Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Marton Árpád
Parasztvakítás
Becsvágyopera avagy KERO® és Fellini szelleme
  
„Kerényi Miklós Gábor Magyarország legjobb zenés rendezője. Sajnos.” – Ha húsz esztendővel ezelőtt vet papírra valaki efféle kijelentést, értetlenül olvastuk volna. Kerényi új színt, életet, mozgást hozott divatba. Csakhogy a divatok hamar múló természetűek, és az eltelt két évtized bizony beérlelte a hivatkozott, eredetileg Victor Hugóra vonatkozó, André Gide-féle csipkelődés méreganyagait. Aki látott már egyszer is Kerényi-showt, mindent látott: megosztott játéktereken parallel zajló akciókat, beforgó enteriőrökkel és tolófalakkal apelláló kulisszázást, példásan spontánkodó tömeget és hiperaktivitásra idomított szólistákat. A menetrend szerint balról áthaladó triciklisták történelmi távlatban kitennének egy Kerényi-osztályt a Színművészeti Egyetemen. Miss Saigon és Elisabeth, Álarcosbál és Hoffmann meséi; Rómeó és Júlia vagy Carmen – opera, operett és musical egy kaptafára húzatik a védjegyes színházműhelyben. Mindez egy kínosan aprólékos mesterember, egyben voluntarista színházcsináló keze alatt, ami – modorrá inkább, mintsem stílussá váltan – a nagy mágus hiányosságait is mindjobban fölfedi.
Kerényi illusztratív beállítottságú rendező. Bárminő hangzatos filozófiával ágyaz is meg a sajtóban egy-egy produkciójának: az ő erőssége a bogaras szöszmötöléssel kicizellált kicsiségekben áll, ami – átfogó pszichológiai képlet, erőteljes vízió, mély beleélés és rendezőelv híján – könnyen csap át felszínességbe, és okoz furcsa benyomást: látnokiság és pitiánerség; szimbolikus törekvések és földhözragadt megvalósulás felemás hatását. Vágyopera, na igen.
A Parasztbecsület esetében ez az érzet különösképp is joggal uralkodott el rajtunk. Akárha a gyermek Kerényi élethű terepasztalkáján: Khell Csörsz zegzugos, hiperrealista bányászfalujában ritka műgonddal jár-kel csoportos szereplők népes hada, Cadillac cabrio jön és megy, integetés, néhány körmenet (nota bene: halott Krisztussal a Föltámadásra, talán szicíliai tradíció alapján – erről a kétharmadhoz nemrégiben átigazolt alkotó bizonyára illetékes helyen tájékozódott) – ellenben a drámát mozgató lelki erővonalak kivetülésének nyomát sem látni a színen. Talán mert nincsenek is? Perencz Béla világszínvonalú Alfiója, Mester Viktória korrekt Lolája nélkül is nyilvánvaló: a Turidduval megkínált Dolhai Attila híján van az operaéneklés minőségi követelményét jelentő hangszépségnek. Pedig a vállalhatatlan nyitószerenád után megesik egy-egy pillanatra, hogy nem ordít fülsértőn, torkol szűkölve és rekedten. Felhangjainak, ragyogásának, fényének hiánya – paradox mód – épp a mélyebb fekvésekben válik nyilvánvalóvá, ahol az erőltetett hangerő sem segíthet. Frankó Tünde derekasan vív a hangfajától távolibb főszerep drámaiságáért, amiben segítségére lehetne a mikroportos technika – Bartoli kollegina is lemezre suhogott e módszerrel egy Casta divát -, azonban mintha nem a helyes ösvényen indult volna meg: ahelyett, hogy kulturált lágyságaihoz formálná a hősnőt, indokolatlanul forszíroz Bódi Marianna lángoló Mamma Luciájának árnyékában. Erőtlen kettősük Turidduval nem lobbantja lángra az enervált Kesselyák-orkesztrumot – igaz, viszont sem: a zenemű csúcspontja a Santuzza-Alfio duettre tolódik, hogy hamar bele is fúljon Turiddu bordalának (!) érdektelenségébe (!!!). Mindezért részben a sok öncélú firgés-forgás, szenvelgő rohanászás is joggal tehető felelőssé.
