegedi Hittudományi Főiskolán (1995) végzett. 1992-től 2001-ig a Magyar Televízió Szegedi Körzeti Stúdiójának szerkesztője, majd szerkesztő-rendezője. 1998 és 2002 között több színházi produkció vetített látványterveit készítette el (Kajak-Kenu VB gálája a Szegedi Szabadtéri Játékokon, Anna Karenina a Kisvárdai Várszínházban, majd a Ferencvárosi Nyári Játékokon). 2001-től tárcái és cikkei jelennek meg a Délmagyarország, a Szegedi Élet és az Új Ember című lapokban. 2003 óta állandó szerzője a Szegedtől Szegedig antológiának. 2005-től számos kulturális eseményt szervezett a Móra Ferenc Múzeum közművelődési munkatársaként, köztük az első szegedi Múzeumok Éjszakáját. 2004-től alapító munkatárs a Magyar Katolikus Rádióban (szerkesztő – Zenei Kincsestár, A vasárnap muzsikusa; műsorvezető – Szépség-Szalon); számos kulturális és portréműsort készített, 1000-nél több zenei műsora között a Mozart teljes életművét bemutató, Mozart-galaxis című, rádiótörténeti jelentőségű sorozattal. 2001 és 2006 között tagja volt a H.S.D. Magyar Rendezők Társaságának, 2006 óta a MAKÚSZ Magyar Katolikus Újságírók Szövetségének valamint a Szegedi Írók Társaságának. Könyvei: Musical Kalauz. (Móra, Bp. 1998); „Ő muzsikál rajtam keresztül” – beszélgetés Rév Lívia zongoraművésszel (Kairosz, Bp. 2007); „Hazavár az Isten” – beszélgetés P. Nemeshegyi Péter dogmatikaprofesszorral (Kairosz, Bp. 2008); „A művész Isten szolgája” – beszélgetés Tokody Ilona operaénekessel (Kairosz, Bp. 2008); A felettes Mi – kulturális és médiaetika egyetemi tankönyv (Gerhardus Kiadó, Szeged, 2009); A Mozart-galaxis (Gerhardus Kiadó, Szeged, 2009)