Részben.
A rendezőnek első ránézésre jóval testhezállóbb Bajazzók sem direktori vízióból meríti katartikus hatását. A cirkuszműfajjal deklaráltan rokonszenvezőpb.jpg mester Fellini hatása alatt varázsolja elébünk az olasz vándorkomédiások epizódját. Csakhogy a nagy példa ismét fájó hiátusra: komplex lelki képlet és markáns stílus hiányára irányítja figyelmünk. Ismét csiricsáré, giccsbehajló hatáskeltés a részletekben; esztétikai egészről azonban szólni sem lehet – Kerényi egyik legfőbb gyöngéje az érzelgősségtől az ízléstelenségig terjedő világítási paletta -, csakhogy megjelenik-megszólal a Neddát alakító Asmik Grigorian, és egycsapásra feledésbe is merül forgószínpad, vágyopera, gigawatt, csepűrágás, kócevés, görögtűz: látunk és érzünk egy veséjéig hiteles emberi sorsot. Alighanem a rendezői instrukciók dacára: Avgust Amonov hajszál híján világklasszis Caniója, Boris Grappe egzotikusan melengető lírájú Silviója, de még a színészi tekintetben kissé esetlen Szegedi Csaba lehengerlő Toniója is arról győz meg: prima la musica. Az opera – kérem tisztelettel (hogy valóságos Tanár Urat idézzünk) – vokális, nem pedig rendezői műfaj.
A harlekinkép parodisztikus (szürreális? Pardon.) megközelítése enyhén szólva is vitatható: kilúgozódik a színház-a-színházban játszma résztvevői fölé tornyosuló tragédia fenyegető hatalma. Az idétlenkedés akkor is idétlenkedés, ha tizenöt neonzöldbe parancsolt táncos serénykedik látomásossá tételén (honnan is kerültek az echte lerobbant platós teherautóra???), és bizony nem indokolja a vér gyilkos felhevülését a krétapor alatt. A megidézett Fellini szerette ügyefogyott komédiásait! Mi is. Kerényi ellenben ezúttal még a regimentnyi statisztéria mozgatásáról is elfeledkezik, hogy alkalmat adjon túlmozgásos ivadéka Gianni Morandi- (Korda György?) -paródiát idéző operai debütjének. Csak tudnám feledni. A darab feszültségét lelohasztó (Ország?)útszéli obszcenitásokról csakazértsem szólunk. Fellini szerette. Szereplőit.
S most a leglényegesebb. Ha Tonio állatias erőszaktévő, Nedda pedig nem áll ellen, nincs többé heroizmus, nincs többé opera. Vágy se nincsen. Hol pediglen a muzsika válik brutális fizikai erőszak áldozatává, ott sincs. Zenei dinamikáról ezért nemigen írhatni e dolgozatkában. Nem csak Kesselyák fakó palettája miatt. Kerényi világszínházából eme három évszázados lelemény úgyszólván kiűzetik a diktátori mód kézben tartott potméterekkel. Bajazzóéknál már bántóan durva, ami az első félidőben csupán aránytévesztésnek tetszett: mintha túlvezérelt opera-karaokeehoz volna szerencsénk. A portok narcizmusa ezúttal célt téveszt: most valóban operát énekelnek odalent! Ha az előrelátó komponisták nem gondoskodnak egy-egy intermezzóról, kukker híján nem volnék biztos benne, hogy zenekart hallottam. Mascagni és Leoncavallo maestróknak hála erre a kétszer három percre már-már a partitúra szólal meg – és vele a valóban gazdag hangképű, szegedi fejlesztésű új cájg. Beletörődőn lemondván a talján opera-hevületről immár azzal is beérnénk, ha a pianissimókhoz kalibrálnák a fortissimókat. Hisz az oprettszínházas-műfajközi émelygésgyanúból (copyright) logikusan levezethető, operában azonban kontraproduktív a gigawattok harca a befogadói fülek ellen: a bömbölés elnyom, kiolt, érzés-telenít. Üvöltő szelek? Mintha a direktor és karmester urak nem bíznának a zene elementáris hatalmában. Holott a helyszín nagysága nincs ellentétben az intimitással, épp ellenkezőleg. Lélegzetelállító finomságai vannak e csillagközi Térnek! Kár, hogy odaveszőben. Üvöltöző embert mindenesetre lehetetlen komolyan venni. Üvöltő zenének sincsen súlya, mélysége, nincsenek regiszterei, nem válik érzés-, sors-, ha tetszik: vágyfolyammá. Vágy opera, vágy nem – hogy magunk is odabiggyesszünk egy ékességet a klasszikus Mascagni-anekdota mellé.
Cirkuszi hivatkozások járták be keresztül-kasul az operapremier sajtóját. Hadd hivatkozzam hát a fűrészporos szakmában Á. Öcsi néven elhíresült személyiség példájára. A szép emlékű cirkuszművész Nagy Illúzió Show címen beharangozott mutatványa a következőképpen zajlott: nevezett artista csillámporos tollseprűk és más káprázatos limlomok bősz szertehajigálása révén kívánt „virágzó kertet varázsolni” a manézsba. Szakadt róla az izzadság a flitteres bűvészmellényben. Nagy igyekezetében észre sem vette, hogy nevetségessé vált. Megfontolandó tanulság minden artista számára. Sebaj: a Fellini-vonal nagy ötlet lehetett volna, a színpadra hajtó teherautót pedig a színes villanykörtékkel, Bajazzók-pingálásos ponyvájával míg élek, nem feledem!
 
***
BREAKING NEWS (Dóm tér, Szeged, 2012. július 28. 23:32) A második előadáson Nedda sikeresen ellenállt Tonio rohamának, a hangosztály pedig magához ragadta a hatalmat a decibelek fölött. Kétszeres bravo!
 
 
martonarpii.jpgMarton Árpád a Juhász Gyula Tanárképző Főiskolán (1994) és a Szegedi Hittudományi Főiskolán (1995) végzett. 1992-től 2001-ig a Magyar Televízió Szegedi Körzeti Stúdiójának szerkesztője, majd szerkesztő-rendezője. 1998 és 2002 között több színházi produkció vetített látványterveit készítette el (Kajak-Kenu VB gálája a Szegedi Szabadtéri Játékokon, Anna Karenina a Kisvárdai Várszínházban, majd a Ferencvárosi Nyári Játékokon). 2001-től tárcái és cikkei jelennek meg a Délmagyarország, a Szegedi Élet és az Új Ember című lapokban. 2003 óta állandó szerzője a Szegedtől Szegedig antológiának. 2005-től számos kulturális eseményt szervezett a Móra Ferenc Múzeum közművelődési munkatársaként, köztük az első szegedi Múzeumok Éjszakáját. 2004-től alapító munkatárs a Magyar Katolikus Rádióban (szerkesztő – Zenei Kincsestár, A vasárnap muzsikusa; műsorvezető – Szépség-Szalon); számos kulturális és portréműsort készített, 1000-nél több zenei műsora között a Mozart teljes életművét bemutató, Mozart-galaxis című, rádiótörténeti jelentőségű sorozattal. 2001 és 2006 között tagja volt a H.S.D. Magyar Rendezők Társaságának, 2006 óta a MAKÚSZ Magyar Katolikus Újságírók Szövetségének valamint a Szegedi Írók Társaságának. Könyvei: Musical Kalauz. (Móra, Bp. 1998); „Ő muzsikál rajtam keresztül” – beszélgetés Rév Lívia zongoraművésszel (Kairosz, Bp. 2007); „Hazavár az Isten” – beszélgetés P. Nemeshegyi Péter dogmatikaprofesszorral (Kairosz, Bp. 2008); „A művész Isten szolgája” – beszélgetés Tokody Ilona operaénekessel (Kairosz, Bp. 2008); A felettes Mi – kulturális és médiaetika egyetemi tankönyv (Gerhardus Kiadó, Szeged, 2009); A Mozart-galaxis (Gerhardus Kiadó, Szeged, 2009).